XIII. Kerületi Hírnök, 2014 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2014-08-28 / 17. szám
Mozaik 2014. AUGUSZTUS 28. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Jövök-megyek 106. N em tudom, önök hogy van- nak vele, én élek-halok a friss kenyér illatáért. A zsemle - szagért. Egyáltalán, a péksége- kért, úgy, ahogy vannak. A z utóbbi évtizedek egyik leg- nagyobb nyeresége a szememben, hogy tele van a város (és ezen belül a mi szeretett városrészünk) jobbnál jobb pékboltokkal. (A másik, hogy az ember, ha akar, megállás nélkül, egy szál személyivel a zsebében átsuhanhat a határon. A harmadikon már gondolkodnom kellene.) Kevés dolog tud versenyezni azzal az élménnyel, mint mikor reggel belépünk egy pékség ajtaján. Ilyenkor az a legnehezebb döntés, hogy mit ne vegyen meg az ember: ami engem illet, rendre túl is vásárolom magam örömömben, hogy aztán — napokkal később — pironkodva gondoljak a hajdani atyai intelmekre, miszerint az ember kenyeret nem dob ki, az olyan, mintha az életet dobná el magától. (Érdekes ez, hogy sokadízigleni városlakóként is hogyan él bennünk a hajdani természeti népek megannyi ösztönös mozdulata: itt, az augusztusvégi ünnep kapcsán egészen jól látható ez - más kérdés persze, hogy mostanában elég soka nemzetiszín cicoma rajta, dehát, ahogy mondani szokták, ízlés, ízlés.) F iatalkorom egyik legkülönösebb emléke is kenyerekhez kötődik. Akkoriban bevett szokás volt, hogy az ifjú az iskolai szünetben egy hónapot valamely gyárüzemben tölt, jobbára afféle alsegédmunkási munkakörben. Az ilyesmi szélesítette az ember látókörét, edzette izmait és jótékony hatással volt a pénztárcájára is. Magam az általános iskola végétől az egyetem befejezéséig gyakoroltam ezt a műfajt, sok szórakoztató és tanulságos élménynyel lettem gazdagabb, egyszer, ha több időnk lesz, szívesen mesélek róluk, most csak egyet elevenítenék fel, a kenyériparba tett tanulságos kirándulásomat. Már nem tudom, kitől származott az ötlet az osztályban, tény, hogy harmadik gimnázium után öten- hatan elhatároztuk, elmegyünk nyár végén valami külhoni Expressz útra nyaralni: Lengyelországtól Csehszlovákián át a Német Demokratikus Köztársaságig annyi minden szóba jött ilyenkor, hiába, tágra nyitotta a világ kapuit előttünk. (Ez most tréfa volt, csak mondom.) Körülnéztünk a piacon, hogyan lehetne egy hónap alatt annyi pénzre szert tenni, amennyiből finanszírozhatónak látszott egy efféle út. így jött ki a pékészet. (Lett volna még a bányászat, de abból éppen nem volt kínálat Angyalföldön.) Olyan világ volt az, amelyben az összevonás volt a sláger: a fővárosban egyetlen sütőipari vállalat létezett, központtal, alegységekkel, egyenkenyerekkel, ahogy illett: ennek a gigavállalatnak akkor épp a Petneházy utcában volt a központja, a kenyérgyár (ez is milyen!) oldalában. Oda mentünk el jelentkezni, tizenhét éves ifjak, hogy dolgoznánk a pékiparban, kevéskét, ha lehetne. Lehetett: akkoriban minden angyalföldi gyáron kint volta „munkás- felvétel” tábla, s minthogy bértömeggazdálkodás volt éppen, az üzemek szerették a kiskeresetű diákmunkásokat, abból maradt prémium nekik. Felvéttettünk a szokott rend szerint (munkavédelem, orvosi vizsgálat, körletrend), aztán szétszórtak minket a szélrózsa minden irányába: engem egy kis ódonat műhelybe osztottak be, anyagmozgatónak, éjszakai műszakra. A mikor először megjelentem ott, azt hittem, egy Zola-re- génybe kerültem, a tizenkilencedikszázad végére. Szénporos öreg fűtő izzította a kemencéket, félmeztelen vetők álltak a csempé- zett lövészárkokra emlékeztető üregekben, és ördögi ügyességgel rángatták ki és be a háromméteres péklapátokat, mögöttük fehér kendős asszonyok gyúrták a kenyértésztát, amit egy hatalmas üstben dagasztottak előbb, a pékmester vagy miser receptje szerint. Zárt, kemény világ volt, évszázados értékekkel és szigorú hierarchiával. Ma is büszke vagyok rá, hogy megálltam ott a helyem. Hordtam a kenyereket, zsemléket órákon át, s aztán, hogy az egyik vető megbetegedett, sütöttem is. Az első sütésem odaégett kicsit, de aztán belejöttem. Igaz, folyton sebes volt a kezem az égésektől, és nemigen tudtam felegyenesedni reggel, és elaludtam a hármas villamoson aztán, de az ölemben ott volt a köményes kenyér, amit a műhely önmagának sütött, speciális recept szerint, s melynek csodájára jártak a szomszédok egész nap. E z a hónap, megérthetik, örök életre eljegyzett a kenyérsütéssel. Ma már csak min t vevő veszek részt a folyamatban, de tudják, hogy van az, akit a mozdony füstje megcsapott, az sosem szabadul a vasúttól. Í gy aztán nem csoda, hogy ma is kedves szórakozásom a pékséglátogatás. Mostanában igazán sokféle üzlet nőtt Angyalföldre is, vannak olyanok, ahol kávét, tejet is kínálnak a friss péksütemény mellé, s ha az emberakar, leülhet pár percre, vannak nagyobb kenyeresláncok leszármazottai, vannak boltocskák, ahol inkább csak frissre melegítik a mirelit tésztákat, vannak elegánsak és egyszerűek, vannak lipótiak (ez nem ugyanaz a Lipót!), vannak csocsajosak és jázminosak, pékpontosak és pékpontatlanok. Mindegyik szerethető. Én legjobban azokat szeretem, ahol van műhely is, igazi, a bolt mögött, és érződik a készülő kenyér szaga. Ilyen is van több, nekem a vizafogói üzlet a kedvencem, ott mindig kedvesek az eladók. De persze az elvek azért vannak, hogy felrúgjuk őket: így aztán rendes szombati piacozásomat (Lehelezésemet) is a kenyérvásárlással fejezem be: amikor az az illat beül mögém az autó hátsó ülésére, valami boldogságféle szorítja össze a szívemet. Hogy otthon vagyok. JoLsvAi András Társasházi ügyek Lakótársi problémák Ki lakik a szomszédban? A Margit híd budai hídfőjének megállójában egy idős nőt gázolt el a villamos. A gyanú szerint egy középkorú férfi rúgta a villamos elé az idős asszonyt. Egy kaposvári férfi, aki évek óta flakonokba és zacskókba gyűjtötte saját vizeletét és székié- tét, holttestét a tűzoltók találták meg a saját lakásában. Tűz ütött ki egy III. kerületi társasházban, amelynek közös tárolójában géppisztolyokat, kézigránátot, lőszereket, taposóaknát találtak az oltás során helyszínre érkező rendőrök. Közveszély okozás bűntett elkövetésének megalapozott gyanúja miatt egy idős ember ellen eljárás indult. Mi kapcsolja össze ezeket a híreket? És hogyan kerülnek a társasházi rovatba? Ezek az emberek közöttünk élnek. Az agresszív, a székletgyűjtő, a fegyvergyűjtő, a feljelentgető, a hajnalban az egész társasházat ébresztő, az éjjel hangosan nyöszörgő, az üvöltve kinyilatkoztató. Igaza van azoknak, akik azt mondják, nem minden zavarodott ember agresszív, és nem minden agresszív ember bolond. De azokban a társasházakban, ahol sokan élnek egymás mellett, nagy gondot jelenthet a pszichiátriai problémákkal küzdő embertársuk. Ha az üvöltés, az elviselhetetlen büdös szag, a gyűjtögető életmód, az agresszív viselkedés már nemcsak a közvetlen szomszédot zavarja, kérhet segítséget a társasház a kerületi jegyzőtől, a gyámhivataltól, a háziorvostól, a pszichiátriától, a kerületi ideggondozótól vagy a rendőrségtől. És kaphat alkalmi segítséget. A tapasztalat szerint a helyzet azonban ott normalizálódhat, ahol a zavart ember egy közeli hozzátartozója felvállalja a gondozással járó felelősséget és terheket. Kassai Gizella Ha önöknek is van történetük, amit szívesen megosztanának velünk, e-mailben (tahaugy@gmail.com) vagy a postai úton (Hírnök, 1137 Budapest, Újpest rkp. 7.) címre várjuk. Kérjük, a borítékra írják rá: Társasházi ügyek.
