XIII. Kerületi Hírnök, 2004 (10. évfolyam, 1-24. szám)
2004-03-24 / 6. szám
-Hírnök 2004. MÁRCIUS 24. |13 fllgszgllttink. körbejártuk Aluljárók: városképünk tartozékai, életünk részei Naponta átmegyünk rajtuk, hol bosszankodva, hol meg örülve annak, hogy vannak. Biztonságosak, mert a száguldó autóktól megvédenék, és veszélyesek, mert a zsebtolvajoktól nem. Kellemesek, mert télen melegek, nyáron hűvösek. Kellemetlenek, mert hajléktalanokon és illegális árusokon kell átbukdácsolnunk. Az egyik nagyvárosias, a másik otthonos, a harmadik kies, a negyediket legszívesebben messziről elkerülnénk. De - tetszik, nem tetszik - itt vannak. A Lehel utca és a Róbert Károly körút találkozásától a Nyugati térig hat aluljárót számláltunk. Többségük forgalmas csomópont, ahol mi, kerületiek és kerületen kívüliek nap mint nap megfordulunk. Sietünk a célunk felé, a metróhoz, villamoshoz vagy éppen csak át a túloldalra. Nemigen nézünk körül, és tán nem is tudjuk, melyiket miért kedveljük, a másikat meg miért nem. Mi most lehetőségeinkhez képest megpróbáltunk egy kicsit alaposabban körbenézni, milyenek is ezek a mi underground-jaink. Aki a Nyíró Gyula Kórházba igyekszik vagy vásárolni szeretne valamelyik nagy bútoráruházban, az biztosan átmegy a már említett Lehel utcai kereszteződésen. Nem is tipikus aluljáró ez, inkább afféle átjáró. Ettől még akár barátságos is lehetne. De nem az. Siralmas állapotban van. Olyan elhanyagolt, mintha évtizedek óta senki sem nézett volna feléje. Először is sötét. Nem csak azért, mert ilyen kör alakú és zárt, hanem mert ezt az eleve kedvezőtlen adottságot azzal tetézték, hogy - talán nem is nagyon régen - a mennyezetet sötétbarnára festették. Hogy ez kinek juthatott eszébe! ? A valaha volt üzlethelyiségek üresen tátonganak, az őket védő rácsok csakúgy, mint a kirakatok, ragadnak a kosztól. Az egész aluljáróban egyetlen eligazító tábla sem tájékoztatja a járókelőt, melyik lépcsőn kell felmennie mondjuk a kórház felé vagy a villamosmegállóhoz. Illetve egy régi, összetört táblát mégis találtam, amelyen inkább sejthető, mint olvasható a régi felirat: Lehel utca, Állatkórház. Végül: körös-körül az egész fal tele van firkákkal. Bár azt is mondhatnánk, ez már nem oszt, nem szoroz. Két megállót kell mennünk az 1-es villamossal, és megérkezünk utunk következő állomására, az Árpád hídi aluljáróhoz. Ez voltaképpen két aluljáró. Az Újpesthez közelebb levőnek a mennyezetét nemrég festhették, és szerencsére nem barnára, hanem hófehérre. Most szép és tiszta. Nem úgy, mint a Bon-Bon Hemingway egykor volt édességboltja, amely most üresen ásít, koszos és elhanyagolt külsejével igencsak rontva a körülötte levő mutatós üzletek által kialakult kedvező képet. Az eligazító táblák itt a helyükön vannak, noha némelyik már cserére szorul. Például az a törött felirat, amelyen a József Attila Színház nevéből csak néhány betűt lehet kiolvasni. A metróbejárat mellett egy várostérkép nyomai láthatók. Azért fogalmazok így, mert ember nincs, aki akár csak egyetlen utcát is meg tudna találni ezen a gyaníthatóan az Árpád hídi metróállomás megnyitása - vagyis negyedszázad - óta ki nem cserélt, teljesen elkopott térképen. A másik aluljárórészbe két oldalról átjáró vezet. Ezek valamiért kimaradtak a festésből, a falaik koszosak, elhanyagoltak és kopottak. A Duna felőli oldalon levő aluljáró éppen olyan, mint a párja. Még az üzletek is mintha ismételnék egymást. Összességében nyüzsgő, élettel teli az Árpád hídi iker-aluljáró, ám barátságosnak jóindulattal sem mondható. Talán egy kis odafigyeléssel egyszer még lehet az. A következő, Dózsa György úti metrómegállónál levő aluljáró csendesebb, szolidabb. Az álmennyezetet itt műanyag lapok alkotják, ezek nem igényelnek festést. Annál inkább a fekete színű tartóoszlopok, amelyek már igencsak kopottak és össze is vannak firkálva. A falakat sem kímélték a graffitisek. A Dráva utcánál és a vele szemközti oldalon a kosztól feketék a reklámtáblák előtti „díszüvegek”. Az utóbbi években több üzlet - új ságos, pék, dohányáruda és zöldségbolt - is nyílt itt, ezek kivétel nélkül rendezettek és tiszták. Az eligazító táblák nem szépek - de legalább vannak. A telefonok is a helyükön, sőt - kettő kivételével - még a „fülkéket” elválasztó lapok is megvannak. Egy-két helyet elfoglaltak a hajléktalanok. Már majdnem jó közepest adnék az aluljárónak, amikor a Vízművekhez vezető lépcsőkhöz érek. Ez aztán alaposan elrontja az osztályzatot. Ezen a részen a meny- nyezet úgy néz ki, mintha bombatalálat érte volna. A műanyag borítólapokat elég hosszú szakaszon mintha erőszakkal tépték volna le, fölöttük látszik a csupasz geren- dázat. Csak reménykedhetünk, hogy a közeli szálloda vendégei - már ha egyáltalán lemerészkednek ide - nem néznek fel a plafonra. A lépcsőn ezúttal, rossz emlékeim okán, nem megyek fel. Nem egy alkalommal akartak itt meglopni, a táskámat kinyitni. Most is áll egy rosszarcú férfi a lépcsőnél, nem kizárt, hogy prédára vár. Megint egy megálló, és megérkeztünk a Lehel térre. A metróból kiszállva azon morfondírozom, merrefelé induljak. Ha kerekes székes lennék, most nem indulhatnék sehova sem, hiszen a metróból itt még mozgólépcsők sem vezetnek felfelé. Az aluljárót ugyanakkor használhatják a mozgássérültek: a piacnál a templom felőli és a Bulcsú utcai oldalon is kialakítottak - igaz, szokatlanul hosszú - rámpákat. Sőt - nagy szó! - a Váci út másik oldalára is vezet lépcső nélküli feljáró. Most a Bulcsú utcai kis aluljáróban vagyok. Nemrég festhették, valószínűleg akkor, amikor a Lehel Csarnokot átadták. A mennyezet szép fehér. A falak is azok lennének, ha vandál kezek nem firkáltak, festékeztek volna be minden „talpalatnyi” helyet. Kár érte. Eligazító táblákat keresek. Ha nem lennék itt ismerős, fogalmam sem lenne, melyik oldalon van a Gogol és melyiken a Bulcsú utca. A közelben a népszerű Csodák Palotája. El tudom képzelni, hányán állnak itt tanácstalanul, hogy merre induljanak. Az üzletek közül itt egyedül a múlt év végén megnyílt Reál érdemel említést. Ha úgy veszem, hogy egy bolt kitelepült részlege olyan, mint a kirakat vagy reklám, akkor a Reál ezzel a szedett-védett árudával nem csinál jó reklámot magának. De erről bővebbet talán majd máskor. Inkább az átjárón átsétálok a templom felőli oldalra. Sokszor végigmentem már itt, de csak most veszem észre, hogy - legalábbis az eddig látottakhoz képest - milyen tiszta és rendezett. Van itt kulcsmásoló és cipőjavító, pék és fehémeműüzlet. No és egy szép, nagy könyváruház. Félve írom le, de itt nincsenek graffitik, és hajléktalanok sem szállták meg ezt a részt. Gyanítom, ez nem véletlen: sokszor látom errefelé a metró biztonsági embereit. De akkor miért nincsenek ott másutt is? Mindenesetre üdítő hely ez az átjáró. Jön a templom felőli aluljáró. Hát ez már nem kellemes. Átesek néhány „cigi, cigi” áruson. Egy idős asszony ócska fehérneműket kínál, a társa két használt női táskát próbál elsózni. A telefonok alatt hajléktalanok vertek tanyát. Viszont az itt levő boltok - pék, újságos, lottózó és virágüzlet - szépek, világosak és tiszták. Először hiába keresem a feljáróknál az eligazító feliratokat, mígnem a páros oldali lépcsőknél kiderül, hogy valaki nagyot alakított. A forradalmi újítás lényege az, hogy nem az adott feljáróknál helyezik ki a feliratot, hanem az egész aluljáróra vonatkozó tájékoztatást egyetlen táblával letudják. Érdekes ez a tábla, amely nem eligazít, inkább félrevezet. Sebaj, egy kis agytorna sosem árt. Próbálom megfejteni a rejtvényt. Nyilak jelzik, melyik utca merre található. Egy vízszintes nyíl a Victor Hugo utca felé mutat, ez rendben. Alatta egy pontosan ilyen vízszintes nyíl jelzi a szemközti oldalon a 76-os trolinak a piac bejárata előtti megállóját. Ha pedig valaki arra kíváncsi, hol a piac, hát - legalábbis a tábla szerint - lent, a föld alatt. A föld alá most nem megyek, inkább a felszínen elsétálok a templom mellett a Lehel és a Csanády utcát összekötő átjáróig. Déja vu érzésem támad: mintha utam első állomásának színhelyén, a Lehel utca-Róbert Károly körúti aluljáróban lennék. Ugyanaz a lehangoló kép. Az álmennyezet itt is sötétbarnára festve, a falak tele falfirkákkal. Sötét és lehangoló. A telefonkészülékek hűlt helye most hajléktalanoknak ad kies menedéket. Mozgássérültek ne is álmodjanak arról, hogy megússzák a kerülőt: ezen a helyen nem tudnak átjutni a másik oldalra. Végül, de nem utolsósorban: valamit nagyon elrontottak itt. Az egyik kijárat a Lehel utca felé vezet, ezzel nincs baj. Aztán két lépcsőfeljáró, de mindkettő a Csanády utca páratlan oldalához. Vagyis bármelyiket választjuk, ugyanoda jutunk. Utolsó állomásunk a mindenki által jól ismert Nyugati téri aluljáró és a Katona József utcánál levő kisöccse. Ez a mindenki által jól ismert két underground önmagában is megérne egy misét. Ezért most maradunk a legfontosabb tapasztalatoknál. A főváros egyik legforgalmasabb csomópontjánál levő „nagyalulj áró” három - a XIII., az V. és a VI. - kerületet köt össze. Ez előny is lehetne akkor, ha a főváros és az említett kerületek egymással versenyeznének abban, hogy melyikük mit tud többet tenni érte. Ma azonban ez a hely a város közepén inkább a senki földje, ami nagy kár. Talán furcsa ilyet mondani, de a sajnálatos tűznek előnyös következményei voltak. Nemcsak kifestettek, de a világítótesteket is kénytelenek voltak kicserélni, amitől tiszta és fényes lett az aluljáró és a bevásárlóközponthoz vezető átjáró. De mindig akad valami, ami elkedvetlenít. Például a játékterem közelében az a „Nyugati pályaudvar” feliratú nagy tábla, amely fekete a kosztól, és igencsak visszataszító képet mutat a gyönyörű fehérre festett mennyezet alatt. Az átjáróban a szép márványfalakat az árusok rácsokra aggatott táskákkal, bugyikkal, zoknikkal és még ki tudja, hányféle áruval takarják. A kialakított üzletek csak afféle raktárként funkcionálnak, reggel az árusok kitolják a ruháskonzolokat az aluljáróba, lehetőleg minél többet és középre. Hadd botoljanak beléjük a járókelők. Olyan messze vagyunk ezzel a mentalitással a fejlett világ nagyvárosaival, mint Makó Jeruzsálemtől. Ráadásul az említett tűzeset utáni vizsgálatnál kiderült, hogy ez tűzvédelmi szempontok miatt is megengedhetetlen. De úgy látszik, nálunk az árus az úr, mert a hatóságok nem szereznek érvényt a gyalogosok érdekeinek. Végül: érdemes egyszer elindulni a bevásárlóközpont bejáratától a pályaudvar vágányai felé vezető gyalogosfolyosón, pár lépést még haladni az áruszállító lift mellett, és felnézni a mennyezetre. Nem írom le, mit látunk, csak any- nyit, hogy a legsötétebb külvárosra emlékeztet. Ä bevásárlóközpont fényeitől alig száz méternyire. Fény és árnyék - ez jellemző erre az aluljáróra és még néhány másikra is. A Nyugati térinek minden adottsága meglenne ahhoz, hogy világszínvonalú legyen. De néhány másiknál sem hiányzik olyan sok, hogy - mai kifejezéssel - élhetőbb legyen. Talán ha egyszer, akiket illet, végigmennének úgy, ahogy ezúttal én tettem. Csop Veronika A helyzet illusztrálására a Lehel és Róbert Károly körút keresztezésének aluljárójában készítettük két felvételünket
