XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-09-19 / 18. szám
Múltidéző 20 I 2. SZEPTEMBER I 9. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Építészetünk A-tól Z-ig A Szekszárdi utcai Juta-ház Futballkirály a nyomorépületből A szeptember 8-ai Szekszárdi utcai vigasság alkalmat adott arra, hogy a kerület újabb 100 esztendős épületét ünnepeljék: a Szekszárdi utca 30-as szám alatt álló Juta-házét, mely ez alkalomból emléktáblát is kapott. Történetét Maczó Balázs, az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény muzeológusa szedte csokorba, melyet a Hírnök rendelkezésére bocsátott. Ebből idézünk most részleteket - a teljesség igénye nélkül. A cégbejegyzés szerint a hajdan volt üzem 1883. május 25-én indult be Első Osztrák Jutafonó és Szövőgyár Rt. néven. A gyárból mára csak az 1912-ben megépült Juta-házak állnak, melyeket a gyár dolgozói számára építettek fel a Szekszárdi, vagy ahogy akkor írták, Szegszárdi utca 26-34. szám alatt. Eredetileg csak azok a családok kaphattak itt lakást, melyekből 2-3 személy dolgozott a jutagyárban. A korabeli szociális ellátás hiányosságairól tanúskodik, hogy a kilakoltatások állandóan napirenden voltak. Azokat, akik vétettek a munkafegyelem ellen, részt vettek a sztrájkokban, nem tudták időre kifizetni a lakbért, könyörtelenül kilakoltatták. A lakások „természetesen” komfort nélküliek voltak és a villanyt is csak 1924-ben vezették be. Az egy- és kétszobás lakásokhoz egy közös fürdő tartozott és egy mosókonyha, a lakótérben ugyanis nem volt szabad mosni. Az első házakban a tisztviselők laktak, a hátsókban pedig a munkások, a két rész egy vasajtóval volt elválasztva egymástól. Ezekben a házakban lakott Szusza Ferenc egykori válogatott focista is. A Juta-házak tervezője egy Exler(?) nevezetű építészmester volt, aki két különálló épületet tervezett. Az első (26-28.) volt az előkelőbb: itt a földszinten is és a két emeleten is 3 háromszobás és 2 kétszobás lakást is kialakítottak a további 20 szoba- konyhás mellett. A 30-32-34-36.-ban sok, többnyire szoba-konyhás lakás lett tervezve 4 közös fürdőhelyiséggel és négy, szintén közös használatú WC-vel. Eredetileg ebbe az épületszárnyba tervezték a kisdedóvót, mely végül 1935- ben a 3 4-es számú ház telkén lett kialakítva. A munkáslakások bővítésére 1929-ben a Szekszárdi utca 30. alatt újabb építkezések kezdődtek. A tervtári adatok szerint itt egy 10 szobalakásból álló barakképületet emeltetett, amelyet hamarosan követett a szomszédos 32. alatt is egy ugyanilyen nyomorépület. Ezekben a házakban egyetlen szoba volt minden lakótere a munkásnak, és két szobára jutott egy árnyékszék. A jutagyámak mindig is többnyire női dolgozói voltak; az államosítás után ezért külön leányszállót is kialakítottak, kulturált főzési, mosási, tisztálkodási lehetőséggel, mosógéppel, szárítóval, rádióval és könyvekkel. A felszabadulás után megindult egyfajta komfortizálódás, de a nagy áttörés az 1960-as években indult még, ez idő tájt születtek meg például az első lakásbeli fürdőszobák. Az 1969-es nagy átalakítás a mai napig látható: átépítették a külső falakat, lemezesre cserélték a salakbetonos függőfolyosókat. A homlokzatról az egyszerűsítés jegyében leverték a szecessziós gipszdíszeket. Az egész ház kőporos vakolatot kapott, az eredeti hódfarkú cserépborítást hornyolt lemezre cserélték, és az épület jellegét megadó utcai attikafalat visszabontották. A házat az eredeti jellegétől megfosztó átalakításokat Starosciák Lajosné építész jegyzi. K.A.L Jövök'megyek, . A z osztálytalálkozó tehet az egészről. Az osztálytalálkozó (hogy hányadik, azt a hölgyek iránti köteles tiszteletből elhall- gatnom illik), mely eszembe juttatta a Domus történetét. És mert eszembe jutott, elhatároztam, körülnézek a környéken. Úgyhogy ezúttal a Tar utca és a Lehel utca között jöttem-mentem, hévévé a jövésmenésbe a Mohács utcát meg a Róbert Károly körutat is. (Elgondolkoztak már azon a problémán, miért Róbert Károly a körút, amikora történelemkönyvek csak Károly Róbertét ismerik első Anjou királyunkként1 Pedig ugye, nem mindegy, hogy tíz embernek gödre van Szó- bon vagy szobra Gödön. Anekdota: sok-sok év előtt az egyik könyvkiadónk megjelentette István király intelmeit. A bérszámfejtő a szerző nevét automatikusan Király Istvánra javította, és az ismert irodalomtörténésznek utalta a honoráriumot.) D e mielőtt megérkeznénk a mába, kóboroljunk el egy kicsit a múltban. Annak idején, ifjúkoromban minden újonnan épült pesti házat (irodát, állomást, könyvtárat, felül- vagy aluljárót, bármit) azonnal megnéztem, ahogy elkészült. (Nem épült olyan nagyon sok, hogy ne lehetett volna követni.) Részben, mert otthon akartam érezni magam a szülővárosomban, és ehhez az is kellett, hogy ismerjem minden szögletét. Részben meg egyfajta büszkeségből - hogy lám, az én viharvert, ütött-kopott városomban is történik azért ez-az. A Dorn us építését első perctől kezdve figyelemmel kísértem, még a vonatkozó ■ szakirodalmat is elolvastam, mitől világszínvonalú Lázár Antal és Reimholz Péter munkája. (Most ne vesszünk el a részletekben, mindegy is már, de maguk például emlékeznek arra, hogy ekkoriban létezett egy terv a körút kétszintessé tételére, és hogy a Domus bizonyos építészeti megoldásai ennek a tervnek a kiágazásaira számítottaki Ugye, nem.) O tt voltam aztán a megnyitásán is (nem hívott senki, csak álltam a Béke utcán, és néztem, fátott szájjal, ahogy elindul a homlokzaton a hatalmas villanyújság.) Az egészet igazán kantiánus alapon abszolváltam (szép az, ami érdek nélkül tetszik), mi sem állt tőlünk távolabb akkoriban, mint a bútorvásárlás. De maga a tudat, hogy ha akarnék (tkp. ha lenne pénzem), mostantól igazán elegáns körülmények között vásárolhatnék bútort magamnak, igazi örömmel töltött el. A ztán leérettségiztünk, és a baráti társaságból ketten is elmentek dolgozni a Domusba: a Gege meg a Tomi. Ez keltett némi meglepetést, okos fiúk voltak mindketten, de a Gégénél a szegénység, a Tominál a lustaság gátolta az egyetemi felvételit. Akárhogy is, ettől a Domus afféle baráti hely lett, eleinte csak azért is elmentünk oda, hogy velük találkozzunk, később meg, amikor már vásárlóerőnk teljében voltunk, hogy valami protekciót kérjünk tőlük egy-egy hiánycikk tárgyában. (Most már tudják, miért az osztálytalálkozó kapcsán jutott eszembe az egész - de ha már így, akkor azért jegyezzük meg, hogy a Tomi meg a Gege is vállalkozó lett később, utóbbi bútorban utazik ma is, előbbi mindenben, és a mellényzsebéből ki tudja fizetni az egész osztályt, úgy, ahogy van.) N a, dologra. A kocsit a Tar utca sarkán állítom le, benézhetek hát az elefántról elnevezett sarki bútorboltba is: nem hagyta érintetlenül azt sem. Ahogy magát a Domust sem. Az egykor szebb napokat látott áruház már egy ideje üresen áll, a koszolódó ablakok mögött néhány árva bútor, meg néhány művirág, szőnyeg. A'bejáratnál tábla tudatja, hogy az áruház végleg bezárt, mellette az utolsó akció plakátja, „Ne hagyja ki”, hirdeti a felirat. A Tar utcában, ahol nem is olyan rég egymás sarkára hágtak a szállítói kisteherautók (emlékszik még valaki a tehertaxik műfajára?), most egyetlen autó parkol (és az is az enyém), a te- herporta redőnye lehúzva, rajta az ottfelejtett tábla: „Áruért mentünk. Kis türelmet kérünk”. Nekünk itt nem marad más, csak a szomorkodás. Nem valószínű, hogy ebbe a házba még egyszer élet költözik. T ovábbsétálok, s az 5/A házon egy különleges emléktábla késztet mosolyra. „Ebben a házban lakott 1938-1998-ig Vörös Sári magyar nóta énekesnő”, hirdeti a szövege, eddig még rendben is volna, de aztán egy váratlan „emléke szívünkben örökké él”-lel (nyilván a szerző szándékával ellentétben) a temetők világába lendülünk át: mindazonáltal béke poraira. * . E s béke poraira a hajdan csillogó, modern áruháznak, a Mohács utca sarkán meg sem épült Tulipánháznak (elkészül 2010-ben, hirdeti a felirat), meg a sarokház hűlt helyének, ahol most egy közeli biztosítópalota kiválasztottjai parkolhatnak. M i pedig reménykedjünk — mondjuk, a környék közeli feltámadásában. . Jolsvai András
