Hírhozó, 2006 (16. évfolyam, 1-11. szám)
2006. szeptember / 8. szám
16 2006. SZEPTEMBER POSTALÁDA Az Oázis ovi Patakiné Ladó Aranka vagyok egy immunhiányos kisfiú, Andris anyukája. Már két éve járjuk a magunk kálváriáját. Andris három évesen óvodai közösségbe három napot járt, de betegeskedése miatt kivettük az óvodából. Ősszel, barátja születésnapi partiján egy olyan vírustól, amitől a többiek éppen csak köhintettek egyet-egyet, kisfiam hat hétre megbetegedett. Éjszakai légzéskimaradásai voltak, nem tudta magát kipihenni, délelőtt tizenegykor még aludt, lehetetlenné vált az életünk. Emiatt manduláit eltávolították. Ezután egy hónapon belül kétszer volt tüdőgyulladása, nagyon legyengült. A leghosszabb tünetmentes időszak két hónap volt. így allergia és immunvizsgálat szükségessége merült fel. A diagnózis: csökkent IgG és IgA szint (immun- rendszer működéséért felelős) és allergia. Andris ekkor már négyéves, újra elkezdtünk óvodába járni. Három nap után tüdőgyulladást kapott, három hétig lábadozott, majd újabb három nap után újra megbetegedett, éjszakai kruppös rohammal (befulladás veszélyes állapot), vittük kórházba. Másfél év alatt háromszor két-három napot töltött óvodában és ezzel óvodai élete véget is ért. Orvostól orvosig jártunk és több immunológus is megerősítette, hogy az ő értékeivel nem járhat közösségbe. Talán majd utolsó évben próbálkozhat. Szó szerint próbálkozhat, mert ő lesz az, aki mindig beteg lesz. Ezek a száraz tények. S, hogy belül, lelkileg mit éltünk át? Kétségbeesést, értetlenséget, bizonytalanságot, bűntudatot, kirekesztettséget, reményvesztettséget, szomorúságot és magányosságot. Kétségbeesést a tüdőgyulladásokkor és az oly gyakori, testet, lelket felőrlő kruppös rohamot megelőző állapottól. (Ami nálunk akár hetekig tartó éjszakai virrasztásokat is jelentett.) Kétségbeesés a gyerek részéről, amikor pizsamában, hálózsákban rohantunk vele a kórházba. Ahol máig nem feledett kellemetlenségek vártak rá. Értetlenség, hogy mit csinálunk rosszul, túlvédjük, vagy nem vigyázunk rá eléggé? Értetlenség a gyerek részéről, hogy hol vannak a barátai, és ő miért nem járhat oviba. Bizonytalanság minden egyes betegségnél, hogy vajon mi lesz belőle. Hozzá a kisfiam kérése: anya, ígérd meg, hogy nem viszel többé kórházba! Bűntudat részemről, hogy előbb észrevehettük volna, s akkor talán a manduláit nem kell kivenni. Bűntudat a kisfiú részéről: én jó voltam, én kezet mostam, felvettem a szandálomat miért vagyok akkor beteg? Kirekesztettséget, hiszen zárt térben (játszóházban, baráti összejöveteleken, rendezvényeken) nem találkozhattunk másokkal. Reményvesztettséget, hiszen olykor belefáradva nehéz elhinni, hogy ez változni fog. Szomorúságot, amikor nem élheti egy kisgyerek a maga felhőtlen mindennapjait, mert fájdalmai vannak. S magányosságot a játszótársak hiánya miatt. Azt hiszem kevés anyuka telefonált és szervezkedett annyit, mint én, hogy tünetmentes időszakban legalább egy héten néhány alkalmat gyerektársaságban tölthessünk a szabadban. (Ez télen meglehetősen körülményes.) A kortársakkal találkozást megszervezni egyébként is nehéz feladat. Hiszen minden négy-ötéves óvodába jár már. így csak délután öt óra körül vagy hétvégenként találkozhatunk a gyerekekkel, velük is csak akkor, ha nem betegek, s csak a szabadban. Hiszen nem KÖZÉLET egyszer előfordult, hogy fiam barátja csak hordozta a betegséget, találkozásunkkor semmi baja nem volt, Andris pedig megbetegedett. Nap mint nap elhangzik a szívbemarkoló kérés: anya, hívd meg a barátaimat, szerezz nekem játszótársat! Ennek most vége, úgy döntöttem más úton próbálkozom a kortárscsoport elérésével. Arra gondoltam ugyanis, hogy biztosan vannak olyanok, akik hasonló problémával küszködnek és szívesen töltenének néhány órát más gyerekek társaságában. Már csak azért is, mert az iskolaérettség fő kritériumai között szerepel, hogy tudjon a tanuló alkalmazkodni, és képes legyen másokkal kapcsolatot teremteni. Ezért szándékaink szerint szeptembertől a XVII. kerületben a Rákoscsabai Közösségi Házban, Oázis ovi néven iskola-előkészítő óvodát, óvodai foglalkoztatót indítunk, négyhatéves immunhiányos gyermekek részére. Célunk egy-két éven át felkészíteni az amúgy közösségbe nem járatható gyermekeket az iskolai életre. Nálunk feltétel a tünetmentes egészségi állapot, hiszen igyekszünk vírusmentes környezetet biztosítani. Tehát ha kicsit köhög, vagy ha reggel lázas volt, kicsit szipog, akkor a gyermek szigorúan otthon marad. Ez ebben a közösségben etikai kérdés is. Hiszen arra szerveződünk, hogy együtt legyenek gyermekeink, anélkül, hogy megfertőznék egymást. Jól tudom, ez áldozatot igényel a szülők részéről, de lássuk be, nincs más esélyünk. Mivel magánjellegű szerveződésről van szó, némi anyagi hozzájárulást is követel. Ám tíz fő esetén magam is GYES-en lévő anyukaként állíthatom, hogy kifizethető, sőt szponzorok segítségével ez az összeg még alacsonyabbra csökkenthető. Egyelőre hetente három alkalommal, kedden, szerdán és pénteken 9-12 óráig foglalkozna szakképzett pedagógus a gyermekekkel, ahol nemcsak jól felszerelt szoba de szabadtéri játszótér is várja a kicsiket. Létszámát tekintve körülbelül tízfős csoportban gondolkodunk. Ezúton kérem tehát mind az érintettek, mind e nemes célt támogatók figyelmét, hogy keressék fel a Rákoscsabái Közösségi Ház (Csigaház) Oázis ovi programját, hiszen Budapesten egyedülálló, hiánypótló szolgáltatásról van szó. Patakiné Ladó Aranka Tisztelt Szerkesztőség! Olyan kérdést szeretnék felvetni, amely kérdés mindennapos, jelentős mértékben okoz sérelmet számos ember számára, de gyakorlatilag jogi szempontból nem tisztázott, illetve az emberek által nem ismert szabályokba ütköznek. „Az én házam az én váram” mondás szerint mindenki azt csinál saját ingatlana területén, amit akar. Vállalkozások indulnak be, műhelyek „keletkeznek” egyik napról a másikra, amelyek által keltett káros környezeti hatások számos alkalommal jelentősen érintik a határos ingatlant. Ezeket a hatásokat általában a zavarás kategóriába sorolják az emberek és kevesen vannak azzal tisztában, hogy a különböző ipari gépek működtetése által keltett környezeti hatások nem a zavarás, sokkal inkább a birtokháborítás gyűjtőfogalomba tartoznak. Jó szomszéd vagyok, nem szólok - szoktuk mondani, amikor hétköznapokon, vasárnap, ünnepnap felvisít a sarokcsiszoló, dörren a kalapács. Félreértés ne essék az észrevétel nem arra vonatkozik, amikor valaki a háza körüli teendőket végzi. Javítások, átalakítások, fakivágás, kertrendezés. Olyan tevékenységek ezek, amelyek a # HÍRHOZÓ Akit nagyon szeretünk az SZTK-ban 1993 tavasza volt. Porckorong elváltozásokat mutatott a röntgen a gerincemen, meglehetősen súlyosakat. Török Tamásné Ágit, az 1973-ban átadott szakorvosi rendelőintézet „alapító” gyógytornász munkatársát ekkor ismertem meg. Magas, erőteljesen sportos alakja, szép arca, dús, hosszú haja, kedves mosolya, gyönyörű fogsora, természetéből fakadó kedvessége bámulatba ejtett. Ági ebben a tekintetben semmit sem változott 13 év alatt. De hivatás - és munkaszeretet vonatkozásában sem. Mindenkivel szót ért; időssel, középkorúval, tinédzserrel, kissé túlsúlyossal, hajlott hátúval, csontritkulásban szenvedővel is. Aztán évekig elhanyagoltam a gyógytornára járást, mert a munkaidővel, családi feladatokkal nehéz volt egyeztetni a tornaszoba ajtajára kiírt időpontokat. Amióta nyugdíjas vagyok, illetve nincs kötött munkaidőm, azóta ismét járok Ágihoz. Azaz járunk. Sokan, nagyon sokan. Szerencsére a terem kicsit megnagyobbodott, már van egy női és férfi öltözőfülkénk is. így is néha alig férünk el a tornateremben, főleg ősztől tavaszig. Nemcsak azért járunk Ágihoz, mert jót tesz a gerincünknek, nyakunknak, fájós karunknak (meg egyáltalán egész testünknek) a mozgás, hanem azért is, mert örömmel jövünk ide. Ági a panaszokat türelmesen végighallgatja, de közben soha nem felejti el a „menetrendet”. Öröm hallgatni tiszta, szabatos magyarsággal elmondott utasításait, amelyek mindig világosak, érthetőek öregnek és fiatalnak egyaránt, hiszen Ági tudja, ha túlságosan „szakszerűen” fogalmazna, azt nem értené meg mindenki. El sem tudom képzelni, hogy Ági egyszer nyugdíjas is lesz. Derűje, jóindulata, segítőkészsége páratlan. Hát ezért szeretjük Ágit. Gy. S. hétköznapi élethez hozzátartoznak. Bár amikor valaki a gépkocsi és tüzelőtárolónak épült építményében annyiszor és akkora zajt kelt, amellyel évente négyszer lehetne a budapesti Nyugati Pályaudvar vasszerkezetét megépíteni, valószínű nem a második virágtartóját készíti el. Szeretném felvetni egy olyan fórum indítását, amelyben tisztázni lehetne azokat a szabályokat, amelyek a lakóövezetben való ipar telepítését rögzítik, illetve rengeteg ember van akiket a szomszédjai folyamatosan „zaklatnak” a viselkedésükkel, de nem mernek hangot adni sérelmeiknek. Naponta emlegetjük, hogy az Európai Unióhoz tartozó demokratikus jogállam vagyunk. Ha valóban Európához akarunk tartozni, akkor viselkedésünkkel, egymáshoz való viszonyunkkal ezt bizonyítanunk is kellene. A saját ingatlana területén mindenki azt tesz, amit akar, de ennek a zajos és egyéb hatásai a kerítésén belül kell, hogy maradjanak. Aki másképp cselekszik, ne csodálkozzon azon, hogy a törvényeknek és a szabályoknak megfelelően előbb sárga, majd piros lapot kap. Gulyás Sándor
