XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)

2013-01-17 / 1-2. szám

á Múltidéző 20 13. JANUÁR XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Építészetünk A-tól Z-ig Béke tér 1. lemosott magdolnavárosi alakzat A XIII. kerület szívében álló modem stílu­sú épületet 1937-38-ban eredendően Bu­dapest Székesfőváros magdolnavárosi elöljáróságának emelték; funkciója azóta sem változott, hiszen később, a szocializ­mus idején a helyi tanács, a rendszerváltás óta pedig a polgármesteri hivatal működik benne. Formáját ifjabb Paulheim Ferenc rajzolta meg, statikustervezője Várady Szabó Lajos volt, kivitelezője pedig Vágner Gyula. A városháza „eredettörténete” éppúgy különleges, mint legújabb kori, 2002-es bővítése, mely rá egy évre a Nem­zetközi Ingatlanszakmai Szövetség, a FIABCI Magyar Tagozatának nemzetközi ingatlanfejlesztési nívódíját is kiérdemel­te. (Mellékesen megjegyzendő, ugyaneb­ben az évben lett a szervezet rangos szak­mai pályázatának különdíjasa a Lehel Csarnok.) De visszakanyarodva a Béke téri „kerü­letházhoz”, tervezésére 1936-ban hirdet­tek nyilvános pályázatot. Ez esetben azért érdemes külön kiemelni a statikus nevét, mert a második helyezett Paulheim Fe­renccel közösen kaptak megbízást építész­ötleteik megformálására, de hamar kide­rült: Várady Szabóra más feladatok is vár­nak még. A páros eredetileg ugyanis egy L alakú formát tervezett, csakhogy a földtani vizsgálatkor igen agresszív talajvizet talál­tak, amely oly mértékben megdrágította az alapozást, hogy az L alakú épületre nem jutott pénz. Ezért a terveket át kellett dol­gozni. A polgármesteri hivatal nagyrészt eredeti formáját őrzi, jóllehet több „ránc­felvarráson” is átesett az elmúlt évtizedek­ben. Az 1938-ban átadott főépület szabadon álló, három-, kis részben négyemeletes, la­pos tetős irodaház, a Béke tér felől nyíló fő­bejárattal (utóbbit a bő­vítés után le­zárták, a hivatalba ma a Szegedi út felől lehet bejut­ni) . Hosszúkás, hasáb alakú tömege közép­folyosós rendszerű, egy háromkarú főlép­csővel és az épület végén kétkarú mellék­lépcsővel. A folyosó mindkét végén szellő­zik, terét a lépcsőházak bővítik, rajtuk ke­resztül közvetett megvilágítást kap. A fo­lyosó mindkét oldalán húzódó, valamint a homlokzati főfalakat helyenként vasbetonpillérek váltják ki. A homlokzatot a földszinti ab­lak záradékáig borosjenői ok, fölötte mezőtúri tégla burkolja. A Béke téri, toronyszerűén felmagasított főhom­lokzat szimmetrikus: a konzolos vasbeton­előtetővel fedett bejárat fölött vertikális üvegdoboz indul, s szalad a párkány fölé. Az oldalhomlokzatok viszont asszim- metrikusak: a sávba fogott ablakok vízszin­tes vonalát a lépcsőház üvegfala állítja meg. Ami pedig az új szárnyat illeti, nos, a több helyszínen működő hivatali osztályok egy épületben való elhelyezésére az önkor­mányzat - az eredeti épület bővítését elha­tározva — építészeti tervpályázatot írt ki. A Budai Építész Műhely Kft. munkatársai, Kőris János és Vizer Balázs készítették el az új szárny terveit, a Szegedi útról nyíló főbejárattal, az eredeti házhoz mintaszerű­en illeszkedő építészeti formálással. A 8400 négyzetméter össz-szintterületű, öt­szintes szárnyat 2002 szeptemberében ad­ták át a Magyar Építő Zrt. kivitelezésében. Tágas ügyfélszolgálati iroda, teraszos étte­rem, elegáns házasságkötő-terem várja a kerületi polgárokat. Az I. emeleti Város­ház Galérián rendszeres képzőművészeti és építészeti kiállítások látogathatók. K.A.L (Köszönjük az Angyalföldi Helytörté­neti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világ­háború között című munkáján alapul.) Ú gy esett, hogy egy ideig két lakás boldog tulajdonosa voltam. A jelző jogos, bár nincs összefüggésben a lakások számá­val. Ellenkezőleg: több mint egy éve, mióta ez a helyzet előállott (mielőtt bárki félreértené, úgy ál­lott elő, hogy előbb - jelentős banki és baráti segítséggel- vásá­roltam egy lakást, majd megpró­báltam eladni a korábbit) számos gondot okozott nekem a mondott objektum. Nem elég, hogy újabb és újabb haladékokat kellett kér­nem hitelezőimtől, nem elég to­vábbá, hogy fenn kellett tartani egy üres lakást (távfűtés, csak ennyit mondanék), ráadásul még árulnom is kellett a szerencsét­lent. Pedig, nem dicsekvéskép­pen mondom, árulásban bizony elég gyenge vagyok. D e akárhogy is volt, most már mindez múlt idő: az új esz­tendő első hete ugyanis megaján­dékozott egy igazi vevővel. Víz­keresztre búcsút mondhattam a fölöslegessé váló lakásnak. M ost pedig, ha megengedik, összefoglalom az ügy fordu­latait. Notórius lakásadóvevők a következőket nyugodtan átugor- hatják, de a kezdőknek, amilyen én is voltam nemrégiben, talán szolgálhatok némi tanulsággal. M erthogy - akármilyen fur­csa is -most adtam el lakást életemben először. (És remélem, utoljára.) Tanácsi lakásban lát­Jövök'inegyek 74. tarn meg a napvilágot egykor, és bár megfordultam néhány helyen a következő évtizedekben, az újabb és újabb ingatlanok státu­sza semmit nem változott: annyi történt mindössze, hogy egy idő után családtagból főbérlővé avanzsáltam. És az egész történet lejátszódott röpke harminc év alatt. Amikor felcseperedvén el­hagytam a szülői házat, beháza­sodtam egy másik tanácsi lakás kisszobájába, ahol a kor szokásai­nak megfelelően eltöltve egy szűk évtizedet, és felmutat­va kettő egységnyi saját nevelésű gyerme­ket, máris egy pompás lakótelepi objektum főbérlőjé­nek mondhattam magam. Státu­szommal és az állami gondosko­dás mértékével akkoriban annyi­ra meg voltam elégedve, hogy amikor a rég elhagyott szülői lak utolsó lakója, nagyapám is eltá­vozott az élők sorából, szépen be­zártam az elárvult lakást, és visszavittem a kulcsot a tanács­hoz: mit mondjak, okoztam némi zavart vele - órákig küldözgettek egyik osztályról a másikra, hol mondhatnék le bérlői jogomról. Aztán is történtek mindenféle dolgok velem, ahogy másokkal is szokott, a gyerekek felnőttek, az eredeti család több részre szakadt - csalra és ádra -, új szerveződé­sek jöttek létre, melyek következ­tében az új évezred elején egy re­mek vizafogói lakás tulajdonosá­nak mondhattam magam. A Vizafogó mára egészen kü- JLJLlönleges képet mutat: van benne hagyományos lakótelep tízemeletes panelházakkal, par­kokkal, üzletekkel, van benne sok újépítésű ház, köztük csodás lakóparkok, loft-álmok és tisztes közép- ele­gancia — es van az a műfaj, mely­nek magam is birtokosa voltam, s mely valahol a kettő között áll. Cseréptetős háromemeletes sor­házak, a panelkorszak végéről. Ezek a lakások már a kilencvenes években épültek, új igények sze­rint, de még a régi technikával. Békességes, barátságos világ ez itt: a szomszédok ismerik egy­mást, elbeszélgetnek a parkoló­ban, kóstolót visznek egymásnak a vasárnapi süteményből, és a vi­rágosnál hagyják a szemetesek borravalóját. A lépcsőházakban futószőnyeg, az elárvult bicikli- tartóban futópad, az erkélyeken futónövény. Az ember szinte hallja a Vámosi Jánost meg a Záray Mártát, amint A mi utcánk ó be szépet éneklik duettben. S zerettem ezt a világot, ezt a két szoba összkomfortos édent, és azt hittem, másoknak is ilyen sze­rethető: azt hittem, csak ki kell tennem egy molinót az ablakra, és már viszik is a lakást, mint a cukrot, izony, ala­posan té­vedtem. Először is nem számoltam a recesszióval, aztán azzal, hogy ez a lakás a magányos kezdőknek túl nagy, a családosoknak túl kicsi, hogy ár­ban is valahol középen áll (akinek van pénze, annak kevés, akinek nincs, sok), és végül nem számol­tam azzal, hogy a világ már más­képpen működik, mint régen. Ez már nem a magányos eladók vilá­ga, hanem az ügynököké. A bő egy év alatt, míg e lakás- bőségben szenvedtem, tu­catnyi ügynököt ismertem meg. B i l Volt köztük fiatal, volt öreg, volt férfi és nő, volt rámenős és volt rámenőtlen, de abban valameny- nyien megegyeztek, hogy első lá­togatásukkor - szerződéskötés­kor - gyerekjátéknak tartották az eladást. „Nem lesz probléma ” — mondották magabízóan, és úgy rázták a kezemet, mintha a hátra­lévő események csak formalitá­sok volnának. T öbbségüket soha többé nem láttam. Kisebbségükkel az­tán találkoztam még néhányszor, mit sem sejtő szerencsétleneket tereltek a lakásba, és olyan sze­mérmetlenül dicsérték fel az ob­jektumot, hogy aki csak őket hall­ja, azt hihette volna, a Bucking­ham Palace-ban jár. „Vigyük lej­jebb az árat” - mondták később megtörtén. B evallom, én már lemondtam a dologról, s azt hittem, így élem le hátralevő életem, soha el nem dobva a régi bumerángot, amikor egyszer csak megjelent a vevő. Végigsétált a lakáson, az­tán ennyit mondott: „Megve­szem”. Én meg ennyit: „El­adom ”. Jó szándékú emberek ke­vés beszédből is megértik egy­mást. T anulságul a kitartást ajánlha­tom valamennyiünknek. Szükségünk lesz rá, akár van la­kásunk, akár nincs. Jolsvai András

Next

/
Thumbnails
Contents