XIII. Kerületi Hírnök, 2015 (21. évfolyam, 1-24. szám)
2015-12-17 / 24. szám
12 Sport 2015. DECEMBER 1 7. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK * Magyarok nagy pályán A labdarúgás legendái / Raduly József Szorosan fogták idegenben Kedves kiadómmal a Vasas fennállásának századik évfordulójára igyekeztünk éppen könyvet készíteni, és Szabó Lajos, a sportmúzeum avatott direktora talált két fotót 1955-ből, a Vasas—Dombóvár- kupameccsről. Az egyiken a hét gólt szerző Szilágyi Gyula, a másikon az ötször eredményes Raduly József volt látható. Szilágyi már nem élt, tehát csak Radulyt hívhattam fel: emlékszik-e a meccsre? „Mi az, hogy emlékszem! -csattant fel. - A Kőbányai úton, a Ganz- MÁVAG pályáján játszottunk; majd megfagytunk, olyan hideg volt. De nyertünk húsz-nullra! S Kontha Karcsi, a középhátvédünk még a huszadik után is azt kiáltozta, hogy le ne álljatok ott, elöl _” A korábbi kitűnő jobbszélső a mérkőzés idején a huszonnyolcadikat taposta, a találkozó tűéles felelevenítésekor pedig a nyolcvannegyedik esztendejében járt. S már az is csoda volt, hogy bármilyen meccset felidézhetett... Nem a kora vagy a memóriája: a hadifogság miatt. Negyvenöt májusában, mára második világháború befejezése után hurcolták el, és több mint hat évet töltött a Szovjetunióban. Először a Tbiliszitől huszonöt kilométernyire lévő Rusztaviban helyezték el. Az úti cél szerencsét jelentett a szerencsétlenségben; mind a klíma, mind a bánásmód tekintetében. A fogva tartottaknak naponta háromszor adtak enni, ezzel együtt Raduly eleinte folyton éhezett, mert reggel csak híg leves, délben ugyanez, valamint kideríthetetlen eredetű kása, míg este húsz deka fekete kenyér volt a fejadag. A magyar futballista másfél év után negyvennyolc kilóra fogyott, s fizikai állapotára jellemző: ottani első futballmeccse után annyira kifáradt, hogy kórházba kellett szállítani, majd két hetet töltött a gyógyintézetben. Pedig mennyire örült, hogy játszhatott! Addig ugyanis a lágercsapat közelébe sem került, olyan vézna volt. De — jóllehet Rusztaviban mindennél és mindenkinél, azaz még a foglyoknál is jobban vigyáztak arra, nehogy járvány törjön ki — negyvenhétben tömeges hasmenés söpört végig a rabokon. Radulyt elkerülte a fertőzés, így szóltak neki, hogy futballoznia kell, és csapata a „táborbajnoki” találkozón úgy nyert 7-1-re, hogy mind a hét gólt ő szerezte. Ezután ájult el a kimerültségtől... Am, amint kijött a kórházból, megváltozott az élete. Noha rendre hangsúlyozta: „a felügyelő személyzet emberséges palikból állt Rusztaviban és mindenütt, ahol voltam”, arra azért nem számított, hogy játékosként akár a táboron belüli korlátlan mozgásra jogosító igazolványt is kaphat. Márpedig így állt a helyzet; ez volt az igazi szabad kártya! S a juttatásra megint csak nyílt alap akkor, amikora magyar-német „válogatott” fogolymérkőzésen honfitársaink 5-2-re nyertek a Ricsinek becézett, kétszeres román és huszonegyszeres magyar válogatott, aradi származású, majd újpesti legenda Avar István három, valamint Raduly két góljával. A duplázó csatár olyannyira belejött az igazolvány használatába, hogy sokadik szovjet állomáshelyén, Voronyezsben a táboron kívül is „érvényesítette” azt, mivel szerelembe esett egy ottani egyetemista lánnyal, akinek magas rangú katonatiszt édesapja életét vesztette a háborúban. Raduly addig a füves pályás futballról gondolta, hogy az már a legjobb, amit kényszerű „légionáriusként” átélhet — bizony, Voronyezsben gyepen játszottak a hadifoglyok! —, annál is inkább, mert előtte látta a földig rombolt Sztálingrádot, ahol mínusz harminc fok volt, s (idézem) „ha köptél egyet, a nyálad a földet éréskor kop- pant”. Am a románc szépsége a pálya zöld bársonyáét is felülmúlta. A kölcsönös vonzalom ellenére felhőtlen idill Voronyezsben sem volt, mert a táborparancsnok meglátta az érzelmi kötelékben sétáló fiatalokat a városban. Nyomban elvette Raduly engedélyét, a „válasz” pedig az volt, hogy a magyar játékos napokig benn maradt a tábor gyengélkedőjében. A vezető újra és újra meglátogatta, de hiába reménykedett legjobb futballistája felépülésében, a kiválóság sehogyan sem akart rendbe jönni. Majd a vasárnapi meccset megelőző pénteken a továris visszaadta az igazolványt, és megkérdezte Radulyt: „Na, most már jobban vagy?” A várt felelet érkezett: „Most már jobban...” A táborbajnokság első helyéről döntő találkozót pedig a — Sztálin után, szabadon — „Joszifnak” becézett Raduly tizenegyesével 1-0-ra nyerte a magyar hős csapata, és a gólszerzőt a helyszínen szurkoló hadifoglyok a vállukon vitték vissza a gyűjtőhelyre. A büntetőt értékesítő csatár — ebben a környezetben jobb eltekinteni a sportzsargonban bevett „ítélet-végrehajtó” kifejezéstől — amilyen elérzékenyülten, olyan határozottan említette: „Nem vitás, az volt életem leginkább szívbe markoló gólja...” Akkor bizony nem hitte volna, mennyi emlékezetes dugó következik még, de 1951 decemberében hazaengedték, s bár három hónapot a Mosonyi utcában, a politikai foglyok börtönében kellett töltenie, a szabadulása után állást kapott a Budapesti Szállítási Vállalatnál. Az üzemi csapatban futballozga- tott, és olyan jól mozgott, hogy felfigyeltek rá a Szentlőrinci AC-vel akkoriban fuzionáló Postásnál. Az együttest Baróti Lajos irányította, majd a mester 1953-ban a Vasashoz szegődött edzőnek, és nyomban a piros-kékekhez hívta Radulyt. Ám a jobbszélsőt a ferencvárosiakis csalogatták, mert a Népstadionban rendezett Kinizsi-Postás első osztályú meccsen (4-3), amelyen Mátrai Sándor középcsatárként mesterhármast ért el, Raduly szintén ragyogóan játszott, és két gólt szerzett. „Gyors voltam, nem tudtak megfogni” — vallotta hősünk, aki végül a Vasast választotta, és nem kételkedett benne, hogy bekerül a kezdő tizenegybe. Csak azzal nem számolt: Illovszky Rudolf nem feltétlenül örül az átigazolásának. „Jött egy macskajancsi...” — így fogadta a törzsgárdatag az új szerzeményt, akit rövidesen el is akartak cserélni a Vasas Izzó szélsőjével, Kováccsal. Am Gáspár Sándor, az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének tagja, aki több mint negyven évet töltött a kommunista-szocialista politika élvonalában, meggátolta a továbbpasszolást. Utóbb kiderült: Gáspár közbelépése legalább olyan sikeres volt, akár Kontháé, Berendy Pálé vagy Sárosi Lászlóé. A Vasas új dimenzióba került: nyilván nem csak Raduly miatt, de szériában ért el olyan eredményeket, amilyeneket azelőtt sohasem. Ötvenötben elhódította a Magyar Népköztársasági Kupát (a döntőben 3-2-re nyert minden idők legnagyszerűbb Honvédj a ellen), ötvenhatban a bécsi Rapiddal szemben sci-fibe illő 9-2-vel elnyerte a Közép-európai Kupát; ötvenhétben első ízben ünnepelhetett bajnoki címet; majdöt- vennyolcban a magyar csapatok közül elsőként jutott a BEK legjobb négy együttese közé. Pályafutása legjobb meccsének Raduly a 9-2-t tartja, a labdát a legjobban pedig Machos Ferenc adta vissza, legalábbis a jobbszélső szerint. A centerrel együtt debütált a válogatottban 1955-ben Lausanne- ban, ahol hazánk fiai úgy nyertek 5-4-re, hogy Puskás Ferenc a 85. percben, tizenegyesből rúgta a győztes gólt a svájciaknak. Nem is a Raduly, Kocsis, Machos, Puskás, Hidegkúti összetételben kezdő csatársorral volt a baj... Ahogyan Raduly második - egyben utolsó - címeres mezes fellépése alkalmával sem, hiszen honfitársaink 4-2- re porolták el a svédeket. Hogy csupán kétszer szerepelt a nemzeti együttesben, azt annak tulajdonította, hogy ifjúsága hat esztendejét elrabolták tőle: „Ha nincs a több mint fél évtizedes fogság, akkor itthon olyan edzők foglalkoznak velem a legfogékonyabb koromban, hogy nem létezik kezdő tizenegy, amelybe ne kerülhettem volna be.” így is egészen sokra vitte: hogy mást ne mondjunk, 2013-ban a Vasas tiszteletbeli elnökévé avatták. Ha erről faggatják, mindig elsírja magát a meghatottságtól... Amúgy meg változatlanul a futballal él, ugyanúgy, mintákkor, amikor (1955 októberében) a Vasas 7-1-re verte Sheffieldben a Wednesday együttesét, vagy amikor (1957 áprilisában) ő maga 90 ezer néző előtt szerzett vezetést a Népstadionban, az FTC elleni, 1-1-gyel zárult bajnoki rangadón. „Éjszakánként ma is arról álmodom, hogy játszom — emlegette már jóval túl a nyolcvanon. — Leviszem a szélen az alapvonalig, aztán szegény Csőri jön a rövidre...” Az olimpiai bajnok Csordás Lajos alig harmincöt évet élt (1968- ban hunyt el). A jobbszárny másik tagját elpusztítani sem lehetett. Azzal együtt sem tudták leradírozni, hogy hat éven át őrizték hallatlanul szorosan... A Sprint Kiadó gondozásában megjelent Hegyi Iván: Magyarok nagy pályán című könyvének máscdik, bővített kiadása. A Hírnökben rövidítve közlünk a kerületet érintő írásokból. Megvásárolható: 4990 Ft-os áron a kiadóban [XIII., Újpesti rkp. 7. fszt. 2.) Magyaroknagy pályán A labdarúgás legendái A Puskás hazaérkezésekor a Népstadionban rendezett öregfiúk-meccsen 1981-ben
