XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2013-01-17 / 1-2. szám
á Múltidéző 20 13. JANUÁR XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Építészetünk A-tól Z-ig Béke tér 1. lemosott magdolnavárosi alakzat A XIII. kerület szívében álló modem stílusú épületet 1937-38-ban eredendően Budapest Székesfőváros magdolnavárosi elöljáróságának emelték; funkciója azóta sem változott, hiszen később, a szocializmus idején a helyi tanács, a rendszerváltás óta pedig a polgármesteri hivatal működik benne. Formáját ifjabb Paulheim Ferenc rajzolta meg, statikustervezője Várady Szabó Lajos volt, kivitelezője pedig Vágner Gyula. A városháza „eredettörténete” éppúgy különleges, mint legújabb kori, 2002-es bővítése, mely rá egy évre a Nemzetközi Ingatlanszakmai Szövetség, a FIABCI Magyar Tagozatának nemzetközi ingatlanfejlesztési nívódíját is kiérdemelte. (Mellékesen megjegyzendő, ugyanebben az évben lett a szervezet rangos szakmai pályázatának különdíjasa a Lehel Csarnok.) De visszakanyarodva a Béke téri „kerületházhoz”, tervezésére 1936-ban hirdettek nyilvános pályázatot. Ez esetben azért érdemes külön kiemelni a statikus nevét, mert a második helyezett Paulheim Ferenccel közösen kaptak megbízást építészötleteik megformálására, de hamar kiderült: Várady Szabóra más feladatok is várnak még. A páros eredetileg ugyanis egy L alakú formát tervezett, csakhogy a földtani vizsgálatkor igen agresszív talajvizet találtak, amely oly mértékben megdrágította az alapozást, hogy az L alakú épületre nem jutott pénz. Ezért a terveket át kellett dolgozni. A polgármesteri hivatal nagyrészt eredeti formáját őrzi, jóllehet több „ráncfelvarráson” is átesett az elmúlt évtizedekben. Az 1938-ban átadott főépület szabadon álló, három-, kis részben négyemeletes, lapos tetős irodaház, a Béke tér felől nyíló főbejárattal (utóbbit a bővítés után lezárták, a hivatalba ma a Szegedi út felől lehet bejutni) . Hosszúkás, hasáb alakú tömege középfolyosós rendszerű, egy háromkarú főlépcsővel és az épület végén kétkarú melléklépcsővel. A folyosó mindkét végén szellőzik, terét a lépcsőházak bővítik, rajtuk keresztül közvetett megvilágítást kap. A folyosó mindkét oldalán húzódó, valamint a homlokzati főfalakat helyenként vasbetonpillérek váltják ki. A homlokzatot a földszinti ablak záradékáig borosjenői ok, fölötte mezőtúri tégla burkolja. A Béke téri, toronyszerűén felmagasított főhomlokzat szimmetrikus: a konzolos vasbetonelőtetővel fedett bejárat fölött vertikális üvegdoboz indul, s szalad a párkány fölé. Az oldalhomlokzatok viszont asszim- metrikusak: a sávba fogott ablakok vízszintes vonalát a lépcsőház üvegfala állítja meg. Ami pedig az új szárnyat illeti, nos, a több helyszínen működő hivatali osztályok egy épületben való elhelyezésére az önkormányzat - az eredeti épület bővítését elhatározva — építészeti tervpályázatot írt ki. A Budai Építész Műhely Kft. munkatársai, Kőris János és Vizer Balázs készítették el az új szárny terveit, a Szegedi útról nyíló főbejárattal, az eredeti házhoz mintaszerűen illeszkedő építészeti formálással. A 8400 négyzetméter össz-szintterületű, ötszintes szárnyat 2002 szeptemberében adták át a Magyar Építő Zrt. kivitelezésében. Tágas ügyfélszolgálati iroda, teraszos étterem, elegáns házasságkötő-terem várja a kerületi polgárokat. Az I. emeleti Városház Galérián rendszeres képzőművészeti és építészeti kiállítások látogathatók. K.A.L (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Ú gy esett, hogy egy ideig két lakás boldog tulajdonosa voltam. A jelző jogos, bár nincs összefüggésben a lakások számával. Ellenkezőleg: több mint egy éve, mióta ez a helyzet előállott (mielőtt bárki félreértené, úgy állott elő, hogy előbb - jelentős banki és baráti segítséggel- vásároltam egy lakást, majd megpróbáltam eladni a korábbit) számos gondot okozott nekem a mondott objektum. Nem elég, hogy újabb és újabb haladékokat kellett kérnem hitelezőimtől, nem elég továbbá, hogy fenn kellett tartani egy üres lakást (távfűtés, csak ennyit mondanék), ráadásul még árulnom is kellett a szerencsétlent. Pedig, nem dicsekvésképpen mondom, árulásban bizony elég gyenge vagyok. D e akárhogy is volt, most már mindez múlt idő: az új esztendő első hete ugyanis megajándékozott egy igazi vevővel. Vízkeresztre búcsút mondhattam a fölöslegessé váló lakásnak. M ost pedig, ha megengedik, összefoglalom az ügy fordulatait. Notórius lakásadóvevők a következőket nyugodtan átugor- hatják, de a kezdőknek, amilyen én is voltam nemrégiben, talán szolgálhatok némi tanulsággal. M erthogy - akármilyen furcsa is -most adtam el lakást életemben először. (És remélem, utoljára.) Tanácsi lakásban látJövök'inegyek 74. tarn meg a napvilágot egykor, és bár megfordultam néhány helyen a következő évtizedekben, az újabb és újabb ingatlanok státusza semmit nem változott: annyi történt mindössze, hogy egy idő után családtagból főbérlővé avanzsáltam. És az egész történet lejátszódott röpke harminc év alatt. Amikor felcseperedvén elhagytam a szülői házat, beházasodtam egy másik tanácsi lakás kisszobájába, ahol a kor szokásainak megfelelően eltöltve egy szűk évtizedet, és felmutatva kettő egységnyi saját nevelésű gyermeket, máris egy pompás lakótelepi objektum főbérlőjének mondhattam magam. Státuszommal és az állami gondoskodás mértékével akkoriban annyira meg voltam elégedve, hogy amikor a rég elhagyott szülői lak utolsó lakója, nagyapám is eltávozott az élők sorából, szépen bezártam az elárvult lakást, és visszavittem a kulcsot a tanácshoz: mit mondjak, okoztam némi zavart vele - órákig küldözgettek egyik osztályról a másikra, hol mondhatnék le bérlői jogomról. Aztán is történtek mindenféle dolgok velem, ahogy másokkal is szokott, a gyerekek felnőttek, az eredeti család több részre szakadt - csalra és ádra -, új szerveződések jöttek létre, melyek következtében az új évezred elején egy remek vizafogói lakás tulajdonosának mondhattam magam. A Vizafogó mára egészen kü- JLJLlönleges képet mutat: van benne hagyományos lakótelep tízemeletes panelházakkal, parkokkal, üzletekkel, van benne sok újépítésű ház, köztük csodás lakóparkok, loft-álmok és tisztes közép- elegancia — es van az a műfaj, melynek magam is birtokosa voltam, s mely valahol a kettő között áll. Cseréptetős háromemeletes sorházak, a panelkorszak végéről. Ezek a lakások már a kilencvenes években épültek, új igények szerint, de még a régi technikával. Békességes, barátságos világ ez itt: a szomszédok ismerik egymást, elbeszélgetnek a parkolóban, kóstolót visznek egymásnak a vasárnapi süteményből, és a virágosnál hagyják a szemetesek borravalóját. A lépcsőházakban futószőnyeg, az elárvult bicikli- tartóban futópad, az erkélyeken futónövény. Az ember szinte hallja a Vámosi Jánost meg a Záray Mártát, amint A mi utcánk ó be szépet éneklik duettben. S zerettem ezt a világot, ezt a két szoba összkomfortos édent, és azt hittem, másoknak is ilyen szerethető: azt hittem, csak ki kell tennem egy molinót az ablakra, és már viszik is a lakást, mint a cukrot, izony, alaposan tévedtem. Először is nem számoltam a recesszióval, aztán azzal, hogy ez a lakás a magányos kezdőknek túl nagy, a családosoknak túl kicsi, hogy árban is valahol középen áll (akinek van pénze, annak kevés, akinek nincs, sok), és végül nem számoltam azzal, hogy a világ már másképpen működik, mint régen. Ez már nem a magányos eladók világa, hanem az ügynököké. A bő egy év alatt, míg e lakás- bőségben szenvedtem, tucatnyi ügynököt ismertem meg. B i l Volt köztük fiatal, volt öreg, volt férfi és nő, volt rámenős és volt rámenőtlen, de abban valameny- nyien megegyeztek, hogy első látogatásukkor - szerződéskötéskor - gyerekjátéknak tartották az eladást. „Nem lesz probléma ” — mondották magabízóan, és úgy rázták a kezemet, mintha a hátralévő események csak formalitások volnának. T öbbségüket soha többé nem láttam. Kisebbségükkel aztán találkoztam még néhányszor, mit sem sejtő szerencsétleneket tereltek a lakásba, és olyan szemérmetlenül dicsérték fel az objektumot, hogy aki csak őket hallja, azt hihette volna, a Buckingham Palace-ban jár. „Vigyük lejjebb az árat” - mondták később megtörtén. B evallom, én már lemondtam a dologról, s azt hittem, így élem le hátralevő életem, soha el nem dobva a régi bumerángot, amikor egyszer csak megjelent a vevő. Végigsétált a lakáson, aztán ennyit mondott: „Megveszem”. Én meg ennyit: „Eladom ”. Jó szándékú emberek kevés beszédből is megértik egymást. T anulságul a kitartást ajánlhatom valamennyiünknek. Szükségünk lesz rá, akár van lakásunk, akár nincs. Jolsvai András
