XIII. Kerületi Hírnök, 2013 (19. évfolyam, 1-24. szám)
2013-05-03 / 9. szám
f. Múltidéző «• Építészetünk A-tól Z-ig Budai Nagy Antal utca 7. 2013. május 3. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Stílusváltó sztártervezők Az Újlipótváros javára jellemző modern stílusú épületek sorába illeszkedik a Budai Nagy Antal utca 7. (Pozsonyi út 3.) szám alatti saroképület, melyet 1933— 1934-ben építtetett a Telekhasznosító Kft. Formáját rangos tervezők rajzolták meg: Vida Arthur, valamint Nay és Strausz. Előbbi, mint okleveles építész - a Hivatalos Tudósítások 1904-es egyik száma szerint - abban az évben lépett be, s lett rendes tagja a Magyar Iparművészeti Társulatnak. Vida Artúr kora országos hírű építésze volt, kinek alkotásai-középületek, szállodák, városházák, iskolák - Karcagtól Szombathelyig megtalálhatók az országban. Tervei alapján épült fel például a szombathelyi Savaria Szálloda, mely a tervező egyik legszebb, késő szecessziós stílusban emelt alkotása 1914- ből, mely a világháború hajnalán nyitotta meg kapuit. A Nay és Strausz tervezőpáros nevéhez fűződik a kerület egyik jelentős, meghatározó épülete, Budapest Székesfőváros Elektromos Művei központi telepének jellegzetes irodaháza: a saroktornyos- oromzatos igazgatósági épületrész 1900-ban épült fel a Váci út és a Dráva utca kereszteződésében, historizáló stílusban, sárga és barna téglaarchitektúrás homlokzattal. Ehhez képest valódi korszellemváltást jelez a Budai Nagy Antal utcai sarokház a maga modern stílusával, igaz, felépülte és az Elmű-székház kivitelezése között csaknem három és fél évtized telik el. Az új stílus pe-' dig új megoldásokat, díszítőelemeket hoz magával: a középen nyíló háromosztású acélkaput a Gerő és Győry cég készítette. Az előcsarnok padlóját pedig fekete-fehér márványlapok burkolják sakktáblamintában, piros gumiszőnyegbetéttel. Ami pedig a keretes beépítésben álló, ötemeletes, lapos tetős, vasbetonvázas sarok- bérház küllemét illeti, jellegzetes az épület homlokzata, mely az első emelet padlószintjén végigfutó, a zárterkélyek között erkélylemezzé módosuló osztópárkányig műtra- vertinnel burkolt, felette pedig vakolt. És mindenképp érdemes megjegyezni, talán ezen az épületen valóban jól szemléltethető az újlipótvárosi fejlődés 1930-as évekbeli városépítészi üzenete: az utcával szoros kapcsolatot teremtő nyitottság; a ház földszintjén, illetve alagsorában üzletek, kávézó-étterem, illetve garzonlakások lettek kialakítva. K.A.I. (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul. Fenti, rend- hagyó írásunk, s néhány következő az idén 100 éves épületeinket mutatja be, a teljességigénye nélkül.) A z történt, ami mostanában egyre gyakrabban szokott történni. Torkon ragadott a múlt. E zúttal teljesen váratlanul esett a nyakamba. A Lehel piactól autóztam a körút irányába, megszokott szökőutamon, a Visegrádi utcán. Élveztem a későn jött jó időt, könyökömet kilógattam a kocsi nyitott ablakán, és közben egy Elvis-dalt dúdoltam magamban. A sor hirtelen feltorlódott, az egyik jobbkezes utcából nagyobb kontingens érkezvén. Álltunk egy ideje, az idegesebbje már dudált, én csak a kocsi oldalán doboltam, s közben jobbra-balra forgattam a fejemet unalmamban, hátha észreveszek valami érdekeset. A z ősz hajú asszonyt először nem is méltattam figyelmemre. Egy első emeleti ablakban állt, elhúzott függöny mellett, és nézte a forgalmat alant. Egy századmásodpercre összeakadt a pillantásunk, aztán haladtunk tovább a saját történetünkben. O az ablaknyitásban, én a bámészkodásban. M ár két házzal távolabb jártam a pásztában, amikor hirtelen megértettem, mit láttam az előbb. Visszakaptam a pillantásomat, és'még épp elértem az ősz hajú asszonyt, ahogy a mozdulatsor végén még egyszer kipilJövök-megyek 81. lant az utcára, aztán behúzza a függönyt, és eltűnik az ablakból. Az ősz hajú asszony hatvanéves forma lehetett, fehér blúzának kerek gallérját kihajtotta a kardigánjára, és fekete gyöngysort viselt hozzá. Ősz haját a fodrász tartóshulláma rendezte remekbe. Az ősz hajú asszony nem volt ismerős, de a lakás igen. Az volt az én lakásom egykor. Az első örökségem. Ez így persze, nem pontos, és szigorúan véve nem is igaz. Legyen elég any - nyi, hogy sok évtizeddel ezelőtt, amikor még csak egy-két autó parkolt errefelé, élt ebben a házban egy ősz hajú asz- szony, akit Marosi Irmának hívtak. Amikor én megismertem, negyvenes évei közepén járt, de őszülő haja, hangsúlyosan konzervatív öltözködése miatt többnek látszott. Irma néni (mert hisz nekem az volt, s így aztán évtizedek múltán is az maradt) franciatanárnő volt, ekkoriban már csak otthon dolgozott, magánórákat adott arra érdemeseknek. (Tény- leg így volt: minthogy tudása és türelme hét határon híres volt, mindig többen akartak nála tanulni, mintahány tanítványt vállalni tudott.) Egyetlen tanítványával mondott csak csődöt, és az én voltam: bár évekig jártam hozzá szorgalmasan (a jelző csak a járásra magára vonatkozik), néhány tréfás mondókánál több nem maradt meg az agyamban a francia nyelvből. Igaz, én be vagyok oltva idegen nyelv ellen — partomon nem egy indoeurópai és szláv nyelv szenvedett már hajótörést. És az is igaz, hogy esetemben Irma néni nem gyakorolta legendás szigorát: túlságosan elnéző volt ve- . lem, és ennek meg is lett az eredménytelensége. Lágyszívűségét nem menti, de mindenképpen magyarázza, hogy (egyszerűen szólva) túlságosan szeretett. I rma néni egykor anyám kolléganője volt a Kohó és Gépipari Minisztériumban (anyává gyors- és gépírt, Irma pedig franciára oktatta az új kádereket), ott barátkoztak össze, és ezt a barátságot örököltem meg én, amikor anyám meghalt. Igaz, volt köztünk több mint három évtized, kívülről úgy néztünk ki, mint egy középkorú hölgy és kisgyerek, nagy távolságból nagymamának és unokának is nézhettek volna bennünket, mégis leginkább a barátság, az őszinte, mély barátság a legjobb szó a kapcsolatunkra. Irma soha nem ment férjhez, egy auswitzi kényszerlakoltatás eredményeként soha nem lehetett gyereke, nekem meg nem voltak szüleim: őnem tudta, hogyan kell normális szülőként viselkedni, én nem tudtam, milyen a normális gyermeki lét — éppen illettünk egymáshoz. Hol úgy viselkedtünk, mintha mindketten tízévesek lettünk volna (egész napokat át tudtunk marokkózni például, felgyűrt ingujjal, kimelegedve), hol úgy, mintha fáradt nyugdíjasként élnénk egymás mellett: keresztrejtvényt fejtettünk napestig és közben szidtuk a KIK-et, mert éppen beázott a lakás. De persze jártunk színházba is, meg moziba, kirándulni, vendéglőbe - afféle vasárnapi csonkacsaládként, mert hétköznaponként anyai nagyszüleimnél voltam deponálva. Érzelmekről perszenem beszéltünk, ahogy komoly polgári körökben szokás. Ám a Visegrádi utcai lakás igazi otthonom lett, berendezkedtem a kisszobában, volt kulcsom, mehettem, amikor akartam. És én sokszor akartam. H anem a tinédzserkor végén hirtelen kitágult előttem a világ, s minden, mi addig volt, szűk lett - új élményekre, új helyszínekre, új kapcsolatokra vágytam. Egyre ritkábban mentem föl a Visegrádi utcába: Irma fegyelmezetten viselte hűtlenségemet. A hogy a betegségét is. Nekem nem is szólt róla, a gyors lefolyású, gyilkos korról, mely hatvanas évei elején elvitte. Külföldi utamról tértem meg a hírre, a házmester azzal fogadott, hogy megtalálták a végrendeletet, Irma mindent rám hagyott, a lakást, a bútorokat, a könyveket, de a vidéki rokonok - soha nem találkoztam velük — megmondták, hogy perelni fognak. V élem aztán nem, gondoltam, ültem egy fél órát az üres lakásban, aztán széttéptem a végrendeletet. Fogtam egy gót betűs Schillert, Irma kedvenc szerzőjét, azt a hónom alá csaptam, és kisétáltam a lakásból. S oha többé nem jártam ott. S ha az az ősz hajú asszony nem tűnik föl az-ablakban, ez a történet se jutott volna eszembe. Jolsvai András
