XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2013-05-16 / 10. szám
Mozaik XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Társasházi ügyek Olvasói levelek postaládánkból Ezúttal a Társasházi ügyek című rovatunk postaládájából válogattunk. A beérkezett levelekben sokan a tulajdonosok és a képviseletüket ellátók közös felelősségét emelték ki. A lakókon múlik ugyanis, ki látja el a közös képviseletüket, milyen stílusban zajlanak a közgyűlések, fejlődik-e a társasház. Levélíróink azt kérték, foglalkozzunk többet a társasházak gazdasági, jogi ügyeivel. Miért „X” vállalkozó, cég nyeri a társasházban a felújítások, korszerűsítések elvégzését? Történtek-e túlszámlázások? Érdemes-e perelni, ha csak az ügyvédi költség kétszerese a követelt összegnek? A fűtéskorszerűsítéssel és a költségmegosztók szerinti elszámolással kapcsolatban is többen jeleztek problémát. Az önkormányzatnál pedig azt firtatnák: ahol kerületi tulajdonú ingatlanok vannak, a helyhatóság elégedett-e a közös képviselők munkájával, s általában milyen tapasztalatai vannak? Pintér Béla szakértő, a Társasházak és Társasházkezelők Országos Egyesületének tagja levelében jogtörténeti áttekintést adott 1977. július l-jétől napjainkig. Eszerint „az 1977 és 2011 között eltelt 34 év alatt - a különböző szervek közreműködésével - megalkották azokat az alapvető törvényeket és rendeleteket, melyek alapján jogilag biztosított a társasházak törvényes keretek közötti üzemeltetése. Csak épp ezek betartása aggályos mind a mai napig, mert mit ér a törvény, ha azt nem hajtják végre, és annak ellenőrzése elmarad.7 (...) A törvényességi felügyelet (e kérdésről sorozatunkban már írtunk - a szerk.) akkor lenne mellőzhető ebben az országban, ha a közös képviseletet ellátó vállalkozások, szolgáltatások a törvények ismeretében elvárható erkölcsi magatartást tanúsítanának. A tulajdo- nostársak pedig 34 év után végre tudomásul vennék, hogy tulajdonuk védelme elsősorban az ő feladatuk, és keményen kirúgnák a nem teljesítő, gányoló, hazudozó közös képviselőjüket. Erre azonban még csak remény sincs. Inkább jogos vagy jogtalan zokogásuktól hangos a média, és azt várják, hogy majd valaki letörli a könnyeiket. ” Sz. Árpád az Egy szavazat mennyit ér? című cikkünkre reagált: „Az egyén szabad akaratából adott meghatalmazás alanyi jog és azt nem lehet korlátozni, hisz a közös képviselők, sőt a parlamenti és az önkormányzati képviselet is ezen a jogon alapul, de az ügyvédi meghatalmazás is. Minden ez ellen irányuló igyekezet törvénytelen! Nehezíteni persze lehet, például sorszámozott meghatalmazással, melyet egyidejűleg kell aláírnia a tanúknak, a meghatalmazottnak és a meghatalmazónak (lehetőleg tulajdonostárs, olvasható, ellenőrizhető adatokkal stb.). Természetesen nem hanyagolható el a meghatalmazó felelőssége sem. ” Egy másik részlet Szabó Sándor leveléből: „... ma is bevett gyakorlat, hogy a megismétlés (ti. a megismételt közgyűlés) fél vagy egy óra múltán történik, amikor is már a megjelentek létszámától függetlenül megáll a határozatképesség. Ad absurdum, ha jelen van a közös képviselő, a szám vizsgáló bizottság, plusz néhány tulajdonos. .. ” Kassai Gizella Ha önnek is van nagyobb nyilvánosságra kívánkozó története, kérjük, írja meg e-mailben (tahaugy@gmail.com) vagy levélben (Hírnök, 1137 Budapest, Újpesti rkp. 7.). A borítékra írja rá: Társasházi ügyek. r W // ♦♦ 1 ♦♦ ♦♦ 1 / ♦ 1 // Zűrös közös képviselő kirúgás helyett zokogás A z elmúlt hetek a versek jegyében teltek errefelé: ott volt, ugye, a Költészet Napja koszorúzással, szavalással, ahogy illik - szerénységem tiltja megsejtetnem önökkel, ki tartotta idén az ünnepi beszédet a József Attila- szobornál, de annyit azért elárulok könnyítésül, hogy nekem tetszett -, aztán jöttek a Radnóti- napok mindenféle, pompásnál pompásabb programmal, táncjátékkal és helytörténeti sétával például, de az emlékezések középpontjában persze, a versek maradtak, meg a versmondás, sőt, a versmondó verseny. R adnótit nem nehéz születésnapján köszönteni (csak elszántság kell hozzá, de itt nálunk van, egészen a sajátunknak érezzük már a költőt, és ez nagyon jól van így), megtette nekünk, utókornak azt a szívességet, hogy szinte minden születésnapján (nem volt neki olyan sok, szegénynek) fölköszöntötte önmagát egy verssel - csak ki kell választani a megfelelőt. De aki nem akar ünnepi költeményt mondani egy ilyen szavalóversenyen, az is választhat lírait vagy emelkedettet, kesernyései, játékosat, mindenfélét - Radnóti tragikus halála különös fénybe vonta a halál közeli verseket, nem csoda, hogy ez a fény hosszú évtizedekre elhomályosította az életmű többi darabját. Pedig azoknak is megJövök'tnegyek van a helyük, jelentőségük az ouvre-ben. L ám csak, ha nem vigyázok, végleg kitör belőlem a magyartanár, és egy komplett Rad- nóti-órát kerekítek itt önöknek. Pedig csak örömömnek akartam hangot adni, hogy a tizenharmadik fővárosi kerületben ilyen szépen bánnak (bánunk) a versekkel és a költőkkel, és ennek kapcsán elmesélni egy-két régi versmoiidászati élményemet. Merthogy (ennyi idő után talán már bevallhatom) gyermek- és ifjúkoromban egy életre eljegyeztem magam a költészettel. Nem, nem írtam verseket, ne ijedjenek meg, annyira azért nem volt súlyos a helyzet, de előre megfontolt szándékkal szavaltam őket. Először csak szű- kebb, családi körben léptem föl Petőfivel, Arannyal, Szabó Lő- rinccel (Lóci óriás lesz - nem tudom, honnan származik az a közkeletű tévedés, hogy ez egy gyermekvers volna - nagyon nem az pedig), aztán a sikerek a fejembe szálltak, és osztály-, majd iskolai szinten is kipróbáltam magam. Nem tudom, indultak-e valaha iskolai versmondó versenyen, az egy egészen különleges összejövetel, melynek legérdekesebb eleme, hogy abszolúte túl van téren és időn. Ma is ugyanaz a tizenkét pajtás indul (van, ugye, a stréber, az anyuka kedvence, az elhivatott, a sznob és vannak a szokásos félreértések következményei - ugye, milyen szép hangja van a Pistikének?), mindig ugyanazok, ugyanúgy és ugyanott sülnek bele a kötelezőbe, és a tanárok, akik szintén évtizedek óta ugyanolyan "* elhiva tottsággal magyarázzák, hogy a „sas lelkem ’’-ben a sas nem jelző, hanem alany, ezért azon van a hangsúly, majd az értékelésnél ugyanúgy kicsit vastagon fog a ceruzájuk a saját tanulóik pontszámánál, mint hajdanán. Még a helyszínek is azonosak, osztályterem, a falon címer, idézet, „az élet célja a küzdés maga ”, a hátsó padokon a kabátok, a középsőkben a barátok, az első padban a három értékelő tanár. A szereplők kint a folyosón, aki végzett, megtörli izzadt kezét a köpenyébe, meghajol a kis dobogón, aztán fogja a kabátját és visszamegy a folyosóra. Eredményhirdetés másnap a nagyszünetben, az igazgatóhelyettes által. Mondom, az iskolai szavalóverseny az élet egyik konstansa, ugyanúgy esett nagyapáink idejében, ahogy unokáinkéban fog, legfeljebb a kötelezőkben váltja Pósa Lajost Váci Mihály, s őt Wass Albert, de - hogy stílben maradjunk — a kő marad. 'a, ezen a verseN nyen halmoztam sikert sikerre, úgyhogy hatodiktól meg sem állottam a kerületi, majd a fővárosi kulturális szemle döntőjéig. Ahol a győztesek gyönyörű kitűzőt és még gyönyörűbb emléklapot kaptak, a dicsőségről nem is beszélve. A dicsőség aztán úgy annyira a fejembe szállt, hogy tízesztendős koromban felkerestem egy művészegyüttest - a gyermektagozatot, természetesen —, melynek bevallott célja a jövő színművészeinek nevelése volt. Ottan szavalgattam aztán kedvemre az elkövetkezendő években. S bár az igen hamar bebizonyosodott előttem, hogy sose leszek egy Jávor Pál, de még egy Ascher Oszkár sem, jól éreztem magam abban a táfsaságban, és abban a szerepben. Jobb éveinkben hetente léptünk föl, végig- hakniztuk az országot, a legkisebb faluba is elvittük a kultúra lámpását, akár akarta ezt a legkisebb falu, akár nem. Volt egy állandó esztrádműsorunk, az első részben adtunk a népi kultúrának — én például betyárballadákat szavallottam talpig halinában —, aztán szünet után jöhetett a könnyebb hangvétel, Szilágyi György meg a rímhányó Romhá- nyi: ha nem mondtam el életemben ezerszer a Nyúliskolát, egyszer sem. E gy ízben akkora sikerünk volt, hogy a közönség szétszedte az arénát köröttünk - ezt szó szerint kell érteni, a margitszigeti stadionban léptünk föl, épp ott tartottam, hogy „Lám, megmondtam, Angyal Bandi, ne menj az Alföldre”, amikor szinte felrobbant a stadion: a közönség tapsolni, éljenezni, dobogni kezdett. Egy másodpercig magamnak vindikáltam a dicsőséget, de aztán hátranézve észrevettem, hogy elkezdődött mögöttünk a focimeccs. A csúcson kell abbahagyni, gondoltam, és visszavonultam. Jolsvai András
