XIII. Kerületi Hírnök, 2014 (20. évfolyam, 1-24. szám)
2014-05-02 / 9. szám
Múltidéző 2014. MÁJUS 2. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Építészetünk A-tóI Z-ig A hajógyári favázas csarnok Vízszelők elhamvadó otthona Miközben április 26—27-én - sok más mellett XIII. kerületi épületek részvételével - immár negyedeik alkalommal tartották meg a százesztendős budapesti házak nyitott hétvégéjét, hamarosan elbúcsúzhatunk a kerület egyik legrégebbi műemlékétől, a becslések szerint 1870-1890 körül a Meder utcában épült egykori hajógyári favázas ipari csarnoktól. A belügyminiszter ugyanis április 10- én ütött pecsétet arra a rendeletre, amellyel számos, az ország különböző pontjain fellelhető - köztük a Meder utcai - ingatlan műemléki vé- dett- ségének megszüntetéséről döntött. Tette mindezt a kulturális örökség védelméről szóló 2001-es törvényben „kapott felhatalmazása alapján” és egy 2010-es kormány- rendeletben „meghatározott feladatkörében eljárva”. Jóllehet döntése jogszerű, ám azt - legalábbis az egykori hajógyári csarnok esetében értetlenül fogadta az építész szakma, s a civil városvédők is. A Meder utcai ingatlan-együttest annak idején a magyar állam azzal a feltétellel adta el egy izraeli befektetőnek, hogy a szóban forgó favázas épületet felújítva megőrzi az utókornak; gjja csarnokban egy gyártörténeti gyűjtemény is helyet kapott volna. A tulajdonosnak ez a beígért vállalása mindaddig „tarthatónak” is tűnt, amíg a gazdasági válság elsodorta a terveket, a befektető pedig néhány éve úgy döntött, elhagyja a területet. A telke- két a hitelező bank vette át, - úgy tudni, különösebb hasznosítási elképzelések nélkül. A belügyéri indoklás szerint a (2000 szeptemberében a nemzeti kulturális örökség minisztere által elrendelt - a szerk.) műemléki védettség megszüntetésének oka, hogy a csarnok „a védelem alapját képező értékeit helyreál- líthatatlanul elvesztette”. Bő száz év alatt alig, másfél évtized elteltével viszont nagyot változott a favázas helyzet... A helytörténészek körében a csarnoképítés időpontjáról több elképzelés is „fut”. Az egyik szerint az 1800-as évek derekán emelték, amikor Hartmann József - az angyalföldi hajógyártás megalapítója - Géza utcai üzemét 1873-ban átköltöztette a szomszédos Meder utcai ingatlanokra. Más források viszont csaknem a század végére teszik az időpontot, amikor 1891-ben a kormányrészvétellel megalakult Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank a Prágai Gépgyár 25 százalékos közreműködésével létrehozza a Danubius Hajó- és Gépgyár Rt.-t. Ez azonban már egy új korszak az akkortájt méltán Európa-szerte híres angyalföldi hajógyártás történetében. Húsz évvel vagyunk a fiatalon, 56 évesen elhunyt Hartmann halála után. A sors fintora, hogy az egykori hajózási felügyelőből lett hajógyáros, Schönichen Herman is ugyanabban az évben, 1871-ben, 49 évesen hal meg, de addig 198 vízszelőt épített, amelyek a világ sok részébe elvitték gyárának hírét. A kettejük halálával félbeszakadt hajógyártás pedig csak húsz évvel később, angyalföldi vállalataik „hamvain” éled újjá: a két nagy részvénytársaságot 1896-ban - a kerítés lebontásával — Danubius-Schönichen-Hartmann Egyesült Hajó- és Gépgyár Rt. néven egyesítik. A most halálra ítélt favázas csarnok tervezőjét nem ismerjük, csak nevének monogramját: N. A. Nem véletlen, hisz az idő tájt az építészek nem szívesen adták nevüket ipari létesítmények tervezéséhez, mivel a művészi kreativitásra kevés volt a lehetőség. Igaz, pénzkeresetnek viszont „jól jöttek” ezek a megbízások. Úgy tűnik, N. A. - „pironkodott” keresménye ellenére - csaknem maradandót alkotott.... K.A.I. (A hajógyár történetével több kiadvány is foglalkozik, eme írásunkhoz Reichard Ferenc, a Ganz Hajógyár nyugalmazott gépészmérnökének gyártörténeti füzetét hívtuk segítségül. Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Jövök-megyek 101. Nagy takarítunk. Szeretem ezeket a tisztítókúrákat, szeretem nézni, ahogy a város vesz egy nagy levegőt, és a friss, tavaszi napfényben megfü- rödve nekiáll, hogy megfiatalodjék. Szeretem, ahogy megjelennek a szezon virágok a kertekben (a kertészek jelennek meg, értelemszerűen, hogy rendbe tegyék a virágágyásokat, hogy új növényeket, fácskákat ültessenek, hogy díszbe öltöztessék a parkokat). Szeretem, ahogy lekerülnek a védőponyvák a szobrokról, szö- kőkutakról, ahogy újra régi pompájukban ragyognak útjaink, köztereink. Ilyenkor nem bánom, ha a takarítógépek, locsolókocsik lelassítják kissé a forgalmat, hisz ők is a tavaszt hirdetik a maguk módján, hát csak hirdessék, kedvükre. Mi meg majd araszolunk mögöttük békésen, ahogy illik. Szűkebb pátriánk illetékesei ilyenkor minket, lakosságot is igyekeznek bevonni a nagy tavaszi megújulásba, részben úgy, hogy a hónunk alá nyúlnak, ha részt veszünk virágosításban, fásításban, ha rendet teszünk közös környezetünkben, részben úgy, hogy nagyobb, közösségi takarítást szerveznek a kerület egy- egy segítségre szoruló pontján. Idén a Népsziget egy részére hirdettek közös szemétszedési akciót: gyűjtőzsákot, kesztyűt biztosítva a résztvevőknek, és irányt is szabva nekik - a jelentkezőknek csak a jókedvet és a kitartást kellett magukkal vinniük. Ami engem illet, szívesen veszek részt az efféle megmozdulásokban is - amíg a gyerekek kisebbek voltak, mindig lehetett rám számítani az iskolaközeli akciókban, nem beszélve a visszatérő margitszigeti programokról - csak azt nem értem, hogyan bír annyi szemét ösz- szegyűlni ezeken a helyeken, amikor annyi jóakaratú, közösségbarát ember lakik szanaszét a kerületben. (Azok biztosan turisták, akik így szemetelnek.) És, persze, ilyenkor szeretek a magam portáján is seperni: megújítani, megfiatalítani a környezetemet. Gyerekkoromban ez a húsvétközeli nagytakarítás kőbe volt vésve szinte. Egy háziasz- szony, ha adott magára, ablakot mosott, padlót kefélt, kilincseket szidolozott ilyenkor. A tavasz volt fő szezonja a lakásfestésnek is, ha rákerült a sor. Napokig hatalmas volt a felfordulás városszerte, ősz- szetolt bútorok, felcsavart szőnyegek, gangon hűsölő nagypárnák fogadták a hazatérő családfőket, és újságpapírösvények mutatták az utat, hová szabad lépni, hová nem. Emlékszem, ha az emberakkoriban végigment a Pozsonyi úton vagy a Visegrádi utcán, minden második ablakban állt egy asszony, haja mint a VlM-rek- lámnak, kendő alá kötve, kezében összegyűrt újságpapír, amellyel dühödt elszántsággal tisztította az ablaküveget. (De ugyanez a kép fogadta a kertvárosi sétálókat, a lakótelepi bóklászó- kát is.) Azóta sokat változott a világ, az elvárások már nem olyan szigorúak, nem olyan rigorózusak, de azért a régi reflexek ma is tovább élnek. Az autók az utcánkból hétvégenként elindulnak a legközelebbi mosó felé (nekünk a két Vágány utcai esik kézre, el is lehet ott álldogálni vastag félórákat ilyenkor), és az elmúlt hónapokban téli álmot alvó ház is megrázza magát, tisztítószag árad a nyíló ablakok mögül, a gangon megjelennek az első muskátlik, melyek a pincék temperált hűvösében szenderegték át a telet, és a földszinti lakó kitolja a sufniból a kismotorját. Tavaszodunk. Bevallom, ma már magam is visszafogottabban veszek részt e nagyszabású megújulásban, nincs bútortologatás, se ezüstök szidolozása (igaz, ezüstök sincsenek már, de ez egy másik történet), nincs padlóbeeresztés sem, csak nedves, puha ronggyal fel- törlőm, aztán kalap-kabát: nagyanyám, szegény, ha látná, mit művelek tavaszi nagytakarítás címén, biztosan csóválná ezüst fejét. (Látja, egyébként, ahogy őt ismerem, ül egy felhő szélén és csodálkozik, hogy mi lett belőlem, hisz nem erre tanított: de aztán rögtön átszól a szomszéd felhőre, a Tömöri néninek, a védelmemben, hogy sérvvel operáltak, azért nem emelhetek.) Idén még Kovács úr is elmaradt, a takarításügyi kisvállalkozó, aki az ablakaimat szokta kezelni, de mostanra annyira fölvitte az Isten a dolgát, hogy betelt a naptárja, mire szóltam. Idegent meg nem akartam hívni, maradt a saját erő, ahogy már idézett nagyanyám mondaná, ahol a papok táncoltak. Hanem aztán eszembe jutott a poroló. A poroló emberemlékezet óta ott áll az udvaron, eredeti funkciója rég elveszett, zöld növények pihennek mellette, és bicikliket rögzítenek mellé. Pedig a porolást senki nem tiltja, ki is van írva, hogy délelőtt 9 és 11 között abszolválható, csak hát kiment, szegény, a divatból. A takarítógépek és porszívók világában nemigen jut neki tér. De én most teremtettem. Szombaton vállamra kaptam a nagyszőnyeget, és leballagtam vele a porolóig. Igaz, prakker már nem akadt a házban, egy használaton kívüli fakanállal pü- föltem a textilt, de nem eredménytelenül. Tiszta nem lett ugyan, de sok értékes ismeretségre tettem szert közben: senki nem ment el szó nélkül mellettem. Javaslom is, mint közösségformáló erőt, a közös porolást, mindenkinek. JOLSVAi András
