XIII. Kerületi Hírnök, 2007 (13. évfolyam, 1-24. szám)
2007-10-17 / 20. szám
2007. október 17. A MAOE, azaz Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Fotó- művészeti Tagozatának Dunapest címmel nyűt meg kiállítása a Duna Galériában. A fotóművészek leg- rangosabbjai állították ki képeiket e kísérleti projekt keretében. Miért kísérleti projekt az, ha a fotós fotózik? A kérdés csak látszólag egyszerű. Dunapest A fényképész szakmában többféle fotós van. Riportfotós, divatfotós, alkalmazott fotóművész, tárgyfotós, ékszerfotós, portréfotós és még sorolhatnánk a szakterületeket. Általában ezek a területek más és más adottságokkal rendelkező alkotókat kívánnak meg. Aki órákig képes egy szem gyémántot világítani az nem, vagy nagyon ritkán fotózik sportversenyeket. A MAOE fotótagozatában általában olyan művészek vannak, akiknek nem a riportfotó a szakterületük, most mégis olyan témát választottak a kiállításhoz, amely súrolja a riportfotó és a művészfotó mindkét határát. A Dunapest cím utal is erre. A Dunát kellett fotóművészeinknek lefotózni a maguk alkatából adódó szemlélettel. Bár Dunát mindenki fotózott már, vajon mit tudtak ők hozzáadni ahhoz, amit egy „hétköznapi ember” nem lát. Hát bizony tudtak. Bár mindnyájan mást találtak megörökítendőnek: Módos Gábor, az oly sokat fotózott Kis király képe, Tóth Józsefi Füles) háromszintes képzeletbeli hídkom- pozíciója és a Vészkorszak Dunába lőtt zsidó áldozatainak emlékére készült szoborkompozíció művészi ábrázolásával Schaffer László és Kresz Albert kiemelkedett az amúgy is magas nívójú kiállításból. A képekhez Dozvald János írt remek szöveget, összefűzve ezzel a fotókat egységes sorozattá, a kiállítást Tóth József rendezte és a kurátor Hemző Károly volt, mindhárman kiemelkedő fotóművészek. Vajda Ildikó A Tűz csiholói „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek, / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek. .jutnak eszembe Ady Endre sorai a fiatalokról, akik 1956 őszén még maguk sem tudták, hová jut el lelkes tüntetésük. Október 23-ának verőfényes délutánján még nem dörögtek a fegyverek, de este nyolckor a rádióból már hallottuk Gerő Ernő „minősítő szavait” a tüntetők, a megmozdulások résztvevőiről. De erre az estére megváltozott a magyar világ, és többé nem lehetett visszaállítani a rákosista rendet. Hiába volt a megtorlás, a bosz- szú, a forradalom előtti diktatúra olyan sebet kapott, amelyet nem tudott kiheverni. 1956 őszén is a fiatalok lázadtak fel, harcoltak a szabadságért, a nemzeti függetlenségért, mint 1848 márciusában. De a tragikus párhuzam folytatható: mindkét szabadságharc után kivégezték a győztesek a magyar miniszterelnököt. Segítség nem jött sehonnan sem, pedig 1956 őszén szinte órák alatt visszaállt a demokratikus rend, a többpártrendszer, kiszabadították a hercegprímást, megszólalhattak a nyilvánosság előtt az arisztokrácia tagjai is. De a „művelt Nyugat” tettekkel nem fejezte ki elismerését, és az így magára hagyott kis Magyarország nem volt képes megbirkózni egy világhatalommal. Annál tiszteletre méltóbb a fiatalok példája, akik nem mérlegeltek, hanem felemelték szavukat az idegen megszállás ellen is, a rettegéstől átitatott társadalmi rendszer ellen is. Ledöntötték az akkor már halott diktátor, Sztálin budapesti szobrát, és megdöntötték a Rákosi-diktatúrát. De még azt is fontosnak tartották, hogy a harcok során betört, üres körúti kirakatokba cédulát rakjanak, odaírva: nem vittek el semmit, bent a házban biztonságba helyezték a más holmiját... A tragikus utolsó felvonás: 1956. november 4-én a még szabad Kossuth Rádióban Nagy Imre bejelentette: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.” Jó lenne, ha a forradalom hagyománya nem barikád lenne, ami elválaszt, hanem híd, ami összeköt. Október 23. a szabadság ünnepe, azt üzeni a mai nemzedéknek, hogy közös felelősségünk méltósággal emlékezni a nemzet hőseire. Imre Erzsébet Október tizenötödike a magyar történelem gyászos napja. Hatvanhárom éve az idős kormányzó, és mint kiderült, a mögötte álló szűk támogatói kör, dilettáns módon megszervezve próbálta az országot kivonni a már magyar területeken is zajló háborúból. A kiugrás nem sikerült! A március 19 óta itt állomásozó német megszálló erők támogatásával rövid időn belül még a proklamáció bejelentésének napján, 1944. október 15-én a magyar nyilasok jól szervezett és előkészített puccsal átvették a hatalmat. S jött utána mindaz a felsorolhatatlan borzalom - Budapest ostroma, a terror, emberek ezrei- ‘ nek elhurcolása, gyilkolása, Dunába lövetése -, ami az ifjú nemzedéknek ma már szinte elképzelhetetlen. Rég volt, mondhatnánk, de az átélő túlélők, a tanúságtevők nem felejtenek - nem felejthetnek! -, zsigereikben hordozzák tragikus emlékeiket. (A szerk.) Sokan várakoztunk a háziorvos rendelőjének várótermében, amikor görbebotjára támaszkodva egy idős hölgy lépett be. Az egyik pádon sikerült neki még helyet szorítani, hálás volt érte. Megpróbálta levetni télikabátját, aminek szabása, a gyapjú anyaga, színe, prémgallérja a régesrég letűnt ötvenes éveket és gyermekkorom szereplőit juttatta eszembe, ők is hasonlóképpen öltöztek. Nyolcvan fölött lehet - gondoltam -, s a földi léttől már elbúcsúzott, nyolcvanhárom éves koráig aktív és erős, közben mégis „vagonszindrómában” szenvedett apám jutott eszembe. Az idős hölgy görbebotját maga előtt tartva ült. Finoman eres, remegő kezeit a göcsörtös boton pihentette. Mély lélegzeteket vett, szemével a messzeségbe révedt és beszélt, beszélt, beszélt.. . Szavait, mondatait lassan, pontosan és választékosán illesztette egymáshoz. Az orvosi váróban csend lett. Egyre mélyebb és feszültebb csend.- A harmadik emeleten lakunk - kezdte halkan. - Nincs lift. Lassan jövök lefelé... Fölfelé sokszor fél óra is kell!... Az az ember gonosz! Nem szeret bennünket!... Egy ideig jött utánam ... aztán rám kiabált... Büdös kurva!... Mikor döglesz meg már?... És kikerült... megelőzött ... visszanézett, csak úgy villogtak a szemei, s akkor mondta... Vén szar!... Miattatok üres a nyugdíjkassza!... Elpusztíthatatlanok vagytok!... Nem tehetek róla!... Lassan tudok csak menni!... Érszűkületem van... Gyógyíthatatlan! ... Nyolcvanhat éves vagyok... a fiam az egyetlen vigaszom... Hétvégeken mindig elPo/gárErnő Monológ jön... s azzal vigasztal... Mama, nem biztos, hogy tudja, hogy zsidó vagy!... Mert a fiam - ahol csak tudja- letagadja, hogy zsidó... Aház- ban sok gonosz embert lakik... 0 is, aki bánt... Tüntetésekre jár!...Felismertem a televízióban. . . A házban szűk a lépcsőház... liftet építeni nem lehet... Falon kívülre szerelt lift pedig nagyon drága lenne... A ház eredetileg kétemeletes volt... de a háború alatt bombatalálat érte... s a felszabadulás után... amikor az élet újra elindult. .. éselőlehetettjönniapincékből... a házat elkezdték újjáépíteni... és ráépítettek még két emeletet... s akkor kerültünk mi a harmadik emeletre... de a háború előtt a másodikon laktunk... A trianoni döntés után Erdélyből menekültünk Budapestre... nevünket mi már akkor magyarosítottuk... Nagybátyám, aki ügyes és gazdag ember volt... keresztény anyakönyvi iratokat szerzett... Mintha apám történetét hallanám! - gondoltam megrendültén.- Édesanyám a nevét Reichről Gazdagra változtatta - folytatta. - A reich német szó és gaz- dagajelentése... így menekültünk meg az életveszélytől. .. A pincében laktunk... de a zsidó férfiakat könnyű felismerni... körül vannak metélve... Apám gyakran visszament a lakásba... nehogy meglássák... meg azért is, hogy becsukja az ablakokat... Amikor légiriadó volt, az ablakokat ki kellett nyitni és rohanni le a pincébe. .. Nagyon szerette anyámat... s hogy a mama bombázás után ne fázzon a lakásban... mindig hamarább felment, és amikor éppen a hálószobában csukta be az ablakot... a házat bombatalálat érte .........Apámat anyám holtan f ekve találta az ablak előtt... Én apámra ütöttem, ő is magas kort élt volna meg... Erős ember volt... Én nem voltam velük... féltem a bombázástól... Hallottam, hogy a németek... minden menekülőt felvesznek a Székesfehérvárra menő úton... Ott álltam... egy teherautó megállt... tele volt sebesült német katonával... A szívem úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyéről... Megkérdeztem tőlük németül, hogyelvisznek-e?... Nem vittek el, mert egy közeli német katonai kórházba igyekeztek... Vártam tovább az út szélén... Nemsokára egy másik német teherautó állt meg, azt mondták... Wirfahren nachWeiáburg... AmiFehérvár!... S felvettek... Egész úton úgy hallgattam, mint a sír... Szerencsére ők sem kérdeztek tőlem semmit... Fáradtak voltak... többen aludtak... Székesfehérváron cselédlány lettem... először egy gonosz asszonynál... de aztán a piacon megismerkedtem Bábel Izabellával... egy svájci asszonnyal... akinek az ura katona volt... 0 vett át engem, s alkalmazott... De hamarosan rájött, hogy zsidó vagyok... s nem árult el... Szeretett engem... Jó volt nekem nála... Az ura nem jött haza... ő sem élt sokáig a háború után... Amíg tudtam, jártam a sírjához... Olyan jó rágondolni!
