XIII. Kerületi Hírnök, 2016 (22. évfolyam, 1-24. szám)

2016-04-14 / 8. szám

XIII. KERÜLETI HÍRNÖK 2016. ÁPRILIS 14. 9­Sport 11 Magyarok nagy pályán A labdarúgás legendái / Takács II. József Asszony lett a bátyból * . *-Aajtl,iiik-jíi jf. * k . La^J : Ebből a helyzetből — kivételesen — nem lett gól, pedig Ta­kács II. (sötét mezben) ott volt a kapu előtt, mint rendesen Ügy becézték: „a kis Taki”, pedig nagyon nagy futballista volt, csak hát akinek meglett asszony a báty­ja... Takács II. József fivérét, Gé­zát ugyanis Mari néninek hívta a közönség, mivel a Ferencváros leg­híresebb dél-amerikai túrája előtt vadonatúj szerelést kapott a csapat, és Takács I. úgy festett a számára meglehetősen hosszú rövidnad­rágban, mintha szoknyát viselt vol­na. Testvére mindig az FTC-ben futballozott — sorsszerűén, hiszen egy nappal a zöld-fehér klub meg­alakulása előtt, 1899. május 2-án született —, József viszont a Vasas­ban kezdett, és vált belőle minden idők leggólképesebb kapusa. Ez ironikusan hangzana, ha Ta- kács II. megmaradt volna a háló előtt. Am hamar felismerték, hogy a lába ügyesebb, mint a keze, és — a magyar futball jókora szerencséjé­re - előrevezényelték a csatársorba. Attól fogva úgy működött, akár egy gólgyár; jellemző módon, évtize­dekkel később hozzá hasonlították a bombázó Deák Ferencet, vala­mint Kocsis Sándort is, igaz, „Koc­kával” rendszerint úgy hozták kap­csolatba, hogy „csak fejelni nem tu­dott annyira, mint Kocsis”. NB I-es játékos azonban soha nem lett. Merthogy a legmagasabb osztályban 1934-ben szerepelt utoljára, és az első vonal küzdel­meit 1935-től nevezik Nemzeti Bajnokságnak. S bár jobbösszekö­tőt játszott, 8-as dresszhez sem ju­tott, mivel számozott mezben mi- nálunk 1950-ben futottak ki elő­ször a labdarúgók. (Angliában már 1933-ban, az E verton—Manchester City FA Kupa-döntőn megtartot­ták a premiert.) De így sem kellett tartani attól, hogy nem ismerik fel, elvégre egészen fiatal korától a publikum kedvencei közé tarto­zott, noha - akkor még - kis csa­patban, a Vasasban nőtt fel. Tizen­hét évesen debütált az „egyben”, és mire elérte a huszonegyet, már az évad legjobb játékosának választot­ták. Pedig olyan konkurensei vol­tak, mint Zsák, a két Fogl, Orth, Opata, Kohut... Fel is emelkedett vele a Vasas, amely - mindenekelőtt a Katzer, Takács II., Jelinek, Szentmiklóssy, Himmer támadó ötösnek köszön­hetően— 1925-ben és 1926-ban egy­aránt a harmadik helyet szerezte meg. Az utóbbi évadban Takács el­nyerte a gólkirályi címet is, de még csak „bevezető áron”, alig 29 góllal. Mert további négy alkalommal mondhatta magát a legkiválóbb ha­zai mesterlövésznek, sorrendben 31,41,40, majd 42 „dugóval”. Hoz­zá kell tenni: azokban az időkben még csupán tizenkét együttes sze­repelt az első osztályban, azaz a negyvenkettő majdnem kettes gól­átlagnak felelt meg. Összesen (221 bajnoki meccsen) 359-szer zörge­tett be, s ezzel — Szusza Ferenc, Zsengellér Gyula, valamint Schlosser Imre mögött és Puskás Ferenc előtt - a negyedik helyet fog­lalja el a magyar örökrangsorban. Másfajta dugó annak idején nem foglalkoztatta, jóllehet a Szürketaxinál dolgozott. Am a hú­szas-harmincas években még nem volt elviselhetetlen a pesti autófor­galom, és a labdarúgók egyáltalán nem ódzkodtak a bejárástól (sőt!), hiszen a rendes állású játékos szé­pen megélt, s - miként akkoriban emlegették — „ahhoz Turaynak kellett lenni, hogy valaki a futball- ból kijöjjön”. (Takács pályafutása befejezése után is hű maradt a taxi­hoz, a labdarúgástól szó szerint visszavonult.) Igaz, 1926-ban be­vezették a profizmust, és a hajdani futball szórakoztató jellegét mesz- szemenően bizonyítja, hogy a fő­város huszonöt százalékos vigalmi adót kért a mérkőzések bevételéből. Márpedig a pengő, majd a korona csengett szépen: az 1925 októberé­ben rendezett magyar—spanyol vá­logatott meccsen (0-1) 34 830 fize­tő nézőt jegyeztek az Üllői úton. Az FTC-pályán egyébként negyven­ezren voltak, azaz több mint ötez­ren „potyáztak”... Takács II. is szerepelt azon a mérkőzésen, merthogy már két esztendővel korábban, tizenkilenc évesen bemutatkozott a válogatott­ban. Aztán a ferencvárosi stadion a második otthona lett, és hetvenéves korában, 1974-ben őt kérték fel, hogy végezze el a kezdőrúgást az aréna újjáavatásán, az FTC-Vasas bajnoki rangadón, amelyet — Müller Sándor góljával, az ünnep­re készülő vendéglátók végtelen bánatára — az angyalföldiek nyer­tek meg 1-0-ra. A két klub közti vi­szony fél évszázaddal korábban sem volt felhőtlen, hiszen a gazdag Ferencváros egyre-másra bombáz­ta a tehetősnek nem mondható Va­sast a csatár átigazolásáért. A zöld­fehérek 1926-ban ki is kérték a nem kis Takit az együttes németorszá­gi-ausztriai túrájára, s már akkor az a mondás járta Pesten, hogy „ez az a kölcsön, amely örökre szól”. Végül 1927-ben jött létre a klubcse­re, amelynek folyamata hosszú he­tekig megtöltötte az újságok hasáb­jait. Takács július 6-án jelentette be a Vasasban, hogy elmegy, ám a szerződést csak augusztus 28-án kötötték meg, nyilvánvalóan azért, mert a piros-kék klub ötvenmillió koronában szabta meg az átlépés díját. Az FTC azonban nem fize­tett ennyit, mivel a Takács II. iránt szintén érdeklődő MTK három­ezer dollárért „hazahozta” a Brooklyn Wandererstől a korszak ugyancsak híres csatárát, Konrád II. Kálmánt, így az Üllői úton már nem kellett attól tartani, hogy a kék-fehérek vezetői „ráígérnek” a Vasas-ideál vételárára. A távozó persze nem az anyagiakkal magya­rázta a váltást: „A szüleim ragasz­kodnak ahhoz, hogy Gézával egy csapatban játsszunk. S miután a Ferencváros nem válik meg a fivé­remtől, nekem kell elhagynom a klubomat.” Azzal együtt kapkodtak érte, hogy 1926 őszén, a Vasas—Sabaria találkozón összeütközött Wein- hardt kapussal, s a lábát törte. Félő volt, úgy jár, mint Orth György, aki soha nem heverte ki igazán az oszt­rák Tandler brutális „belépőjét”, de Takács II. felépült, sőt jobb lett, mint valaha. Ezt a legfényesebben még Vasas-labdarúgóként, az 1927 tavaszán rendezett Magyarország— Franciaország mérkőzésen igazol­ta. Atalálkozó 13-1-es diadallal zá­rult, és Takács hat gólt ért el, jólle­het 12-1 -nél lejött a pályáról. Azért sietett, mert részt akart venni klub­ja aradi túráján, amelynek első ta­lálkozója egybeesett a válogatott meccsel. Reiner Sándor, a Vasas igazgatój a már előzőleg arról győz­ködte Kiss Gyula szövetségi kapi­tányt, hogy tekintsen el Takács II. játékától, de a szakvezető nem en­gedett, majd a félidei 6-0 után az­zal fordult a csatárhoz: „Ha még fél óra múlva is hat góllal vezetünk, akkor elmehetsz.” Takács a szünet előtt két, a fordulás után négy gólt szerzett, majd rohant a pályaud­varra, hogy elérje az esti vonatot. (Az MTK-s Opata Zoltán állt a he­lyére.) Másnap a Vasas 3-0-ra nyert Aradon, az ingázó Takács II. mes­terhármasával... Róla valóban elmondható, hogy ontotta a gólokat. Hatszor „kö­szönt be” 1931-ben, az FTC— Újpest barátságos meccsen, továb­bá egy évvel később, Kaposváron, a Somogy—Ferencváros bajnokin (0- 10), amely után Mailinger Béla, a fővárosiak elöljárója így nyilatko­zott: „Játékosaink közül néhányan kissé lanyhán mozogtak.” Ötöt vá­gott be — meglehetősen hálátlanul — a Vasasnak (9-0) meg a Nemzeti­nek (7-0), négyet az FTC első Kö­zép-európai Kupa-mérkőzésén, idegenben a Beogradskinak (7-0), s közben szórta a mesterhármaso­kat; a többi közt a Barcelona ellen is triplázott. Ezen a találkozón a Ferencváros már 3-0-ra vezetett a házigazda katalánok ellen, de a vendéglátók felzárkóztak, majd az utolsó percben a játékvezető oly­annyira jogtalan tizenegyest ítélt a javukra, hogy a büntetőlövés az üres kapuba jutott, mivel a zöld-fe­hérek idő közben levonultak a pá­lyáról ... Azokban az években szűnni nem akartak a magyar klubok por­tyái: 1928 decemberében és 1929 januárjában-februárjában például tíz csapat járta a nagyvilágot, még a Sabaria is kubai-mexikói túrán volt. Az FTC 1930 és 1934 között 132 meccset játszott külföldön; igaz, ehhez az is kellett, hogy 1929- ben az esztendő futballszenzáció- ját keltse. Dél-amerikai körútja so­rán az együttes 3-2-re legyőzte Uruguay kétszeres olimpiai, majd 1930-ban világbajnok válogatott­ját, és - bár a brazíliai, uruguayi, argentínai portya során hat győze­lem, két döntetlen, hat vereség volt a mérleg - ezért a diadalért megér­te oly messzire hajózni. A Nemzeti Sport azt írta a ferencvárosiak vi­lágra szóló sikeréről: „Nagyszerű taktikával, fényes passzjátékkal za­vartuk meg az ellenfelet, amely va­lósággal megbűvölve futkosott...” Nem mellékesen: Takács II. a há­rom montevideói gólból kettőt ért el, a túra első találkozóján, a Sao Paulo ellen (2-1) pedig mindjárt kettőből kettőt. Nem csoda, ha a fe­rencvárosiaknak szállást adó hote­lek előtt rendre tömegjelenetek zaj­lottak; igaz, már a dél-amerikai megérkezéskor is több ezren várták a csapatot. Azt a gárdát, amelynek nevezetes csatársora épp a Sao Pauló-i nyitányon állt össze, hi­szen akkor szerepelt először a Tán- cos, Takács II., Turay, Toldi, Kohut (csillagos) ötös. E garnitúrával az FTC 1932-ben úgy hódította el a bajnoki címet, hogy valamennyi mérkőzését meg­nyerte! A százszázalékos csapatban Takács II. — bátyjával, valamint Lykával, Lázár „tanár úrral”, Tán­cossal együtt — minden találkozón szerepelt, és nemegyszer előfordult, hogy a szurkolók vállán hagyta el a pályát. Az újságokban meg efféle méltatások jelentek meg róla: „Tu­dásának minden színét, játékmű­vészetének minden értékét csillog­tatta.” így történt ez 1933-ban, az FTC—Üjpest Magyar Kupa-dön­tőn is, amelyen a zöld-fehérek 11- 1_rc győzték le nagy vetélytársukat, miközben a gólszerzés tekinteté­ben Takács II. 4-3-ra „nyert” Sárosi Györggyel szemben. Langfelder Ferenc, a lila-fehér klub igazgatója azt mondta a találkozó után: „Ki­áltsatok, újpesti fiúk, háromszoros éljent a Ferencváros csapatára!” Ahogyan az 1983-ban elhunyt kis Taki története, úgy ez is része a valaha volt magyar futballkultúrá- nak... ■ Hegyi Iván, a Népszabadság ROVATVEZETŐJE A Sprint Kiadó gondozásában megjelent Hegyi Iván: Magyarok nagy pályán című könyvének második, bővített kiadása. A Hírnökben rövidítve közlünk a kerületet érintő írásokból. Megvásárolható: 4990 Ft-os áron a kiadóban [XIII., Újpesti rkp. 7. fszt. 2.J Magyaroknagy pályán A labdarúgás legendái

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents