Hírhozó, 2007 (17. évfolyam, 1-21. szám)
2007-06-28 / 11. szám
Kultúra 2007. JÚNIUS 28. 13 Az emigráns a Dózsában A Márai-film alkotóit és Bács Ferenc színművészt a vetítés után a nézők is kérdezhették 's Horváth Tibor M árai Sándor a huszadik századi magyar irodalom ünnepelt, majd agyonhallgatott és az elmúlt másfél évtized alatt újra felfedezett markáns alakja. 1948-ban véglegesen emigrálni kényszerült a kommunizmus elől, mert nem vállalhatott bűnrészességet egy barbár diktatúrával. Félt, hogy Rákosiék még hallgatni sem engednék. Az emigráns című filmben felesége, aki Márai Naplójában abszolút e- pizódszereplő, most főszereplővé lép elő, és vele együtt férjének az az oldala is, amelyről korábban szemérmesen hallgatott az író. Szalai Györgyi és Dár- day István alkotása az emigrációs létet önként vállaló író és felesége utolsó éveinek története, az összetartozás, az együtt leélt élet emlékeiből és az író utolsó pillanatáig tartó gondolkodásának mozaikjaiból épül fel. Nem volt könnyű helyzetben a rendezőpáros, amikor belevágtak a forgatókönyv írásába, hiszen a Napló nem igazán alkalmas filmes felhasználásra, ugyanis az aktuális eseményekre történő reagálás keveredik benne az aforizmatikus bölcselkedéssel. Az utalások, a nevek, az események megértéséhez komoly háttérismeretekre van szükség. A kérdés az, hogy rendelkezik-e e- zekkel a mai néző? Szerencse, hogy a feleség feljegyzései is fennmaradtak, amelyek sokkal inkább láttatják velünk magánéletüket. Száz percben összefoglalni Márai életének és hitvallásának lényegét kemény feladat. Ezért a közel fél évszázadot átölelő (1943-1989) Napló-termésből az utolsó öt évre, egyben utolsó könyvére támaszkodtak. Vállalkozásuk tisztelgés a múlt századi irodalmunk egyik legjobbja és az általa képviselt szellemi-erkölcsi magatartásforma előtt. Filmjüknek az elmúlás szikár drámája ad igazi feszültséget. Nápolyban a fiatal Márai és Lola ifjúságának emlékeivel indul a történet és jut el a San Diego-i magára maradottság zárt világába. Miért éppen oda? Mert a hely Palermóra, a me- diterráneumra emlékezteti. Emellett az ó- ceán partja egyfajta világvégi búvóhely, ahol nem zavarja senki, ahol a másutt gőgösnek látszó magány természetes alakot ölthet. A diktatúrák elől menekülő író, aki csak anyanyelvén ír, nemcsak fizikailag határolja el magát a '47-es fordulat utáni Magyarországtól, de műveit sem engedi kiadni, arrúg egyetlen orosz csizma tapossa hazája földjét. A nyolcvanas évektől kezdve egyre gyakrabban hívják haza, rehabilitálni akarják őt és életművét, de a következetes, büszke és megalkuvásra képtelen író kitart fogadalma mellett. „Nem megyek a béketábor birkái közé bé- getni." Az emigráns története 1984-ben kezdődik. Márai (Bács Ferenc) és felesége (Gyöngyössy Katalin) immár ötödik esztendeje él a kaliforniai városban. Idős emberek, az író egykorú a századdal. Amit látunk, az a fokozatos fizikai leépülés. Kezdetben úgy tűnik, a férj szorul rá. felesége támogatására, aztán mégis Lola omlik össze. Amikor Márai kihívja a mentőket, elsőként azt kérdezi az ápolóktól, mennyibe fog kerülni a kórházi kezelés. Aztán kiszámolja, ha egy évnél tovább tart, akkor rámegy mindenük. És valóban, a kórház csak küldi a számlákat, s ha nem érkezik meg a honorárium, akkor fájdalmasan kiszolgáltatott helyzetbe kerül az író. Ez a fajta megaláztatás az élet alkonyán nem kevésbé volt fájdalmas annál, mint amit a negyvenes években kellett elszenvednie, azzal a különbséggel, hogy akkor még volt ereje változtatni a saját sorsán. A feleség betegsége még erőteljesebben összeköti a két embert, s a film cáfolni akarja azt a vélekedést, miszerint Márai önmagán kívül senkit sem tudott szeretni. Mint ahogy rajongásig szerette nevelt fiát, Jánost is, akiben az általa vallott erkölcsi normák megtestesülését látta, és neki még azt is megbocsátotta, hogy teljesen beilleszkedett az amerikai lifestyle-ba. Számára az Újvilág „cowbo- yos metafizikájával" nem volt több udvarias menedéknél. A szellem embereként érzékenyen érinti, hogy János egyetlen sort sem olvasott el azokból a könyvekből, amellyel megajándékozta őt, mert „nincs rá ideje". Lola halála, aki 62 évig volt hűséges társa, majd nevelt fiának váratlan elvesztése elvágja az írót attól a két embertől, akikhez még tényleges kapcsolat fűzte őt. A magány, a- melyet az emigráns addig szabadságra vágyó művészként és magyarként élt át - és kényszerűen őrzött, mint erkölcsi menedéket - hirtelen végsőkig kiszolgáltatott, totális egyedüllétté változik, az öregedő test sűrűsödő nyavalyáival tetézve. Márai azonban mégsem követi azonnal a halálba szeretteit, mert van még dolga ezen a világon: írni, írni, írni. Az utolsó Napló katartikus módon igazolja, hogy ennek az embernek a legfontosabb létfeltétele volt az irodalom, s ez maradt a végső kapaszkodó a számára mindaddig, amíg meg nem romlott a látása. Sorsát azonban maga akarja uralni az utolsó pillanatig. Ő akar dönteni, e- zért vásárol pisztolyt felesége halála után pár héttel, 1986 februárjában. Az öngyilkosság egy hívőnek lelkiismereti kérdés, a nem-hitetlen Márainak viszont az emberhez méltatlan vegetáció elutasítását jelenti. Utolsó szavai szíven ütik a nézőt: „Nem olyan nagy dolog ez, hiszen Isten is meghalt már." A vetítést követően másfél órás beszélgetés vette kezdetét, amelynek során az alkotók és a főszerepet kiválóan játszó Bács Ferenc készséggel válaszoltak a feltett kérdésekre.
