XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-05-02 / 9. szám
Múltidéző Építészetünk A-tól Z-ig Dózsa György út 150-152. Az ötcsillagos Népszálló A főváros centenáriumi épületeit bemutató BudapestlOO nevű programsorozat áprilisi nyílt hétvégéjén a Dózsa György út 150-152.-ben álló háztömb is szélesre tárta kapuit; az 1912-ben felhúzott Népszálló falai közt ma a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei működik. Történetéről Győri Péter (szakmai igazgatóhelyettes) és Sass Lajos (a Menhely Alapítvány szociális munkása) írt összefoglaló munkát, melyből kiderül, hogy a Népszállót az angol Rowton-féle ellátóhálózat mintájára alapozták. A helyszínkiválasztás is fontos: Budapest bármely részéről jól megközelíthető volt, leginkább villamossal. A környéken ekkor gyártelepek működtek, itt volt már a víz- és az elektromos művek központja, a leendő Népszállótól egy saroknyira pedig a Hajléktalanok Menhelye Egyesület egyik, háromszáz férőhelyes otthona működött. A Népszálló megtervezésére Schoditsch Lajos és Eberling Béla kapott felkérést, akik 1909-től egészen az I. világháborúig közösen dolgoztak. Talán nem véletlenül, hiszen sógorok voltak; mindketten a budapesti Műegyetemen szereznek oklevelet, előbbi (1881-1950) 1903-ban, utóbbi (1872-1941) valamivel korábban, 1894-ben. Eberling Béla a háború után külföldön, majd minisztériumi hivatalnokként Budapesten dolgozik, sógora viszont már tanulmányai alatt több műegyetemi tanár irodájában is munkát vállal, rövid ideig maga is tanársegéd, majd a budapesti Felső Építőipariskolán oktat, ahol 1918 és 1933 között igazgató is egyben. Olaszországban, Svájcban és Németországban is tanulmányuta- kat tesz, elsősorban kórházakat, iskolákat tervez, de több lakóházat és kastélyt is megrajzolt. A Népszálló tehát angol mintára, de a Rowton-tervektől mégis eltérően épült meg. Az egyik fontos különbség, hogy a budapesti intézményt „csak” 417 fülkésre tervezték, holott legalább 500-nak kellett volna lennie ahhoz, hogy a beruházási és működtetési költségek minimum nullszaldósak legyenek. Eltértek abban is, hogy minden emeleten volt mosdó- és WC-helyiség, a hálófülkék és a közös termek (ebédlő, dohányzó-, olvasó-, író- stb.) alapterületét és magasságát is nagyobbra tervezték. Ez megdrágította a kivitelezést, s félő volt, hogy olyan „kényelmi fokot’” ér el a szálló, hogy drágasága miatt épp a megcélzott, ágyra- járó munkásréteg nem tudja igénybe venni. Pedig megépítését épp a korabeli szörnyűséges lakásviszonyok indokolták: hirtelen gyarapodott az albérlők és az ágyrajárók száma, amiért a népesség robbanás- szerű növekedéséből fakadó lakáshiány, s az így megdrágult lakbérek voltak okolhatók; de a munkabérek és a lakhatás költségei sem voltak arányban. Budapest lakossága 1890-től 1900-ig mintegy kétszázezerrel, 1900 és 1910 között jóval lassabban, 65,5 ezerrel gyarapodott. A rendes lakások száma 157 ezer volt, mintegy harmadukban éltek idegenek, albérlők. Utóbbiak száma ekkor 110 ezer volt, közülük az ágyrajáróké mintegy 27 ezer. A rendes lakások száma 1911-ben is alig haladta meg a 169 ezret, ebből 52 ezerben élt albérlő vagy ágyrajáró. Ezekben a lakásokban összesen mintegy 300 ezer ember lakott (a város népességének mintegy harmada), közülük 125 ezer volt az al- és az ágybérlő. Számuk az 1893-as lakásösszeírás során még alig haladta meg a 22 ezret. Mindennek ellenére sokáig nem történt semmi, jóllehet a fővárosi lakbizottság felkérésére Neményi Ambrus már 1883-ban felvázolta a helyzetet, s elkészített egy rendelettervezetet is. Tíz évvel később, az 1892-es kolera- járvány után Gerlóczy Károly alpolgármester próbálkozott a lakásviszonyok rendezésére vonatkozó javaslatokkal - mindhiába. Jóval később Bárczy István budapesti polgármester nagy ívű intézményfejlesztési programja kellett ahhoz, hogy mások mellett a Népszálló építése is megkezdődhessen 1910. január 5-én. Csakhogy az 1911 őszére elkészült beruházás költségei az eredetileg tervezett 685 ezer koronát bőven meghaladták, elsősorban az eredeti tervek megváltoztatása miatt: a Népszálló végszámlája jóval meghaladta a másfélmillió koronát. Mindez természetesen nagy vitát váltott ki, de Bárczy eme előzmények ellenére 1912. február 17-én megnyitotta a Népszállót. Az ünnepélyen a főváros, a kormány és a nagyközönség is képviseltette magát. K.A.L Jövök-megyek 61 ♦ N em tudom, hogy jutott eszembe a kórház (talán a hírekben emlegetett államosítások kapcsán), akárhogy is, hirtelen felbukkant egy kép: nézek ki a kórterem ablakából, tavasz van, gyönyörű, rózsaszín virágú bokrok a nyitott ablak előtt, ha egy kicsit nagyobb lennék, el is tudnám érni - a sok évtizeddel ezelőtti kép most váratlanul fölbukkant az emlékezetemben. Olyan erővel méghozzá, hogy a virágok illatát is éreztem szinte. Olyan erővel, ami rávett, hogy elmenjek oda megint, szembesítve a mai valóságot a régi emlékekkel. Jártam már a környéken vagy egy évvel ezelőtt, amikor a Tripolisz nyomát kutattam, de akkor más dolgom volt, épp csak egy pillantást vetettem a házra, aztán mentem tovább. (A környéken gyakran járok persze, ott van szemben a bevásárlóközpont, melynek moziját csak-csak felkeresem néha, aztán oldalt egy banképület, földszinti termében nívós kiállításokat lehet látni, és persze ott a Váci út, ahol az ember rendszeresen elhalad, ha északnak vezet az útja - de ilyenkor az ember nemigen méltatja még egy pillantásra sem ezt a kórházat: nem esik szemmagasságba, azért.) Aki kicsit is jártas Angyalföldön, kitalálta rég, hogy ma a Madarász utcai Gyermekkórházról lesz szó. Hatvanháromban feküdtem benne először. Egy éjszaka szörnyű fájdalomra ébredtem, mintha kést forgatnának az oldalamban. Felmenőim illően kétségbe estek, aztán kihívták az ügyeletes orvost. Jegeljék” - mondta, „aztán reggel menjenek be a Madarász utcába. ” A Váci út kockaköves volt még, a negyvenhármas busz úgy rázott, hogy felért egy operációval. Összegörnyedve, mint töpörödött öregasszony, úgy másztam el a felvételi pavilonig. „ Vcikbél” - mondta egy orvos elégedetten. Akkoriban még rigorózus szabályok voltak a kórházakban, a beutaltak kincstári hálóinget és fapapucsot hordhattak csak, a látogatást pedig heti négy órában maximálták. Odabenn kaszárnyái fegyelem (és tisztaság) uralkodott, nem volt se tévé, se rádió. A betegeknek az volt a dolguk, hogy tiszta erőből gyógyuljanak, szabad idejükben pedig csöndesen beszélgethettek. Persze csak a korai villanyoltásig. Ekkoriban a gyermekeket az orvostudomány töpörödött felnőttként kezelte, a kórházakban nem volt még színes fal meg mesesarok meg bohócdoktor, de még a kedvenc maciját se hozhatta be az ember. Kisebb volt az ágy, magasabb ráccsal, és kisebb volta fejadag: innen lehetett tudni, hogy gyermekkórházban jár az ember. Én mégis csupa szép emléket tettem el magamnak erről a hétről. Jó, legyen inkább úgy, hogy szinte csupa szépet. Mert az éteri altatás, az a különös szag azért nem volt a gyönyörök csúcsa. Se a varratszedés nem volt leányálom. (Kapocsszedés, egészen pontosan: kétcentis vasabroncsokat kalapáltak ugyanis az emberbe akkoriban.) De ezt leszámítva, meg az otromba, fülig érő vágást, tényleg pompás kaland volt az egész. Eleve, hogy annyit törődtek velem (orvosok, nővérek, műtősök, effélék), ez mindig jót tesz egy kisgyereknek. Fontossága tudatát csak növeli, hogy reggelente hétmérföldes vizit dübörög el az ágya előtt, van lázlapja, diétásmenü-lapja, a főorvos személyesen kérdezi meg tőle, hogy van, és megnyugvással veszi tudomásul, hogy jól. Esténként gondos kezek takarják be (lópokróc, lepedővel szelídítve), mérik mega lázát, készítenek számára priznicet. És aztán ott vannak még a többiek! Remek, tizenkét ágyas kórterembe sikerült helyet fognom, ottjár- tamkor megfordultak vagy huszonötén - mindenféle fiúk hat és tizennégy év között! Mennyi remek történetet lehetett hallani, mennyi viccet, dalt, kártyatrükköt megtanulni! Egy fél évig megéltem abból a tudásból. Mi ez ahhoz az apró kellemetlenséghez képest, hogy közben felvágták az ember hasát! Akkor a kórház még kívül is, belül is olyan volt, amilyennek megépítették. (Huszonkilencben nyílt meg, bár már tizenhétben elhatározta a főváros az építését. Ez volt Budapest első gyerekkórháza, mely annak is épült. Igaz, barakkszerű múltját sosem tudta levetkőzni teljesen.) Leparkolok a főbejárattal szemben, gondolkodom erősen, mi lehetett a Váci út meg a Flesch Armin köz között gyermekkoromban. (Ez a Flesch Ármin köz is új találmány, ezzel tiszteleg a városrész a kórház világhírű alapító igazgatója előtt.) A főépület elsőre ugyanolyan, mit régen (mint egy vidéki kisnemesi kúria), időbe telik, míg észreve- szem, beépítették a tetőteret is. A hajdan nagy belső kert egy részét a dolgozók parkolója rövidíti le, mellette kis játszótér, nemigen fordul elő benne gyerek. (Aki beteg, azért, aki nem, azért.) Jobb kézre gyógyszertár, meg a gégészeti osztály (ez így volt régen is), balra egy faház, aztán az „igazgatóság, titkárság, előadóterem, könyvtár”. A bejárat fotocellás, a folyosón csönd, tisztaság, mint régen. A kórtermekbe már nem lépek be, maradjanak, ahogy eddig éltek az emlékemben. Kifelé menet az álmos portás megállít a kapusorompónál.-Háta gyerek1- Az is én vagyok, csak felnőttem közben - felelem cinkos mosollyal. Jolsvai András
