XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-10-03 / 19. szám
Építészetünk A-tól Z-ig Balzac utca 38, A historizáló „különc” Múltidéző _________________ A Pannónia utca 36. szám alatt nyíló szimmetrikus épület számozását a Balzac (egykori Korall, majd Légrády) utca felől is feltüntették az utcanévtáblán. Több ilyen számozási furcsaság is található Ujlipótvárosban és a Balzac utca környékén, ám mivel Ferkai András alul idézett művében „itt” is, „ott” is említi az épületet, mi ehelyütt mégis a Balzac utcaiak közé soroljuk, noha bejárata a Pannónia utcáról nyílik egy kis franciaudvarral. Ami a két utca metszetében 1927 és 1928 között, alig egy év alatt felhúzott épület helymeghatározását illeti, a korabeli fotókon jól látható, hogy a Duna felé haladva e ház mögött üres telek áll, a Balzac utca számozása ekkor tehát még itt ért véget, vagy csak megszakadt. Bárhogy is, talán az egykori beruházó neve is kettős sejtetést enged: Pannónia és Kartall utcai Ingatlan Rt. Ez a ház — a következő évtizedben felhúzott környező, eltérő stílusjegyűekkel szemben - historizáló (neobarokk) modorú, tervezője Bőhm Henrik (1867-1936) és társa, Hegedűs Ármin (1869—1945). Az alkotókból kiindulva nem csoda hát, hogy az épület archaizáló arculata eltér az Üjlipótvárosra akkoriban oly jellemző modern stílustól. A két építész irodája már a századforduló után jelentős épületeket tervezett, munkásságukra pedig a ’20-as években a szecesz- szió és az azt követő eklektizáló, historizáló stílus jellemző. Bőhmről valamivel többet tudni: egy várpalotai zsidó családban született. Építészi oklevelet 1890- ben szerzett a Budapesti József Nádor Műszaki Egyetemen, majd többéves tanulmányutat tett Ausztriában, Hollandiában, Svédországban, Dániában, Németországban. Hegedűs Árminnal közös tervezőirodáját 1896- ban nyitotta meg. Legszebb, szecessziós stílusban készült munkája a Csáktornyái kaszinó, mely 1904-ben készült el. Hegedűssel mindketten vállaltak önálló megbízásokat is, de számos esetben együtt készítették terveiket. Mint például a Balzac-Pannóniáét is. Utóbbi formáját ez meg is határozta: a Bőhm és Hegedűs iroda épületei a húszas évekre szinte kivétel nélkül neobarokk stílusban készültek. Érdekesség viszont, hogy nem ebbe a sorba illeszkedik az a szintén általuk tervezett Gyöngyösi úti ötszintes lakóház, mely a fővárosi kislakásépítés keretében készült el 1926-ban. A jelen írásban említett épület zártsorú beépítésű, valójában három utcára néző, a magasföldszint fölött négyemeletes, manzárdtetős bérház, H-alakú alaprajzzal. A lépcsőház, háromkarú lépcsővel - és a tágas pihenőre nyíló felvonóval - az épület két szárnyát összekötő középtengelyében kapott helyet. Innen szintenként négy 3 szoba-hallos lakás nyílik. A homlokzatot a magasföldszint és a harmadik emelet fölött övpárkány tagolja, az üzletekkel, műhelyekkel „tűzdelt” alagsor és magasföldszint felülete kváderutánzatú, az emeleteké sima vakolat. A főhomlokzat oldal- rizalitjai háromtengelyesek, az oldalhomlokzatokon az I-IV. emeleteket átfogó, erősen lesarkított zárterkélyek találhatók. A nyílásokat barokkos stukkókeret övezi, a főbejárat keretezett kapujának szemöldökén műkőből készült szoborcsoport található. K.A.I. 2KU2^KTOBEi^^p^ XIII. KERÜLETI HÍRNÖK (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Jövök-megyek 68♦ V an úgy, hogy az embert a jövő érdekli, mégis csak a múltra kap választ. Í gy esett most velem is: eredetileg arra voltam kíváncsi, milyen lett az új Helytörténeti Gyűjtemény, meg persze hogy milyen lesz, de aztán a dolgok, szándékom ellenére, másképpen alakultak. A zt kell tudni, ha még nem mondtam volna (nyilván mondtam, nem is egyszer), hogy elkötelezett híve vagyok a hely- történeti gyűjteményeknek általában is, a miénknek meg különösen. Azt vallom, hogy az ember nem értheti meg a jelenét, és nem tervezheti meg a jövőjét, ha nem ismeri a múltját. Es még azt is vallom, hogy nemigen érezheti otthon magát, ha ezek az ismeretei hiányoznak. És-hogy minden kártyáma t kijátsszam -még azt is gondolom, hogy az ember lehet mondjuk európai és magyar (manapság e két lehetőség mintha vagy-vaggyal merülne föl itt-ott, de mi ne mondjunk le az és lehetőségéről, amíg lehet), de az igazi kötődést a kisebb közösségek jelenthetnek - egyszerűen a lépték miatt. Egy kisváros vagy egy kerület, mondjuk. (Abbahagyom, mert kezdek szájbarágós lenni.) Itt, egy ilyen közösségben lehet az ember otthon úgy, hogy ismer szinte minden utcát, minden házat, és (ha akarja) ismerheti azok történetét is. (Es akkor már a lakók egy részét is ismeri egyúttal.) Ezért, ha rajtam múlna, semmi pénzt nem sajnálnék a Helytörténeti Gyűjteménytől, gyönyörű, modern épületbe költöztetném (valami régi palota felújított változata is megfelelne), nagyszabású állandó kiállítást építtetnék bele, de hagynék helyet az időszaki tárlatoknak is. Meg az interaktív tereknek, a mozitermeknek, a raktá raknak, irattárnak. Tudom, hogy mindez ma inkább a vágyak birodalmába tartozik, de azért annyit megjegyeznék, hogy a kontinens naposabbik felén nem lehetetlen. Nemrég bóklásztam kicsit a Rajna partján, ahol minden valamirevaló (mondjuk kétezer fős) városkának van saját helytörténeti múzeuma gazdag anyaggal, pazarul berendezve — hátha egyszer miránk is jobban süt majd a nap, és akkor semmi sem állhatja útját vágyainknak. D e vissza a realitásokhoz. Aki ismerte a Váci úti gyűjteményt, tudja, hogy az bizony nem mindenben felelt meg a huszonegyedik századi követelményeknek. (Tréfa: összedőlt, lényegében.) De aki ismerte, azt is tudja, hogy a helyiek a mostoha körülmények között is igyekeztek a kedvünkbe járni. Az állandó kiállítás mellett újra és újra előrukkoltak valami érdekességgel egy kamaratárlat erejéig. Es sétákat szerveztek meg előadásokat, egyszóval élő, izgalmas hely volt az. Reméltem, hogy most, új helyre költözvén, még inkább az lesz. D e tévedtem. Vagy az is lehet, hogy megint megelőztem a koromat: a Helytörténeti Gyűjtemény ugyanis, mint kiderült, jelenleg van is, meg nincs is. Szervezetileg beleolvadt az AJAMK-ba (persze, eddig is oda tartozott, de most belé is költözött), de kiállítóhelye jelenleg csak egy lépcső- házrészletben van (rádiókészülékek láthatóak ott), ha minden jól megy, jövőre találnak neki valami nagyobb helyet, és a hetven- ötödik évfordulóra kivághatja a rezet. Ha kivágja, örömmel fogom értesíteni róla önöket. Hogy ez jól van így, vagy sem, arra legalább két válasz adható, magam pillanatnyilag az utóbbihoz húzok, de nyitott vagyok az ellenvéleményekre is. Térjünk vissza a kérdésre, ha már lesz kérdés. E s most jöjjön az emberi tényező. Itt vagyok indulásnak én. Jó régen nem jártam a József Attilában (ez nekem mindig kultúr- báz marad, pedig már, ahogy illik, művelődési központ), szépen felújítódott, mióta nem láttam, kívülről eltűnt a Sztálin- barokk filing, a belső terek azért még emlékeztetnek a régi időkre. Amikor belépek, mintha minden szenderegne. Az aula szinte üres, a büfésnő keresztrejtvényt fejt az egyik asztalnál, a recepción tábla: Rögtön jövök, a színházterem ajtaja tárva, fázósan dideregnek a széksorok. Körülsétálok, és rögtön eszembe jut az az évtizedekkel ezelőtti hajnal (kerek évfordulója van annak is éppen), amely itt ért, ebben az aulában. Innen vonultam be ugyanis. Négy órakor kellett megjelennem (sokadmagammal) a kultúrházban, egy napi élelemmel és négy centiméteresre vágott hajjal. Ott aztán hosszú várakozás kezdődött (semmi értelme nem volt a hajnali gyülekezőnek, az is csak szívatás volt, ahogy minden más a következő évben), névsorolvasás, ordítozás, sorakozó, és megint elölről. Valamikor délelőtt indultunk el, végigmasíroztunk a Béke és Lehel utcákon, el egészen a Nyugatiig, ahonnan déltájt indultunk Vásárhely felé. Tizennyolc éves ijedt srácok voltunk, előző nap még boldog, gondtalan tinédzserek, egyetemi felvételivel a zsebünkben, másnap már egyenruhába öltöztetett, szavanincs honvédek - és köztük ez a félelmes nap, amely nekem mindig ehhez a házhoz kötődik már. E mlékszem, ott, a sorakozónál még egyszer végignéztem az előtér falain (fényképek lógtak rajta a házbéli eseményekkel), és megpróbáltam megjegyezni valamennyit: mintha a normális, civil élet utolsó relikviái volnának. A ztán megszámoltam az oszlopokat. Az valahogy mindig biztonságot adott nekem, ha tudtam, mi mennyi. M ost, hogy ez az emlék eszembe jutott, megszámoltam az oszlopokat megint. Megvoltak, hiánytalanul. Jolsvai András
