XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)

2013-03-01 / 5. szám

Múltidéző

^njvIÁROUSj^

Építészetünk A-tól Z-ig Budai Nagy Antal utca 3.

Vésett üzenet az utókéinak

Az egykor Névtelen, később Návay Lajosra keresztelt, jó ideje pedig Budai Nagy Antal utca 3.- ban áll az a lakóépület, melyet a modern stílusú építészet budapesti meghonosításában fontos szerepet játszó mérnökpáros, Fried Miksa és Fenyves István tervezett, s Bolgár Arnold kivitelezésében épült föl 1935-ben. Kettejük nevéhez számos fővárosi ház fűződik. (Fried rajzolta meg például a közeli Szent István park 26.-ban lévő ház vonalait is 193 7- ben. Ez annyiban érdekes, hogy a jellegzetes építmény a park hangsúlyos épülete; mivel a terület rendezési terve csak 6 emeletnyi magasságot engedélyezett, a hetedik és a nyolcadik szint lépcsőzetesen lett kialakítva.

Művészet- és építészettörténeti szempontból is fontos a tervezőpáros modernista munkássága, hiszen Budapest-szerte jó színvonalú, teljesen modem felfogású bérházaik az új stílus korai példái. A Budai Nagy Antal utca 3. egy, már kiforrottabb épület, melyben nyilvánvalóan hasznosították addigi tapasztalataikat. Ugyanennek a kifofrottságnak az eredménye az az érdekes építészettörténeti kísérlet a kettejük részéről, ami a Király utca 40. számú ház 1935-36- os megfiatalítása volt, mely illeszkedik a klasszicista épületállomány akkori homlokzati átalakításának sorába. A nem is oly későbbi utókor azonban kevésbé volt hálás nekik, legalábbis Fried Miksának, akit az 1950-es években egy évre a kistarcsai intemá- lótáborba száműzött az akkori rendszer. Szerencséjére azonban a tábori egységek felhúzásán dolgozhatott építésvezetőként.

Az utókorról még annyit, hogy amint ők - azaz Fried és Fenyves - a Király utca 40-ét, úgy a szocialista építőipar mesterei a szóban forgó Budai Nagy Antal utcai ház homlokzatát alakították át, pontosabban beburkolták fehér és narancsvörös műanyag elemekkel még az 1970-es években. Így a ház elvesztette eredeti küllemét.

Ami amúgy egy konzolosan kiugró épületet mutat; az Újlipót- városra oly jellemző keretes beépítésben, az utcavonalon álló, ötemeletes, magas tetős, vasbe- tonvázas bérház alaprajza háromfogatú, az emeleteken két 2 szoba-hallos és egy garzonlakással. Az alagsorban üzletek, a magasföldszinten pedig négy garzonlakás található. A homlokzat alap- síkját a földszinti ablakok könyöklőpárkányáig csiszolt mészkőlap, fölötte pedig hálós tégla- burkolat borítja. A ház előcsarnokának falburkolata fekete márvánnyal keretezett travertin, padlóját fekete és fehér műkőlapok burkolják, a középső sávban linóleumbetéttel.

És ha már utókor, az alkotók - előre látón — a homlokzati lábazat jobb felső sarkára azért nem mulasztották el odabiggyeszteni a vésett feliratot: „Fenyves és Fried/1935”.

K.A.L

(Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segít- ségét! Sorozatunk Ferkai András

jogszabályváltozás

A kerület - a januártól hatályos jogszabályok alapján - öt új építésügyi rendeletet szeretne alkotni, a tervezetek az önkormányzat honlapján elérhetők. Az észrevételeket legkésőbb március S-ig várja a polgármesteri hivatal főépítészi irodája a foepitesz@ bpl3.hu e-mail címen.

I

lyet csak az élet tud rendezni.

Az volta tervem, hogy épp csak felugróm a József Attilába (a Násznagy utcai kultúrházról be- szélek, amely persze már régen művelődési központ, meg minden - esett is szó róla egy korábbi sétánk során - s melyre szintén ráférne egy könnyen kiejthető, közkeletű rövidítés, mint a RAM-ra, nincs valami ötletük?) megnézni az első emeleti folyosón a minap nyílott cirkuszos kiállítást (jó nevű szobrászok, festők, grafikusok egész sora állít ott ki, köztük olyan kedvenceim, mint Balogh István Péter vagy Somogyi Réka, hogy Benkő Viktorról ne is beszéljünk), és hogy megkérdezzem Roboz Beátát, minden képzőművészeti kérdések tudóját és intézőjét a kerületben — és nemcsak ott —, hogy miért éppen a cirkusz lett a témája ennek az évente újra és újra felbukkanó tárlatnak, de aztán a kép, amely fogadott, fölöslegessé tett minden kérdést és minden magyarázatot.

M

intha egy élő cirkuszba pottyantam volna. Az emeleti folyosón dresszekbe meg tüli- ruhába öltözött leánykák rohangáltak, izmukat lazították, a szalagot igazították mega hajukban, spárgáztak vagy a lábukat a falnak vetve gyakoroltak valamely

Jövök'megyek 77.

figurát: az egész jelenet egy impresszionista festményre emlékeztetett - volna, ha az ajtók meg az ablakok medrében nem üldögélnek elgyötört szülők az iskolai táskák meg a levetett télikabátok ölelésében, elárulva, hogy a folyosóról nyíló termekben (melyeknek csodaszép nevük van ám, olyanok, minta korall meg borostyán) balettoktatás folyik a kicsiknek.

M

égis, a hosszú, zsúfolt folyosómega tematikus képek a falon együtt úgy

hatottak, mintha

magam is cirkuszban lennék-valahol a függöny mögött, fellépésre készülődve. Az érzést csak fokozták a plafonról lelógó légtornászok - igaz, ők mind bronzból voltak, de oly művészien dolgozták ki őket, hogy az ember biztos volt benne, ha sokáig nézi, be is mutatják azt a halálugrást, amire itt oly odaadóan készülődnek, egyelőre mozdulatlanul.

N

em csodálkozhatunk tehát azon (én legalábbis nem csodálkoztam), hogy ez a kép ott az emeleti folyosón egy másik képet hívott elő bennem: a hajdani vándorcirkusz képét.

V

alamikor a vándorcirkuszok népszerű, visszatérő szereplői voltak a külvárosoknak, és nemcsak sátoros ünnepeken tűntek föl, majálisokon meg juniáli- sokon, hanem magukban is, önálló szereplőként. Angyalföldön, amennyire emlékszem, legtöbbször a Rákos-patak partján ütöttek tanyát,

de volt cirkusz a

régi piac mellett is, és ha jól emlékszem, a Dagály meg a Duna között valahol. (Akkoriban a strand kerítése mégnem hatolt el a híd lábáig.)

E

leinte lovas kocsival járták be a környéket a cirkuszisták, és egy tölcsérbe kiáltották a paramétereket: a világszámokat egyfelől,

a kezdési időpontot másfelől, valamint a jegyárakat. Később egy szakadt Wartburgra motorizálták át magukat, magnóról érkező szöveggel, egy hangszóró segélyével.

N

em tudom, megfigyelték-e, a felnőttek mindig nagy örömmel hurcolják el leszárma- zottaikat a cirkuszba. Valószínűleg azt hiszik, a gyerek másra se vágyik, csak arra. (Amire ők.)

Í

gy volt ez nálunk is, nagyapám minden alkalmat megragadott, hogy megszerettesse velem a cirkusz világát, de ez nem igazán sikerült. Pontosabban a cirkusz belvilágát szerettem nagyon, naphosszat elácsorogtam a környékén, néztem az állatokat, az embereket, a kocsikat (hatalmas, zárt lovas kocsikkal közlekedtek akkoriban a cirkuszosok, ezek afféle szekérvárként vették körbe a sátrat ilyenkor), meg az embereket, amint hétköznapi foglalatosságaik (cipőpuco- lás, krumplihámozás, vasalás, hajvágás) közben vetnek egy-két

cigánykereket vagy nyelnek egy kis tüzet, csak úgy mellékesen.

D

e az előadásokon féltem nagyon. Nem magamat féltettem, hanem attól féltem, hogy valakinek valami baja lesz: a légtornász lezuhan a kötélről, az állat- idomár fejét leharapja az oroszlán, a bohóc megüti magát. Egy merő drukk voltam, gyakran eltakartam a szemem, folyt a kezemről a víz, alig vártam, hogy vége legyen.

E

gyszer annyira vittem az izgu- lást, hogy a feszültséget levezetendő hintázni kezdtem a pádon, melynek szédítő magassága volt ugyan (sose tellett nekünk a legelső sorokra), de háttámlája nem. Ebből pedig hatalmas esés lett, sőt zuhanás, és fejemnek betörése. A sötétben ijedt felnőttek húztak ki a ponyva alól, „orvost, orvost” kiabálták többen is. Kék köpenyes, fáradt öregember mászott elő az egyik kocsiból, pipájából kapadohány illata szállott. Letörölte a vért a fejemről, adott egy félméteres injekciót, aztán egy zsákvarrótűvel összevarrta a fejbőrömet. - Ne félj, fiacskám - szűrte a szót az átlagosnál jóval kevesebb foga között - ha a barna medve meggyógyult ettől, előbb-utóbb te is rendbe jössz.

Jolsvai András