XIII. Kerületi Hírnök, 2016 (22. évfolyam, 1-24. szám)

2016-10-06 / 19. szám

Építészetünk A-tól Z-ig

Hollán Ernő utca 4.

A sebész és a rajzasztal

Habár e sorok írója keveset tud a két világháború közötti orvosi j ava- dalmazásokról, mégis meglepő, hogy az egykor az V. kerülethez tartozó Hollán Ernő utca 4. számú hatemeletes bérházat egy kórházi főorvos, dr. Molnár Béla sebész építtette. Igaz, a fellelhető adatok alapján az 1935—1937-es kivitelezés idején már pályája csúcsán, hivatásának jeles képviselője volt a sebész főorvos.

Nos, hogy milyen anyagi, netán banki háttérrel sikerült tető alá hoznia bérházát, e helyütt már csak azért se firtassuk, mert a doktort nyilvánvalóan nem az „ingatlanpiaci kalandozásai” miatt jegyzi az utókor. A Digitális tankönyvtár adatai alapján (Gaál Csaba: Sebészet - 2012;) ugyanis Molnár Béla (1886-1962) igen széles szakmai repertoárral rendelkező sebész, aki megalakulásától a Szabolcs utcai Orvostovábbképző Intézet

(OTKI) vezetője volt, egészen 1961-ig.

A Hollán Ernő 4. más szempontból is érdekes építmény. Rajzolatát Dereskei Fodor Lajos (1904-1952) és Gábris Zoltán vetette papírra. Fodor Lajosról, kora neves építészéről már szóltunk e hasábokon, hisz Budapest-szerte

találhatók helyi védelem alatt álló épületei, nevezetes például a belvárosi Galamb utcai vagy épp a Rákóczi úti, de ugyancsak az ő műhelyének munkája a Hollán Ernő utca 4. szomszédságában a Budai Nagy Antal utca 1. alatti sarokház is.

Úgy látszik, megbízója nemcsak saját tudományában ha ladt a korral, hiszen beruházóként a ’30-as években divatos modern stílusban emeltette lakóházát, mely magán hordozza az újlipótvárosi stílusjegyeket (üzletek a földszinten, keretes beépítés), sőt, az akkortájt már elterjedt statikát is alkalmazza, a ház ugyanis vasbetonvázas kivitelezésű.

És ami még szembeötlő: az ívesen beforduló, tömör mellvédű erkélyekhez a zárterkély sarokablakkal csatlakozik, az épület homlokzata pedig nemes vakolat.

Gyűjtemény segítségéti Sorozatúnk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.)

■ K. A. I.

(Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti

Kerékpár

Biztonságos közlekedés

i

Pattanj bringára

Az Európai Mobilitási Hét alkalmából szeptember 22-én reggel bringás reggelire várták a két keréken munkába igyekvőket a városrész több pontj án, míg délután a Duna Terasz Szabadidőtéren gyűltek össze a biztonságos kerékpáros közlekedés pártolói. Idén hatodik alkalommal rendezték meg a kerékpáros megmozdulást a XIII. kerületi önkormányzat, a Balassi Bálint Bajtársi Egyesület és a XIII. Kerületi Lokálpatrióták szervezésében. Ebből az alkalomból adták át azt az öt darab kerékpárt, melyet a

Föld Órája vetélkedő első helyezettjei - az Őszikék, a Derűs Alkony és az Évgyűrűk Idősek Klubja — nyertek. A kerékpárral érkezők között értékes közlekedésbiztonsági felszereléseket sorsoltak ki, valamint kérhettek ingyenes kerékpár-átvizsgálást és regisztrációszám-gravírozást a rendőrség induló kerékpár-regisztrációs programj ának keretén belül. A 13,5 km-es kerékpáros felvonulási útvonalon a kerületi polgárőrség és rendőrség felvezető járművei ügyeltek a bringások biztonságára.

Jäväk-megyek 1S2.

^Hfajdani k°Hegámmal találkp- MMzom a Pozsonyi úton. Nem láttam őt vagy másfél évtizede, amióta elment a cégtől, teljesen eltűnt a szemem elől, hát most van mit kérdezgetni. Család, egészség, ilyenek- Mikor ezeken túl vagyunk, megkérdezem:

— És mostanában mivel foglalkozol?

— Táncolni járok! — vágja rá mosolyogva. Elképedt arcomat látva aztán elmeséli, hogy néhány éve nyugdíjba ment, a szakmától elszakadt teljesen, nincs is kedve visszatérni, lehetősége se volna, hát most éli a magyar átlagnyugdíjasokfékezett hab- zású életét, sétálgat, olvasgat, kirándulgat, megnézi az olasz meccseket a tévében, és egy héten kétszer eljár egy tánciskolába, ahol lelkesen tanulja a standard és latin táncokat. Látszik rajta, hogy látja rajtam, hogy most még kevésbé értem az egészet, hogy mit kereshet egy hatvan feletti úr a parketten, beülünk hát a legközelebbi cukrászdába, kérünk két cukormentes dobostortát, és hagyom őt beszélni: s hamarosan egy olyan világ nyílik k' előttem, melynek létezéséről mindeddig fogalmam sem volt.

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, melyben a gyermekkori tánctanulás

még szinte kötelezőnek számított. A szüléink úgy gondolták, egy úriembernek mindent tudnia kell a slow- foxról, különben semmire sem viszi az életben. Ezért aztán kedd délutánonként ott sorakoztunk a tornateremben fényesre vikszelt fekete cipőben, öltönyben és fehér ingben, és izzadó kezünket nadrágunkba törölve próbáltuk vezetni a nálunkfejjel magasabb lányokat. Nettó kínszenvedés volt az egész, mint a különorosz meg a szolfézs, a nagy gimnáziumi lázadás során, amikor farmerba bújtunk és megnövesztettük a hajunkat, s kivágtunk minden apait-anyait a képzeletbeli hátizsákunkból, megszabadultunk a tánciskola gyötrelmeitől is. A házibulikon aztán mindenki úgy rángatta magát és a keze ügyébe kerülő lányokat, ahogy akarta: ez volt a szabadságunkfelső határa.

A magam részéről ezzel tökéletesen meg voltam elégedve, ha a későbbi évtizedekben elkerülhetetlen táncolásra került a sor (esküvőkön, szilveszteri mulatságokon), fogtam a nőt, és addig léptem kettőt jobbra, kettőt balra, míg a zene szólt — a ritmus aztán eldöntötte, hogy gyors számotjárok-e vagy lassút. Nem voltam éppen egy Fred Astaire, de azért nagy szégyent se vallottam. S bár sok mindenre gondoltam már, mivel fogom elütni az időmet, ha egyszer én is nyugdíjas leszek, az előre megfontolt társastánc bizony nem szerepelt közöttükEgykori kollégám (nevezzük egyszerűen M-nek, hisz tényleg az) kipirult arccal meséli, hogyan került a kezébe egy szórólap a tánciskola hirdetésével, hogyan vívódott sokáig, el- menjen-e, hogyan ügyetlenkedett, botladozott, bénázott az első alkalommal, hogyan határozta el, hogy soha többé be nem teszi a lábát, s hogyan ment el mégis legközelebb. S hogy ma már elképzelni se tudná az életét a heti betevő mambója nélkül. A tánciskolában kikapcsolódik, felüdül, szinte megfiatalodik, ót még rengeteg mindent tanul is. Igaz, ezt az új tudását nem tudja máshol kamatoztatni, de nem is kell: a nagy Za- rathusztra mondotta egykor, pedig nem is járt tánciskolába, hogy az út maga a cél.

Nagyon nem kell kérdeznem, M. meséli magától, hogy a tánciskola egy bérház alagsorában található a körút közelében. Azelőtt egy neves sportegyesület asztalitenisz szakosztálya bérelte az egészet, de most a pingpongozok máé jó ideje megosztoznak a táncosokkal: halkabb táncoknál áthallatszik hozzájuk a kaucsuklabda pattogása. így is szép nagy, tágas termük van> igaz, a parketta nyikorog kissé, de a hosszanti fal végig üveg, az ember könnyen tudja korrigálni a mozgását. A tanfolyamkezdeteket leszámítva, amikor mindig nagy a tömeg, a neofita buzgalom, mindig van elég hely, hogy az új elemeket lendületből is kipróbálhatja az ember.

M. már a harmadik cukormentes dobosnál tart, s én közben megtudom, hogy a kedvenc tánctanárát Dávidnak hívják, de Dave-nek kell nevezni, hogy a kedvenc tánca a rumba, s hogy a New York, minden látszat ellenére egy lépés neve, s a karalatti nem egy dallamos görög szó, hanem egy olyan forgáselem, ahol a nő a férfi karja alatt fordul a másik irányba. M. szívesen mesél a tanfolyamon feltűnőjellegzetesalakokról, a rongylábú rockerről meg az aktatáskás folytonkezdőről, a hajdani versenytáncosról, aki hiába lesi egész este a tükröt, egykori önmagát csak nem pillantja meg, s a hazaspári változatokról. Azokról, a^k évtizedes álmukat váltják valóra most, s azokról, akik ezzel a tanfolyammal kezdik közös életüket. A nőkpersze ügyesebbek, kitartóbbak mint az élet más terein is, de azért a férfiak között is van egy-két reményteljesfigura. Megtudom, hogy mindenféle életkorú táncos helyet követelhet magának a parketten a tizennyolc évestől a hetvenesig.

— Nem jössz le egyszer? — kérdezi búcsúzóul. Bizonytalan fejmozdulatomat igennek véve jókedvűen távozik ón pedig apró tánclépésekben teszem meg az utat a troliig, azon törve a fejem, hogy hívták az „Ének az esőben ”főszereplőjét.

■ J OLSVAi András