XIII. Kerületi Hírnök, 2011 (17. évfolyam, 1-23. szám)
2011-11-15 / 22. szám
Múltidéző Építészetünk A-tól Z-ig Alig utca 5., 7/A Figyelemre méltó elegancia Az Alig utca (korábban V., Thurzó köz) 5. és 7/A két egyforma, modern stílusú lakóház, a Locatio Kft. megbízásából 1936-ban épült. Tervezője Barát Béla és Novák Ede, illetve Barabás Imre, kivitelezője: Neuschloss Ödön és Marcell. Annak idején igen gyakoriak voltak az építésztársulások; nem volt ez másként Barát és Novák esetében sem, a két évfolyamtárs és barát 1911-ben, diplomázásuk után nyitott közös irodát, mely 1945-ig, Barát haláláig fennállt. Képességeiket tekintve éppúgy volt érzékük a díszítéshez, mint például az épületek térrendszerének átlátásához. Alkotásaik az 1933-as párizsi kiállításon is sikert arattak, olyannyira, hogy az Architecture d’ Aujourd’hui című vezető francia építészlap stílusukat egyenesen „figyelemre méltóan elegánsnak” titulálta. A tervezőpáros nem is szűkölködött megbízásokban, még a gazdaságilag oly sanyarú két világháború közötti korszakban sem, a ’30-as évek fővárosi bérházépítéséből jelentős rész jutott irodájuknak. A modern bérházat típusként fogták fel, és nem ijedtek meg az ismétlődéstől; ez jól látható az Alig utcai épületeknél is. Kiemelendőek a kapubejáratok, előcsarnokok és lépcsőházak igényes részletei: a mintás padlóburkolatok, a stukkóprofilú mennyezetek és a dekoratív mintázatú kovácsoltvas korlátok. Barát és Novák a hazai igényekből és adottságokból kiindulva kereste az új építészet mértéktartó útját, figyelembe véve a magyar polgárság konzervatívabb ízlését és életmódját. Jóllehet, a korabeli házak között is jócskán találni olyanokat, melyeknél az építészek túlzott engedményeket tettek a megrendelőnek, ám Barát és Novák munkáinak többsége stílusától függetlenül minőség. Az Alig utcai két épület keretes beépítésben az utcavonalon álló, négyemeletes, magas tetős, vasbetonvázas sorház, négyfogatú alaprajzzal, szintenként egy 2 szoba-hallos, két 1 szobás és egy garzonlakással. Mindkét épület homlokzata 1 + 3 + 1 tengelyes, emellett az 5-ös számú alapsíkja tégla-, míg a 7/A-é mészkőburkolatú, és a földszint fölött vakolt. K.A.L (Köszönjük az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Jövök-megyek 51. Beléptem. Korábban kellett volna, mondhatnák erre önök, és joggal, de hát, tudják hogy van ez, egyszer az idő nem volt alkalmas, máskor a hely, megint máskor én. De most már nem csűrtem-csavartam tovább a dolgot, egy életem, egy halálom, gondoltam magamban (ez még nincs bizonyítva, jegyzem meg nem mellékesen), belépek és kész. És lön. Ha nem mondtam volna, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kerületi fiókjába léptem be (tulajdonképpen beiratkoztam), amely a RaM impozáns, új épületében kapott helyet (s amely két korábbi szervezeti egység összevonásából született meg). Elmondom itt, hátha később nem lesz módom rá, hogy a kerület kölcsönkönyvtárbán egyébként is erős, további filiálék találhatók például a Dagály utcában (az a legnagyobb) és a kertvárosban is: olvasó nép az angyalföldi. (Remélem, e szép szokását cikkeim láttán is megtartja.) Az az igazság, hogy az idejét se tudom már, mikor voltam efféle könyvtárban utoljára. Ha nagyon utánagondolok, van annak már vagy huszonöt éve. Ha valaki megkérdezte volna, miért, biztosan azt válaszolom, az ember döntse el, hová tartozik. Vagy ír, vagy olvas, de a kettő együtt nem megy. Ez persze, csak tréfa, de az nem, hogy az efféle könyvtár tényleg kiesett lassan az érdeklődési körömből. Amire szükségem volt, megtaláltam a saját könyvespolcomon (ez itt a dicsekvés helye) vagy - újabban - megkerestem az interneten, esetleg megvettem. Na, ha kutattam valami után, elmentem valamely országos hatókörű intézménybe, a Szabó Ervin központjába, a Széchényibe vagy az Akadémiai Könyvtárba, de csak úgy, olyan békebeli módon, mint régen, hogy az ember fölkerekedik, hogy kihozza a Varázshegyet meg az így kezeld a Trabantodat című bestsellert, már évtizedek óta nem tettem be a lábamat efféle helyre. Pedig gyerekkoromban egyike volt a legkedvesebb intézményeimnek. Fiók- könyvtár! - emlékszem, amikor először hallottam ezt a szót, éppen úgy képzeltem el, ahogy hangzik, hogy állnak egymás mellett a fiókok, és mindegyik tele van könyvekkel. Elsősként be is iratkoztam boldogan, és jártam, heti rendszerességgel újabb és újabb könyvekért. Mindent szerettem a fiókkönyvtárban, a mosolygó, segítőkész könyvtárosokat, a polclabirintusokat, az íróasztalokat és banklámpákat, a katalóguscédulákat, a recsegő falétrákat. Szerettem ezeket a kurta novemberi délutánokat, hogy az ember belemerül egy könyvbe, s mire felnéz, már el is tűnt a világ mellőle - sötét van mindenütt, csak a betűk világítanak. Egyetlen dolgot nem szerettem a könyvtárban, beiratkozni. Akkor kiderült, hogy nekem nincsenek rendes szüleim, mint másoknak, akik jótállhatnának értem. A nagyszüleim, akikkel éltem, már nyugdíjasok voltak, s mint ilyenek, nem számítottak. (Attól tartok, ez most sincs nagyon másként.) így aztán minden évben, a beiratkozáskor, ment a cirkusz, hogy szerezzek magamnak egy rendes jótállót, aki eljön velem, elhozza a személyijét és megesküszik, hogy ha én elvesztem, ellopom vagy eladom a kölcsönkönyvet, ő kifizeti helyettem. Ezt a bürokratikus vesszőfutást még egyetemista koromban sem tudtam megúszni, pedig akkor már gyerekeim voltak, őket is eltartottam valahogy (szerényen, de határozottan, újságkihordással, falradírozással, vagonrakodással, vízóraleolvasással és házitanítóskodással), de akár a fejemre is állhattam volna, a könyvtárt ez nem hatotta meg. Nem csoda, hogy mikor végre elfoglalhattam az első igazi állásomat, azonnal beiratkoztam minden szembejövő könyvtárba, és jótállottam mindenkiért, aki csak igényelte. Most is a véletlen adta meg a végső lökést. Úgy esett, hogy a múlt héten részt vettem egy könyvpremieren a RaM-ban, s ahogy ott szlalomoztam a sajtos szendvicsek között, rábukkantam a könyvtár bejáratára. (Olyan nagyon nem volt nehéz.) Na, gondoltam magamban (mert én ilyeneket szoktam gondolni magamban, hogy „na”), itt az ideje, hogy visszatérjek a könyvtár vérkeringésébe. Es, ahogy nálam már lenni szokott, az elhatározást bizony tett követte, Az volt a tervem, hogy elvegyülök, mint Mátyás király, és egyszerű olvasóként szerzem meg e dolgozathoz szükséges tapasztalatokat, de alig léptem be a célszerű egyszerűséggel (vagy inkább egyszerű célszerűséggel) berendezett egyterű könyvtárba, az információs pultnál ülő könyvtárvezető (mint később kiderült: Halasi Edinának hívják) rám mosolygott, és azt kérdezte: — Cikk lesz vágy kölcsönzés! Mire én, hogy terveim ily módon dugába dőltek, zavaromban mindkettőre igent mondtam. És így is lett. Leszámoltam az éves tartózkodási díjat (a számítógép bebizonyította, hogy a központban még tag vagyok, így nem kellett adatokat diktálnom — ilyen se volt még régen, egy igazi szoftverrengeteg), megcsodáltam az internetlehetőségeket mega könyvespolcokat (megnyugodva konstatáltam, hogy komoly cégről van szó, tőlem is tartanak néhány kötetet - de hogyhogy nincsenek kikölcsönözve!), megpróbáltam szert tenni egy régen keresett könyvre, de azt bezzeg kivitte valaki (D. Magyari Imre: Bécsi szelet, minden megoldás érdekel), elüldögéltem kicsit egy kényelmes fotelben, egyszóval éltem a könyvtárlátogatók megszokott (és igen hamar megszeretett) életét. Aztán meg egy jót kvaterkáztam Halasi Edinával, aki szívesen avatott be a könyvtár örömeibe és gondjaiba, megm irtatta a RaM gyerekcipőjét, amelyben éppen járnak, mesélt az olvasókról, a tervekről, a lehetőségekről, és közben minden szavából áradta könyvek és az emberek szeretete. Minthogy a könyvtár nem igazán bővelkedik dolgozókban, beszélgetésünk hátráltatta kicsit a kölcsönzés folyamatát, de az olvasók, amennyire láttam, türelemmel viselték a dolgot. Távoztamkor egyikük még utánam is szólt:- Aztán szépet írjon rólunk! íme. Jolsvai András
