XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-05-16 / 10. szám
Múltidéző Építészetünk A-tól Z-ig Lehel utca 14. A megmozgatott homlokzat Különleges épület áll a Lehel utca és a Taksony utca sarkán: egyike a múlt század fordulóján főváros szerte felépített műtermes bérházaknak. Legutóbb a BudapestlOO programsorozat áprilisi nyílt hétvégéjén tarthatott számot a közérdeklődésre, amikor maga is szélesre tárta kapuját a nyilvánosság előtt; sorozatunk ezekben a hetekben - a teljesség igénye nélkül - bemutatja a kerület ama házait, melyek maguk is bekapcsolódtak a centenáriumi ünneplésbe. Mint arra Hadik András Műteremlakások, műtermes villák, művésztelepek Budapesten című munkájában is utal, a dualizmuskori Magyarország politikai, gazdasági és kulturális központja a rohamosan fejlődő Budapest volt, s itt összpontosult a képzőművészet ekkor kialakuló intézményrendszere is. Fejlődésnek indult a műkereskedelem, több művészegylet jött létre, különféle asztaltársaságok alakultak először vendéglőkben, sörözőkben, majd kávéházakban, mint például az Abbázia vagy a Japán. Csakhogy e pezsgés ellenére a főváros műtermi ellátottsága sok kívánnivalót hagyott maga után a századforduló tájékán, magyarán: ilyen alig akadt akkoriban. Jóllehet az 1890-es évek művészeti konjunktúrája lehetővé tette nagyobb szabású villák építését is, különösen pedig a jól kereső szobrászok jártak élen ilyen műtermes lakások építésében, ám e - többnyire hegyvidéki - villák sok pénzbe kerültek. Sokan nem is engedhették meg maguknak hasonló építését, igaz, például a festők esetében ez nem okozott gondot: idővel a bérházépíttetők is terveztettek műtermes lakásokat épületük legfelső szintjére. Sok hasonlót találhatunk ma is Budapesten; ilyen például a Medgyes (Messinger) Alajos által tervezett Lehel utcai bérház is, ahol „az építész a homlokzatot itt-ott megmozgatva”, a tetőtérben műtermes lakásokat helyezett el, amit a nagyméretű ablakok is jól mutatnak. Medgyes (Budapest, 1873^ Budapest, 1942) 1896-ban szerzett oklevelet a budapesti Műegyetemen, majd Párizsban, az Ecole des Beaux Arts-on folytatta tovább tanulmányait. Hazatérte után elsősorban budapesti bérházak és villák tervezésével foglalkozott, és feltételezhető, hogy a francia főváros művészeti-építészeti példáit is hasznosítani tudta itthoni munkáiban. A Lehel utca 14.1911-1912 közt épült, s ma is viszonylag jó állapotban van. Első emeletén olyan műteremlakások találhatók, amelyeket az önkormányzat ad ki. Többneves, kortárs festő és szobrász műhelye található benne, olyanoké, mint Varga Patrícia Minerva, Fekete László, Szabó Ábel, Lőrinc Tamás vagy Bács Emese. A Lehel utca 14. egyik megbúvó szegletében találjuk Kutas László szobrász műtermét. A mester - aki elsősorban kisplasztikákat készít, de számos köztéri alkotása is látható országszerte - az 1950-es évek második felében végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát Pátzay Pál növendékeként. Firenzében, egy 1974-es nemzetközi érempályázaton húsz ország 400 szobrásza közül első díjjal ismerték el; a Magyar Nemzeti Bank 25 emlékérem-pályázatából 13-at megnyert. Mintegy 130 kisplasztikát készített, melyek közül sok öt földrész számos köz- és magángyűjteményébe jutott el. Eleinte kőből, napjainkban inkább bronzzal dolgozik. Csak Sopronban 41 munkája található. A Holocaust Közalapítvány idén április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján Wiesenthal-díjat adományozott az idén 76. születésnapját ünneplő Kutas Lászlónak. Kiteljesedő életműve, emberi magatartása mellett soproni és balfi szoborkompozíciója kimagasló és megrázó tiszteletadás az ártatlanul megölt zsidók áldozata előtt. Jövök-megyek 62 ♦ M a a margitszigeti Víztoronyról lesz szó. Jogosan, hiszen a sziget mihoz- zánk, angyalföldiekhez tartozik földrajzi értelemben, de mégse a birtokos biztonságával, hiszen a méltán elhíresült műemlék fővárosi kezelésben van. Sorsára a befolyásunk tehát csekély, attól persze még szerethetjük, figyelhetjük és aggódhatunk érte. E redetileg tavaly akartam írni a Víztoronyról, merthogy akkor volt éppen százéves. Gondoltam, viszek neki virágot, ahogy illik, önöknek pedig elmesélem a történetét. De mire odaértem, zárva találtam. Szezon volt még pedig, működött a ven déglátó-iparí egység is, ami körülöleli, annak a fáradt pincéreitől tudtam meg ezt-azt a bezárásról. Aztán persze telefonálgattam föl-alá, amíg kirajzolódott a történet. Akkor úgy döntöttem, megvárom, mi lesz belőle. Egészen idén májusig kellett vámom. Ám ahogy hírét vettem, hogy a Víztorony ismét látogatható, az elsők között voltam, akik felke-, resték. M ost hát a megfelelő tudás birtokában következzék a rövid históriája. E lőször is Zielinski Szilárd nevét kell megjegyeznünk. Az ő tervei szerint épült a torony, kilencszáztizenegyben, három évvel azután, hogy a főváros megvásárolta a szigetet József főhercegtől - Habs- burg-ház, oldalág, belőle lesz Alcsúti József az első köztársaság idején. Á város mindenféle merész terveket sző a sziget kapcsán, melyek mindegyike erős vízigénnyel bírt, így aztán szükség volt egy pompás víztoronyra. A torony a kor legmagasabb színvonalán készült, vasbetonból, de szecessziós stílusban. (Lehet, hogy a de nem is kell ebbe a mondatba: szecessziós vasbeton, nincsen abban ellentmondás.) Nemcsak feladatát látja el évtizedekig (mondjuk, az ötvenes évek végéig) remekül (ugye, nem várják tőlem, hogy én ismertessem meg önöket a Héron-labda elvével?), de szépségével is kiragyog a környezetéből. (Ezt szó szerint kell érteni: Pestről is, Budáról is jól látható a torony immár százegy esztendeje - bármekkorára nőnek is a fák körötte, mégis kimagaslik körükből.) Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én biA zony sokszor vágyódom abba a világba, melyben ilyen műgonddal készültek a köröttünk létező tárgyak. A házaktól a csatornafedélen át a küszöbsínekig - mintha az örökkévalóságnak készülnének. Az ekkor épült elegáns víztornyok (szerencsére áll még néhány közülük) különösen a kedvenceim. A zonban a szigeti víztorony a háború alatt (amikor légvédelmi megfigyelőpontként szolgált - mire nem jó a körpanoráma!) alaposan megrongálódott, de aztán nagy nehezen helyreállították, és nyugdíj előtt (elvégre ötven felé járt) még szolgált egy kicsit. Végül az élet továbblépett rajta, elvesztette eredeti funkcióját, évtizedekig csak pusztult, romlott a közben köré^épített szabadtéri színpad oldalában. Míg egy rádióműsor felemelte érte a szavát, ügy lett a dologból, úgy nézett ki, a Vízművek egy forintért eladja annak, aki méltóképpen tud bánni vele. Végül bérlet lett belőle, és nem is egy forintért - akárhogy is, így jutott a nyolcvanas évek közepén a Göncöl Alapítvány kezére, akik, amennyire én tudom, saját erőből és ügyességből tartották fenn a tornyot. Festették, javították, vigyázták, s még egy kortárs galériát is létrehoztak benne - volt tervük is szekérderéknyi, de ahhoz már komolyabb pénz kellett volna. Mindenesetre jó volt látni, hogy van egy ilyen félig-meddig civil hely, mondhatnék polgárit is, ahol lehet látni ezt-azt, például egy ügy, egy műemlék iránti lelkesedést. A ztán ez a történet váratlanul véget ért. A göncölösöket a főváros illetékesei elzavarták, és a Víztorony a szabadtéri színház kezelőinek kezébe került. Egy esztendő után nyitották újra - sima turistafosztogató lett belőle, mint annyi mindenből ebben a városban. Kívül omlik a vakolat, belül viszont rendkívül vizuális a kiállítótér. Van sok projektor, visual art kiállítások (vetített képek: a földszinten animáció, feljebb Budapest fényei, még feljebb Jankovics Marcell filmjei), ez lesz állandóan, gondolom, csak a belépő árát fogják emelgetni. Nincs ezzel baj, minden világvárosban van ilyen, csak a kultúrához nincs köze: vendéglátó-ipari kalapozás, mint a cigányzene mega Citadella. panoráma viszont tényleg háromszázhatvan fokos, és tényleg szép: amilyen régen volt. És látszik egész Angyalföld! Jolsvai András K.A.L
