XIII. Kerületi Hírnök, 2006 (12. évfolyam, 1-24. szám)
2006-10-18 / 20. szám
TIZENHARMADIK fÜ» KERÜLETI HÍRNÖK Rekviem egy anyáért 2006. október 18. „TANÚSÍTOM, hogy 1956. november 6-án a IX. kerület, Erkel utca 20. számú ház előtt egy sorozat puskalövéstől a fején sérült nőt akartam elsősegélyben részesíteni, de megérkezésemkor már halott volt. 1956. december 5. Dr. Margitay-Becht Dénes ” Az 1956. november 6-i lapokból: „A munkás-paraszt kormány azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereghez, hogy a legmesszebbmenőkig segítse a magyar kormányt a belső reakció szétverésében, a rend helyreállításában". (A magyar forradalmi munkásparaszt kormány programjából.) Egy háromgyerekes fodrásznő lett volna a „belső reakció”, akit a fegyver célkeresztjére kell tűzni? Az anyánk. Korán elindultak aznap, november hatodikán. A nagyanyá- mékhoz, anyám szüleihez mentek, akikről nem volt hírünk. Ok a Szamuely utcában laktak, szobafestő nagyapám mindig zsörtölődött: miért kellett a Lónyay utcát átkeresztelni Szamuelyre. A másik nagymama nem messze tőlük, a Ráday utcában lakott a vejével, Karcsi bácsival. Pedig Annuska, a lánya már nem élt: eltűnt a háborúban, csak suttogták, hogy egy német tiszt oldalán. Ez a nagymama (aki aztán velünk élt később a Visegrádi utcában 95 éves koráig), a szomszédasszonyaival felmerészkedett a pincéből főzni, amikor úgy érzékelték, hogy szűnik a lövöldözés. Egy akna átütötte a második emeleti mennyezetet is, repeszei szerteszét robbantak: nagymamát a szilánkok vérbe borították, a lezúduló törmelék eltörte a lábát. Karcsi bácsi hátulról, a tüdejébe kapta a fémdarabot; egy napig élt a pincében vízért hörögve. Nagymamának aztán apu hónapokig nem merte elmondani, mi történt anyuval... Előttem van, ahogy a szüleim november hatodikán elindulnak. Anyu lelkemre kötötte, hogy gyakoroljam a zongoraleckét, közben ügyeljek az öcséimre is. Tizenkét éves múltam. Gyuri kilenc, Gábor hat volt szeptemberben, mint évvesztes még óvodába járt. Felnőtt ésszel tudom igazán értékelni, mennyire azon voltak anyuék, hogy sikerüljön az életünk. Zongorázni taníttattak, úszni járattak minket, nyelvre írattak. Anyura nagyon hatott a kudarc, és egy hármas vagy rossz számtandolgozat kiborította, türelmetlenségben olykor meg is vert. Tudom, kellett a türelem hozzánk. Az egy szoba-komfortos Fürst Sándor utcai lakás után cserével a rózsadombi Fillér utcában laktunk valamilyen grófvillájánakkétszobás, félkomfortos részében. Egyszer arra jöttek haza, hogy mi minden létező holmit kidobáltunk a balkonrácson: játékokat, cipőket, evőeszközöket. Arra emlékszem, hogy mindezt elég fáradságos munkával tettük, mintha a testi munkára megbízást kaptunk volna, olyan komolyan csináltuk. Aki arra járt, vitte a „talált tárgyakat”. Egyszer meg a nagyobbik öcsém magára borította a vitrines szekrényt: tört üveg, étkészlet, nipp, minden. Az öcsém is... Hol a keze, hol az álla. Egyszer leugrott a szekrényről. Egyszer meg az egy emelet magas balkonról. Anyai nagymamám volt az ügyeletes mellettünk, és majd halálra vált, amikor Gyurit ott látta focizni a srácokkal a gyepen, noha ő kulcsra zárta az ajtót. Pszichológiát is tanultam, ma már tudom: ezekkel a felkiáltójeltettekkel a tudat alatti igényünket akartuk kifejezni, legyenek velünk többet a szüléink. Csak hát anyám sokszor éjszakáig dolgozott a fodrászüzletben (szép vendégköre volt), az apu lefektetett minket, elment anyu elé. A közlekedés még nem volt olyan, mint ma, gyalogoltak kilométereken át. Az akkori emberek lába mintha jobban bírta volna... Ha nagyanyámék budaörsi kis telkén, a bódéban „nyaraltunk”, anyu reggel megfőzött, tejeskannában ki is hozta a főzeléket: Budaörsig busszal, onnan gyalog, aztán vissza a kétórai munkakezdésre. Sokat kirándultunk a budai hegyekben, apu szerint csónakunk is volt a Római-parton. Egy börzsönyi nyaralás szép emlékem. Nagy, közös mozizások maradtak bennem, legjobban a Puccini-film. Amikor anyuék elindultak a nagymamámékhoz, úgy tervezték, hogy útközben vásárolnak is. Nem tudták, mikor érnek haza; ezt azokban a napokban sohasem lehetett tudni: embersorok álltak egy-egy betört kirakatú üzlet előtt, ahová árut ígértek. Tudtam ezt én is, mert tapasztaltam. Ha szünetelt a lövöldözés, nem volt olyan nap, hogy a Visegrádi utcai, negyedik emeleti lakásunkból (ahol 1954 óta éltünk) le ne mentünk volna körülnézni, sétálni. Majdnem mindenki így volt ezzel. Én tulajdonképpen olyan furcsa borzongással hallottam október 23-án Hegedűs Gyula utcai iskolából hazafelé jövet, hogy valaki azt mondja: - „Tüntettek Rákosi ellen. A Rádiónál valami van... ” Rákosiról mindig, mint „pajtásról” beszéltek nekünk az úttörőben. Valami nyugtalanság vibrált a levegőben, és a szokásosnál többen voltak az utcán. Másnap (nagy ködre emlékszem) elindultunk az iskolába, de munkásokkal találkoztunk, akik hazaküldtek bennünket, hogy ma nem lesz iskola, így aztán naponta a szüleimmel mentem ki az utcára. Voltunk a Köztársaság téren, a Kilián laktanyánál. Kilőtt tankot láttam, egy kéz lógott ki belőle. (Apu csak a rendszerváltás után mondta el, hogy tankot javított a Corvin közben. Eredetileg Ő is fodrász volt, még a Nemzeti Színházban is dolgozott, „kedvenc fejeként” Básti Lajost emlegette. Kis üzletet tartottak fenn anyukámmal közösen a Kálvin téren, majd anyu a szövetkezetbe kerülés után a Népköztársaság útján dolgozott. Apu, talán, mert nyugati hadifogoly volt, nem keleti: átképezték motorszerelőnek. A néphadsereg polgári alkalmazottjaként dolgozott szerelőként.) A legborzalmasabb élményem ezekről a sétákról a körúti. Valami barikádfélét emeltek egy helyen és valaki rámutatott a kövekre: „Az ott egy kiloccsant agyvelő”. Apuék hatodikán megtalálták anyai nagyanyámékat épen, egészségesen. Jól indulhatott a nap, mert már vásárolniuk is sikerült. Tele volt a szatyor, amolyan cekkerféle. így indultak el visszafelé mellékutcán; ne kelljen a nyílt területű Kálvin téren átvágni. Az Erkel utcánál akartak átjutni az Üllői úton. Ahogy léptek volna ki, egy lövés átlyukasztotta apu ballonját, kiverte a cekkert a kezéből. Minden szétszóródott. Vártak egy ideig. Körülbelül tíz óra volt. Anyu össze akarta szedni a szétgurult mézespuszedlit, sportszeleteket. (Apu később azt mondta nekünk: „Itt hozom édesanyátok utolsó ajándékát”. És nekem olyan borzalmas érzés volt, hogy apu sír.) Ahogy anyu lehajolt a szerteszóródott édességekért, egy szovjet tankból a mesterlövész golyója eltalálta a fejét. Azt a sárga pagodákkal, kínai babákkal mintás selyemkendőt én őrzöm: ez maradt anyánkról, meg a fényképek. Az emberek leshették, mi történik, mert amikor apu beszaladt a bérházba segítségért, már jöttek. A boltíves kapunak párkányzata van, oda fektették anyut. Orvos is lakott ott, de már nem volt mit tenni. Anyu testét átvitték nagy- mamáékhoz. Nekik köves udvaruk volt a Szamuely utcában, így a szemben lévő ház homokos udvarán ravatalozták fel. Mosóteknő- ben. Alkalmi szemfedele az egyik lakó függönye lett. Gyertyát gyújtottak, imádkoztak. Oda, az udvarba temették el anyut. Mi otthon voltunk. Egyszer csak jött fel a földszintről egy lakótársunk: engem keresnek náluk telefonon. Nehéz lenne szavakkal elmondani, milyen rossz érzés fogott el. Tizenkét évesként én még nem is telefonáltam soha, és most keresnek... Az emberek kint voltak a függő- folyosón, és olyan furcsán néztek. Az apu telefonon azt mondta, nem tud hazajönni, mert anyu meghalt. És hogy legyünk jók. Az emberek körülvettek, igyekeztek valahogy kifejezni együttérzésüket, és hívtak, vacsorázzunk, aludjunk náluk. És ez így volt minden este. De mi vacsora után hazamentünk. Az a rettenetes hang ma is a fülemben van, ahogy Gyuri öcsém végigordította a fél éjszakát: „Megölök minden oroszt!” Valahogy azért elaludtak szegénykék. Én végigvir- rasztottam az éjszakát. Egyszerre akartak feltörni belőlem az érzelmek, de megtorlódtak valahol, majdnem megfojtottak. Anyám, ahogy ebédnél is könyvet olvas. Anyám a szanatóriumban: a tüdejét többször támadta a kór. Anyám, ahogy elégedetten panaszolja apámnak nőiessége külső jeleit. Százötvenhat centi volt, mégis az ő fajtája - arca, alakja - olyasféle, mint a gótikus szobrok. A másik ág, az apai nagyanyámék meg, mint a barokk... Égyszer csak recsegni, ropogni kezdett a szekrény, a parkett is koppant. Máskor is így volt ez? Nem tudom. Akkormintha anyám még egyszer hazajött volna búcsúzni? Minket megnézni? A kamaszlány lelke fogékony a meg- foghatatlanra. Az iskolában a tanárok sohasem beszéltek velem arról, ami történt, de valami szere- tet-összeesküvésfélét érzékeltem. Még a gimnáziumban is. Nem kivételeztek velem, de tudhatták a sorsunkat. Főiskolai államvizsgán kihúztam az „ellenforradalom” tételt. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam. A tanárnőm, gyorstalpalón végzett marxizmusoktató (úgy hallottam később bőrgyári munkás lett) ridegen figyelt, és beírt egy „kegyelemkettest”. Anyut később exhumálták, 1957 februárjában eltemettük az áldozatok pesterzsébeti ‘56-os parcellájába, melyet örök sírhelyként kaptak. Az a kislány a képen, bélelt bőrkabátban (egyszer ávós- fattyúnak mondtak miatta az utcán!) és kötött barna, zöldmintás sapkában én vagyok. Az öcséimet megkíméltük a temetéstől. A koszorúszalagon két dátum, anyánk életalfája és ómegája: „1922. december 5.-1956. november 6. Élt 34 évet”. Csak harmincnégyet! Leskó Lászlóné visszaemlékezését férje vetett papírra.
