XIII. Kerületi Hírnök, 2011 (17. évfolyam, 1-23. szám)
2011-12-01 / 23. szám
Múltidéző Építészetünk A-tól Z-ig Alig utca 9. A „Kozma^barokk” és a modernség sikere Az Alig utca (korábban V., Thurzó köz) 9. számú, eredendően üzemi, ám régóta laboratóriumként funkcionáló épület ma a szomszédos rendelő része. Az egyszerű, modern stílusú házat a Wörner J. és Társa Gépgyár Rt., illetve a Magyar Gyógyszer Rt. építtette Kozma Lajos tervei alapján 1936-ban. Eredetileg vakolt homlokzatát utólag burkolták be klinkertéglával. Kozma Lajos (1884- 1948) sokoldalú alkotó volt: építész, statikus, iparművész és grafikus, műegyetemi tanár. Miután a József Nádor Műegyetemen befejezte tanulmányait, 1909-1910-ben ösztöndíjasként Párizsban Henri Matisse mellett tanult festeni. Hazatérve, 1913-ig Lajta Béla tervezőirodájában dolgozott, tanított az Iparrajziskolán, s jutott ideje a belsőépítészettel foglalkozó Budapesti Műhely megszervezésére is. A művészeti direktórium tagjaként a Tanácsköztársaságban is szerepet vállalt. Hamar elvesztett műegyetemi katedráját csak 1947-ben kapta vissza; dolgozott a Művészeti Tanácsban és a Fővárosi Közmunkák Tanácsában is, 1946-tól pedig az Iparművészeti Főiskola tanára és igazgatója volt; 1948-ban Kossuth-díjat kapott. Ami korai alkotói kötődését illeti, a fiatal építészek népies szecessziós irányú, a Kós Károly törekvései nyomán alakult szellemi körnek, a Fiatalok Társaságának volt a tagja. Kossal, Györgyi Dénessel, Jánszky Bélával és másokkal igyekeztek korszerű, egyben nemzeti jellegű építőművészetet megvalósítani. Somogy és Erdély, tájairól gyűjtötték a népi építészet, a pásztor-faragóművészet díszítőmotívumait, s e stílusjegyeket beépítették terveikbe. Kozma a népi barokkhoz kapcsolódó grafikai munkáinak zömét a gyomai Kner Nyomdának készítette, könyvillusztrációkat rajzolt Ady, Csáth Géza és Móricz Zsigmond műveihez. A magyar szecesszió egyik legeredetibb hangú képviselője volt. Az 1930- as évektől egyre inkább az építészet és a lakberendezés felé fordult. Bútorterveinek külföldön és itthon egyaránt nagy sikerük volt, stílusát „Kozma-barokk”-nak nevezték el. Ez idő tájt már a funkcionalizmushoz kapcsolódott és modern stílusban számos villát épített, bérházai közül az egyik legjelentősebb az Atrium-ház, mely az egykori Május 1. mozinak is otthont adott. Az Alig utca 9-es számú épület keretes beépítésben, utcavonalon álló magasföldszintes, lapos tetős, vasbetonvázas ház. A téglalap alaprajzú épület bal oldalára csaknem a teljes magasságot átfogó kocsiáthajtó került. Az utcai homlokzaton három tengelyben széles, sűrűn osztott ablakok láthatók. K.A.I. (Köszönjük az Angyalföldi Helytörté- neti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) 2011. DECEMBER I. 0 XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Jövök-megyek . H a azt mondom, hogy nem voltam teljesen képben a honi bútorvásárlási szokásokat illetően, bársonyos finomsággal fejeztem ki magam. Mentségemre szóljon, hogy az idejét se tudom, mikor vettem bútort szervezett formában utoljára (igaz, a Vaterán néha nem tudok ellenállni egy-egy szúette komódnak vagy retrohokedlinek, de azok nem lakni lesznek, ahogy mondani szokás), nem csoda hogy, ha rajtam múlik, elindulok a Domus áruház irányába vagya Dagály utcai csőgyár egykori épülete felé, mely sokáig büszke olasz bútordiszkont volt. (Nyugi, ez csak afféle írói túlzás volt, tudom én jól, hogy mindkettő lehúzta már a redőnyt.) De azért alaposan meglepődtem, amikor — előzetes esélylatolgatás után - végighajtottam a Reitter Ferenc utca felső szakaszán. Egymás hegyén-há- tán állottak ott a kisebb-nagyohb bútorboltok, díszes áruháztól a dísztelen sufnikig, konyhabútorostól a beépített bútorosig volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. (Talán a szájat vegyük ki az előző mondatból, mert ehető bútort - első látásra — tényleg nem találtam.) Bizony, alaposan megváltozott a Reitter Ferenc utca, mióta nem figyeltem oda rá. Gyerekkoromról már nem is beszélve: akkoriban olyan csendes utca volt - a buszon kívül az égvilágon semmi nem járt benne -, hogy felmenőim azt javasolták, válasz- szám azt az utcát biciklitanulmányaim helyszínéül. A szokásokkal ellentétben ezúttal megfogadtam a javaslatot, főleg azért, mert az utca végén egy hosszú, pompás lejtő várt az emberre. Felfelé nem volt teljesen megoldhatatlan, lefelé pedig maga volt a mennyország. Védett út lévén, még lassítani se kellett egyáltalán! Hol voltak akkor még a villanyrendőrök! (Mondjuk, ezt tételesen is meg tudom mondani: a Blahán meg az Astoriánál.) Persze, azt még láttam magam is, hogy az utóbbi évtizedekben eltűntek a Reitterből (ha már annyit emlegetjük a nevét, áruljuk el azt is, vízmérnök volt és építész, az ő merész álma volt a nagykörút hajózhatóvá tétele - a mai dugókat látva néha sajnáljuk, hogy nem így lett) az apró házak, a kis műhelyek, az üzemek mega vastelepek (annak idején effélék lepték he a széles utca két oldalát), és épültek újfajta házak, irodák. Már a bútorboltok első csírái is megjelentek a kilencvenes években (azokhoz volt még szerencsém), de erre a dömpingre, mondom, nem számítottam. Pesten a Reitter lett a bútorkereskedők utcája. (Nyissunk itt egy zárójelet. Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én voltaképpen furcsállom ezt a módit, amikor ugyanazon a helyen ugyanolyan üzletek tömege sorakozik. Van logikája, kétségtelenül, bizonyos előnye is, hiszen a vásárló egy parkolással végigtekintheti a teljes kínálatot - itt a bútorokét, a Szinyeihen a ruhákét, a Rádayban az éttermekét, hogy csak néhány példát említsünk —, de hátránya is, gondolom. Az eladó szempontjából az, hogy a konkurencia ott liheg a sarkában, a vevőéből meg az, hogy ekkora kínálat teljességgel áttekinthetetlen.) T álálomra állottam meg az egyik áruház előtt, gondoltam, az a két emelet bátorság éppen elég lesz nekem, és nem is csalódtam. (Pontosabban: csalódtam, de ez a motívum majd egy későbbi pontján fog feltűnni a történetnek.) ízlésesen berendezett szobaimitációk sorakoztak egymás után, bármelyiket szívesen elfogadtam volna saját lakásomban. Az eladók udvariasak voltak, de nem tolako- dóak, megvárták, míg mindent végignézek, s csak azután jöttek segítségemre, ha kértem, az árak is elfogadhatónak tűntek, ráadásul még valami extra akció is csillapította őket-s én, mint köztudott, mindennek ellent tudok állani, csak az extra akcióknak nem -, egy szó, mint száz, a végén azon vettem észre magam, hogy alaposan bevásároltam bútorügyileg - pedig eredetileg csak nézelődni akartam. Befizettem a befizetendőket, aláírtam az aláírandókat, tudomásul vettem, hogy huszonegy munkanap a szállítási határidő, s boldog leendő bútortulajdonosként tértem meg szeretteimhez. A ztán telt-múlt az idő, a huszonegy napnak többszöröse is elmúlt, de semmi nem történt. Illetve annyi, hogy én érdeklődtem, ők nyugtattak, türelmemet kérték és még egy kis időt, én pedig adtam mindkettőt. Aztán, hogy megint nem történt semmi, egyszer csak elvesztettem őket. Elhatároztam, hogy kezembe veszem a dolgokat. Elmentem a tett színhelyére. M egint rajtam volt a csodálkozás sora. (Jó, eddig se volt máson, de ez most mindegy.) Ahol néhány hónappal korábban nyüzsgő élet fogadott, mosolygó eladók sürgölődtek és vidáman táncolt a napsugár az ablaküvegen, most kihalt- ság, üresség és hideg fogadott. Két elcsigázott ügyintézőt dobott a cég az oroszlánok elé („A hitelügyintézés szünetel" és „bankkártyás fizetést pillanatnyilag nem fogadunk el” feliratok várták az embert, pedig az ilyesmit a legmegengedőbb álmoskönyvek is rossz jelnek tekintik), elkeseredett vevők követelték egyre emeltebb hangon a jussukat, mindhiába. Tűnnek a fele se tréfa, gondoltam, és elit^/merengtem az emberi együttélés egyik mellőzhetetlen eleme, a kölcsönös bizalom törékenységén. Aztán támadásba lendültem. Néni sok időt vesztegettem a megrendelt bútorok ügyére (látszott, hogy azokból sosem lesz már énekes halott), hanem mentettem a menthetőt. Végigjártam a bemutatótermet, és a maradék kiállítási tételekből összeválogattam annyit, amennyi fedezte a kiadásaimat. Igaz, hogy nem azokat a bútorokat vettem meg így, melyeket akartam, igaz, hogy nem abban a színben, melyben terveztem, de hát ez-látszott - olyan szimpla vagy semmi játék, amelyben én csak veszthetek. N agyon elégedett voltam hazatérvén, és hosszan dicsértem találékonyságomat, miközben ismét eltűnődtem a hazai kapitalizmus vadhajtásain. Holnapra ígérték a szállítást. Szurkoljanak nekem egy kicsit. Jolsvai András
