XIII. Kerületi Hírnök, 2011 (17. évfolyam, 1-23. szám)
2011-02-15 / 4. szám
2011. február 15. TIZENHARMADIK fl KERÜLETI HÍRNÖK 5 A XIII. kerületben, áprilisban kezdi meg működését a RaM, ami egy j 3,5 milliárd forintból megvalósított, többfunkciós kulturális létesít- I mény lesz. A XXI. századi épületegyüttest -ami a Kárpát utca-Besse- 1 nyel utca-Pannónia utca és a Zöld Ág Tagóvoda, s a Boribon Bölcsőde ■ által határolt, csaknem 15 ezer négyzetméteres területen létesül - a ke- I rület saját költségvetéséből finanszírozza. Vadász György (Budapest, 1933-), építész. 1957-ben diplomázott a BME Építész Karán. Munkásságát 1972-ben Ybl-, 1979-ben Pro Űrbe, 1996- ban Pro Architectura Díjjal, 1997- ben „Az Év Háza ”különdíjjal, 1998- ban Kossuth-díjjal és a budapesti Pro Architectura Díjjal ismerték el. 1976-ban megkapta a Magyar Kultúráért Érdemérem arany fokozatát, 1993-ban a Magyar Köz- társasági Érdemrend lovagkeresztjét. Eddig megépült 3 50 épülete mellett számos köztéri szobor, emlékmű tervezésében, architektúrájának megvalósításában vett részt. Jelenleg a mohácsi nemzeti emlékhely grandiózus, 17 méter átmérőjű, 15 méter magas új fogadóépületén dolgozik, a kör alakú objektum arányaiban a Szent Koronát idézi. Az építészet maga az élet - vallja Vadász György, a számtalan díjjal elismert nemzetközi rangú építész, az áprilisban megnyíló újlipótvárosi Radnóti Miklós Művelődési Központ (RaM) tervezője.- Sem a szakmámban, sem az életemben nem voltak rezüméim, kőbe vésett szabályaim. Az, hogy létezünk, gondolkodunk, szeretünk, alkotunk, egy folyamatos játék az élettel, benne van a régmúlt és a remélt jövő. Az építészet is ilyen játék a szellemmel, a hittel, a tehetséggel, ez az, amit fel kell ismerni. Ahogy a görög filozófus, Hérakleitosz vallja: „Hen panta einani” - azaz minden egy. A makrovilágban benne van a mikrovilág és fordítva, a téli hóban már ott a tavasz ígérete, a gondolatban már ott egy ház lehetősége. Az épületeim - így a RaM is - erről, az élethez és az emberhez fűződő tiszteletről szólnak.- Több mint 350, a kortárs magyar építészetben fontos épülete valósult meg eddig, többek közt a hannoveri világkiállítás pavilonja, a gellérthegyi víztározó szoborszerű épülete vagy a balassagyarmati katolikus templom. Honnan meríti az erőt?- Mi a titka Vivaldi hegedűversenyének? Mi adja Pilinszky, Baudelaire vagy József Attila megmagyarázhatatlan hevületét, amitől az embert kirázza a hideg? A kérdés megválaszolásakor a tudomány cserbenhagyja az embert, itt nincs anyag, az anyagtalanban, a szellemiségben van a lényeg. Az irodalomban, a zenében és az építészetben is vannak „médiumok”, akik az isteni létezés, a lélektől lélekig sugárzás „párbeszédét” venni tudják. Rajongva szeretem a verseket, meggyőződésem, hogy az építészet vers és zene. A zene persze ima, az ima tánc: a vágyak, az érzelmek, a dühök és indulatok tánca. Ebből a kulturális kincsből, a létezés szépségéből, a hitből merítem az erőt.- E gondolat mentén a RaM is egy lélegző, organikus épület?- A megvalósult terv olyan, mint egy virág. A középső, húszméteres kör a virág közepe, ez a „bibe”, a központi elem. Ezt a teret ölelik körbe a „virágszirmok”, a négy épületrész. A közel hétszáz fős, korszerű technikai elemekkel felszerelt színházterem, a szépkorúak klubja és a könyvtár, az étterem és kávézó, valamint a sport- és szabadidős terek. A négy szirmot levegős, emberi léptékű térrendezés és zöldfelületek teszik teljessé. A ház gondolata fogékony talajra hullt, az önkormányzat, a kivitelező és mindenki, aki részt vett a koncepció megvalósításában, az első pillanatban megérezte, itt valami kivételes összefogás jött létre. Ez volt számomra az igazi öröm, egymás gondolatainak az elfogadása, a kézfogás ereje, a házat körülvevő alkotói elszántság.- Miben különleges a mégiscsak funkcionális épület?- A szív az első, aztán az agy. Amikor autót veszünk, a szépségét nézzük elsőként, aztán gondolunk arra, hogy van-e benne kormány meg fék. A funkció és használhatóság fontos, de egy épületnek jeleket kell hagyni. Tűnjön fel annak a háznak a szépsége! Egy házat úgy kell felfedeznünk, mint egy nőt. Messziről látjuk a sudár formát, aztán az arc szépsége, a szemek játéka teszi felejthetetlenné a találkozást. A ház belső varázsa az, ahogy egy épület megmutatja intimitását. Ha felfedezzük a terek összességét, már nem azok vagyunk, amik voltunk. Az építészet életem legnagyobb szerelme, ez számomra az igazi boldogság. Kérdezi az ars poeticámat? Rajzolok egy hegyet fákkal, ösvényekkel, sziklákkal, patakkal és egy házat a hegyre. Engem mégis a hegy mögötti, még fel nem épült ház érdekel, szeretnék oda is eljutni. Bretus Imre Jövök-megyek 36. incs nagyobb öröm annál, mint mikor régi barátra lel az ember. Hátha még nem is tudott korábban a létezéséről! f lyesféle dolog esett meg velem a múlt héten, pedig mindenre számítottam, csak erre nem. (Jó, tudom, erre igazán nem lehet számítani: attól váratlan az ilyesmi.) E s ehhez is mennyi véletlen, mennyi félreértés kellett! (Miként az egész élethez: néha az a benyomásom, hogy az élet csupa véletlenből és félreértésből áll - na, meg ezek különös keverékéből.) Ott kezdődött, hogy kerestem egy Angyalföldről szóló könyvet. Meg is találtam az önkormányzat honlapján. Ebből aztán (helytelenül) arra következtettem, hogy a mondott könyvet is náluk kell keresnem. így kerültem a Béke térre. ß 'ármilyen hihetetlennek tűnjék is, soha nem jártam korábban az önkormányzatnál. Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, mely saját bőrén tapasztalta, hogy a hivatal nem szolgáltatás, hanem hatalom, így hát az ember jobban teszi, ha elkerüli: mert jól nem járhat vele. Magam évtizedekig vallottam ezt az elvet, és kerültem mindenféle hivatalt. Ha csekk jött, befizettem, ha méltánytalanság ért, tudomásul vettem, az államtól igyekeztem biztonságos távolságban tartózkodni. És e felfogásomon, bizony, az elmúlt időszak sem változtatott igazán. Persze, ezerszer elmentem (elbuszoz- tam, elvillamosoztam, elgyalogoltam vagy elbicikliztem) már a klin- kertéglás épület előtt, melyről sokáig azt hittem, valamikor az ötvenes években épült. Mint ahogy a tér nevét is erre a korra datáltam korábban. Ma már persze tudom, hogy az elöljáróság büszke bástyája a harmincas évek végén emelkedett, és a tér is akkor kapta máig tartó, szelíd nevét. Ezerszer néztem az órát a homlokzatán, és sokszor figyelhettem aztán az átépítési manővereket is: de, mondom, odabenn nem jártam még soha. tér felőli parkolóban állok meg, hely van rengeteg, igaz, a parkolóóra rossz, sebaj, gondolom, csak beugróm két percre, és már megyek is. Az ajtóban felirat figyelmeztet, a bejárat a Szegedi út felől lelhető fel. (Hát ezért volt annyi üres parkoló a Béke téri oldalon!) Odaát aztán foto- cellás ajtó, odabenn tágas, elegáns terek fogadnak. A falon a városrész elöljárói, emelkedő számsorrendben. Növények, csönd, békesség. Inkább vidéki szanatóriumok pálmanyugalmára emlékeztet a hely, mint egy önkormányzatra. (Biztosan van másik épület is, gondolom, ahol a lakásügy, az adóügy meg a szociális ügyek intéződnek.) Az információs pulttól egyenruhás úr irányít az ügyintézők szomszédos termébe, ott kötél- kordon terelné a nagyérdeműt, ha volna. Rajtam kívül azonban senki sem kíván ügyeket in tézn i e keddi napon, e koradélutáni órán. A kisasszony a pult túloldalán készséggel áll a rendelkezésemre, noha a keresett könyvről nem is hallott. Ajánl viszont helyette egy másikat, az is a kerületről szól, és még díszesebb is, mint amit én keresek. Hajlok az üzletre, de azért hajt a kíváncsiság, hova lett az én könyvem, következik hát némi honlapböngészés, fejrázás, telefonálgatás. Építési osztály, sajtóosztály, ahogy lenni szokott. Amíg a kisasszony nyomoz („van itt egy úr, egy olyan könyvet keres, amiben a lóvasút is benne van, mit mondjak neki?”), felmegyek az első emeleti postahivatalba pénzt váltani. (Ott majdnem belekerül a szokásos homokszem a gépezetbe, merthogy a postáskisasszony kijelenti, ő nem pénzváltó - de aztán csak megenyhül.) Mire visszaérek, egy korombeli férfiba botlom. Rám vár. Bemutatkozunk, azt mondja, a könyvügyek hozzá tartoznak, mindjárt keresünk is egyet, de ha nem bánom, üljünk le előbb egy pár percre. egtesszük. A következő részt illő szerénységből átugrom, ha megengedik. Legyen annyi elég, hogy rólam szólt, közelebbről az írásaimról (erről a sorozatról is, például), és meglehetősen dicsérőleg. Ám amikor ezen túl voltunk (jól viselem egyébként az ilyesmit, férfiasán, visszafogottan, de jól), az ismeretlen (Lajosnak hívják, derült ki róla korábban) megkérdezte, nyaraltam-e valaha (kettőszázhuszonöt évvel ezelőtt) Velencefürdőn. „Nyaraltam”. És onnan kezdve már nem volt megállás. Kiderült, hogy hajszálra egyidősek vagyunk, hogy ugyanottgyerekeskedtünk, hogy ugyanazok a díszletek vettek körül, hogy ugyanazok az események történtek velünk, és hogy lám, van közös történetünk is. Negyedórája se voltunk együtt, és már félszavakból értettük egymást, ahogy Szilágyi György híres monológjának hősei. „ Találtam egy barátot” - gondoltam egy óra múltán, kifelé menet, és az se szegte volna kedvemet, ha büntetőcédula vár a kocsim szélvédőjén. De nem várt az sem. Hiába, ilyen egy szerencsés nap. Jolsvai András I ag . 9-ff, • --------*’-*£0* 'jJTfife * B '{•IVs-J 11'it- 1 nil fn f f*J v4 fe / # J JgL^Z-V J:w/ -I ^ J_
