Hírhozó, 2004 (14. évfolyam, 1-11. szám)
2004. július-augusztus / 7. szám
HIRHOZO KOZELET 23 Megtanultam értelmesen, tisztességesen kérni! Interjú dr. Bereczky Loránddal Olvasóink közül bizonyára kevesen tudják, hogy a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója, dr. Bereczky Loránd Munkácsy Mihály-díjas művészettörténész (2004-ben a XVII. kerület díszpolgára) Rákoscsaba-Újtelepen lakik immár 28 éve. Bár bevallása szerint életmódjával a kerület alvóvárosrészi jellegét erősíti, mégis személyes barátságok kötik a kerület képzőművészeti életéhez, szívesen vendége rendezvényeknek. Munkájáról, kötődéseiről kérdeztük múzeumi irodájában.- Hogyan foglalná össze röviden az igazgatói székéig vezető szakmai útját?- Az 1965-ös szak- dolgozatomat Az ikonográfia továbbélése az egyiptomi és európai művészet kapcsolatrendszerében címmel írtam. Mivel az 1963-ban felállított Képző- és Iparművészeti Lektorátusban üres állás már nem volt, s az ösztöndíjat sem sikerült elnyerni, a Tisztiház kulturális alosztályán helyezkedtem el körfelelősként. 1967-ig volt módom szakkörök és klubok szervezőjeként megtapasztalni, milyen a közművelődésszervezői munka. A Kulturális Kapcsolatok Intézetében folytattam a szakmai munkámat. Majd egy újabb tízéves időszakban a Művelődésügyi Minisztérium képzőművészeti osztályán kaptam munkát, ahol a kultúrpolitika és a művészek között tolmácskod- tam. Visszatekintve erre az időszakra úgy látom, mivel nem voltam egy „könyöklő versenyző”, hamar a bizalmukba fogadott a művészközösség, hisz érezhették, hogy a szakmai feladatok elvégzésén túl nem vágytam ún. közéleti karrierre. 1982 márciusában neveztek ki a Magyar Nemzeti Galéria élére.- Immár 22. éve élvezi a szakma bizalmát e beosztásban. Hogyan lehet ezt a bizalmat megőrizni kormányváltások során át?- Az eredményes vezető megtanul értelmesen és tisztességesen kérni! A munkámban éreztetni, hogy tisztelem és szolgálom a művészetet és a művészeket. A másik, hogy sikerült szakmailag megbízható, rendes kollégákat magam köré gyűjteni egy közösen kialakított, működőképes múzeumi program mentén.- Ha számvetést kellene készítenie, hogyan vonná meg röviden vezetői munkája mérlegét?- 1973-ban először a bela- kási gondokon kellett úrrá lenni, majd sikerült egy teljességhez közelítő kortárs- gyűjteményt kialakítani. Közös vitákban jutottunk egyezségre abban, hogy milyen jó színvonalon megvalósítható kiállítási típusokat és feladatokat vállalhatunk fel, sikerült ehhez szponzorok felkutatásával a költségvetésen túli támogatásokat is megteremteni. így hát alapos felkészülés után, igényes dokumentáció megjelentetésével kísért kiállításokat rendezhettünk. Mint tudja, a MTA tizenegyszer adta ki „Az év legjobb kiállítása” című szak- bizottsági díját, az Opus mirabile díjat, s ezt mi nyolcszor nyertük meg. Büszke vagyok arra, hogy ezekben a szép csapatmunkákban az egyik segítő háttérember lehettem.- További feladat?- Van egy megvalósítatlan álmom, mely a hagyományos múzeumkép megváltozásáig valószínűleg megvalósítatlan is marad: szeretném kicsit felpörgetni a múzeum szervezeti folyamatait, a döntéseket követő cselekvésben határozottabb, célratörőbb végrehajtást ösztönözni.- Kerületi alkotók kiállításainak megnyitóin számtalanszor láthatjuk meghívott vendégként, méltatóként. Milyen szálak kötik e körhöz?- 1975-ben költöztem Rákoscsaba-Újtelepre. Jól érzem magam a kerületben, szeretem kertvárosi jellegét, figyelem változásait. Míg élek sajnálni fogom a Keresztúri út mentén eltűnő élő skanzent: a szlovák és sváb házsorokat, a lebontott falumúzeumot. Remélem, a lassan pusztuló-átépülő településnek fejlődéstörténetét a Helytörténeti Gyűjtemény híven megőrzi majd. Hazudnék, ha most azt állítanám, hogy igen szoros kapcsolatom lenne a helyi képzőművészeti élettel, de természetesen idomhoz képest igyekszem tájékozódni. Kötődéseim személyes ismeretségeken keresztü- liek. Laborcz Ferenc bácsihoz például sokat jártam a Dési Hubert Körbe, hiszen a kör munkájának nagy hajtómotorja volt ő, s később olyan rangos kiállításokat is szerveztem, melynek egyik kiállítója volt. Emlékszem Tóth Tibor bácsira, aki nagyon komoly előadásokat tartott a ligeti közösségi házban. E ház későbbi névadójával, Csekovszky Árpáddal együtt dolgozhattam. Bényi Laci bácsi kollégám volt a múzeumban. Még most is kollégámnak tudhatom Lakatos Józsefet, és jól ismerem kedves feleségét Szakáll Ágnest. De említhetném a beköltöző Kiss Györgyöt és M. Novák Andrást. A fafaragó Tóth Józsefet is személyes ismerősömnek nevezhetem. S bár aktívan nem lehetek jelen tevékenységében, meghívottként jelen lehettem a Vigyázó Társaság megalakulásakor. Nem győzöm elégszer elmondani, mennyire örülök annak, hogy gondolnak még rám a kerületi művészek és meghívnak jelentősebb eseményeikre. Szívesen vagyok velük.- Milyennek látja művészeink alkotó tevékenységét?- Amíg alkot egy művész - még ha nem is tartozik az élvonalba - megtörténhet, hogy egyszer csak nemzeti értékké emelkedő alkotás kerül ki a keze alól. Vannak a kerületben a szélesebb közönség által is megbecsült alkotók, s vannak kevésbé ismert, kevésbé jelentősek. Kérem, ne várja, hogy itt most az igen becsületre méltó műfaji sokszínűségből bárkit, bármelyik törekvést kiemeljem, de a kerület polgárainak azt üzenem, becsüljék meg figyelmükkel képzőművészgárdájukat. Ha ők is megbecsülik egymást, s az „egymásért versengést” részesítik előnyben, a kicsinyes klikke- sedéssel szemben, akkor továbbra is lesz jövője a helyi művészéletnek. „Gibicként” a helyi művészélet szervezőinek, a népművelőknek is azt javasolnám, hogy mindig az integrációt segítsék e téren, s ne a megosztást.- A kultúra munkásainak vissza-visszatérő problémája a szponzoráció. Bár tagadhatatlanul láthatók törekvések kulturális vállalkozások életben tartására, mégis nehezen alakul ki az üzleti szférában a művészetpártolói hajlam.- Abban nem reménykedhetünk, hogy a kultúra támogatottságában a kerület viszonyai a közeli jövőben rendezettebb, megoldottabb képet mutathatnának az országos helyzetnél. Az országban 13 év elteltével alakult meg az első nagyobb léptékű országos művészetpártoló alapítvány, Kovács Gáboréra gondolok. A rendszerváltás idején volt alkalmam találkozni kerületi vállalkozók egy csoportjával, akik akkor még kamaraalapításuk kapcsán csupán saját törekvéseik helyét keresték. Ekkor igyekeztem felhívni figyelmüket arra, hogy a választások segítésén túl a helyi közé- letiség, közösségépítés segítésének másik fontos területe a kulturális élet támogatása lehet. Úgy érzem azonban, hogy még újabb éveket kell várnunk arra, hogy az üzleti szféra annyira megerősödjön, gondolkodása változzon, hogy lokálpatriótaként felismerje ezt a feladatát. Addig is az igen sok parlagon hagyott közterünk hasznosításakor kellene aktívabban bevonni a helyi alkotói köröket, figyelembe venni tanácsaikat a településszerkezet újragondolásra érdemes kérdéseiben. Raffay Gábor
