XIII. Kerületi Hírnök, 2002 (8. évfolyam, 1-20. szám)
2002-06-13 / 11. szám
Díszpolgárok ^ Díszpolgárok ^ Díszpolgárok czf^éJjCL ^yÖXCjy £ gy költő a kevesek közül, akit a tulajdon érzelmi világának versbe formálásán túl szenvedélyesen érdekel a költészet maga. Mint műfordító rendre átlényegül egy másik, esetleg messzi tájakon született költő benső énjévé, szubjektumává, mint irodalomtörténész, költészetkutató pedig alászáll más poéták műhelyeinek mélységeibe és szépségeibe. E hármas elhivatottság és elkötelezettség megszemélyesítője Rába György, akinek életpályáját beragyogják a legszebb elismerések, köztük a Széchenyi-díj, amit költők még kivételesen sem szoktak kapni, ő azonban ezt a tudósi dimenzióért érdemelte meg, amivel a költői lét teljességének nyitját kutatja. Őrá igazán elmondható, hogy születésétől fogva mindétig e kerület fia maradt, s immár díszpolgára lett. Itt nevelkedett, tanult és tanított, alkotott és gondolkodott a nemzet és a világ javára.- Én ebben a kerületben születtem, s közigazgatási területét azóta el sem hagytam, minden otthonom itt volt. Gyermekkorom az igazi Angyalföldön telt el, a mai Róbert Károly, az akkori Hungária körúton. A következő lakásunk a Kis Gömb, akkor még csak Gömb utcában volt. Onnan kerültünk beljebb, hogy ne kelljen messze járnom az iskolába. Mivel ez a 11 év körüli kor a legfogékonyabb kora az ember életének, az emlékképek az abbóli időkből elevenen élnek bennem és megszólítanak. Nem egyszer magam is megválaszoltam őket írásos formában, versben. Amikor én diák voltam, kamaszodtam és az irodalom elcsábított minden más érdeklődési területtől, a ‘30- as, ‘40-es évek fordulóján két lehetőség közt válaszhattam: tanár leszek vagy újságíró, mert független író akkor egyedül csak Herczeg Ferenc volt. Eldöntöttem, hogy tanár leszek, méghozzá magyar-francia szakos. Ha aztán emellett írni fogok, az nagyon szép és jó lesz.- És valóban gyakorolta a tanári pályát?- Azt követően, hogy megszereztem a tanári diplomámat, még hét-nyolc évig tanítottam. Az utolsó tanítási helyem ebben a kerületben volt, a Bolyai-gimnáziumban a Váci úton, amelyet akkor töb- bedmagunkkal mi alapítottunk, miközben az irodalmi munkámat, talán túl hamar is, már nagy megbecsülés érte, ugyanis Illyés Gyula - Babits Mihály jóváhagyásával - közölte versemet. Ézután megjelentem még a Magyar Csillagban és a háború alatti Magyar Nemzetben is. A háború után különböző folyóiratokban publikáltam, például a Magyarokban, majd 46-ban né- hányan alapítottunk egy folyóiratot, az Újholdat, és ha valaki arra méltat, hogy történelmi távlatban szóba hozza a nevemet, akkor azt ezzel kapcsolatban az új holdasok között szokta szóba hozni Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes társaságában. És közben tanítottam, mert azt is nagyon szerettem és alkotásnak tekinthettem. Ha azt éreztem, hogy a diákjaim az 50 perc után olyan szellemi-lelki impulzust kaptak, amelyek előtte nem voltak meg bennük, tudtam, nem hiába telt el az az óra.- Egyszóval az alkotói és a tanítási láz egyaránt éltette?- ‘55-56 tájt ébredt fel bennem újra az alkotókedv, akkor egy fordításkötet jelentett új periódust az életemben: Leopardi, a nagy olasz költő válogatott verseit adta ki fordításomban a Magvető. ‘56- ban két felkérést is kaptam, az egyiket a Szépirodalmi Kiadótól, ahová lektornak hívtak, a másikat az Irodalomtörténeti Intézettől, oda középiskolai tanárom, akkor az Olasz Intézet tanszékvezetője, Kardos Tibor hívott a világirodalmi osztályra francia-előadónak. Innen helyeztek át négy év múlva a világirodalmi osztályra. Itt az addigi világirodalmi ismereteimet, tapasztalataimat jól hasznosíthattam magyar irodalmi tanulmányaimban, munkáimban, a szemhatárom tágításában.- Saját költői munkásságát folytatta ezalatt?- 1961-ben jelent meg kötetem, benne verseim és vers- fordításaim. Utána három- négy-öt évenként jelentek meg versesköteteim. Közben az Irodalomtörténeti, későbbi nevén Irodalomtudományi Intézetben részt vettem az úgynevezett Spenót munkájában. Ez egy hatkötetes magyar irodalomtörténet, amelyet akkor és azóta is sok kritika ér joggal, ugyanakkor mégis csak hozzáfordul az érdeklődő, mert nincs jobb nála. Abból a munkából én nagy részt vállaltam magamra. Az első önálló könyvem az intézetben a Nyugat nagy műfordítóiról, vagyis Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád műfordításairól szólt. Megbízást kaptam, hogy írjak egy - már előadás formájában elhangzott - tanulmányt Szabó Lőrinc első négy verseskötetéről, amelyet a költő évenként átírt, ez a téma engem izgatott. Tudvalevő, hogy az irodalomtörténeti foglalatosságot, témaválasztást mindig a probléma érdekessége szabja meg, s nem az, hogy melyik költő áll hozzánk a legközelebb. Babits költészete személyisége, eszmevilága, műhelye volt az, ami kamaszkorom óta közelebb áll hozzám. Kialakult az az elképzelésem, hogy írok egy teljes monográfiát a költészetéről. Ezzel eljutottam Babits pályájának a feléig. Közben a Nyugat nagy fordításairól szóló kötetemre megkaptam a kandidátusi fokozatot, s egy szép napon az intézet igazgatójának, Sőtér Istvánnak levelét. Azt írta, eljött az ideje, hogy a nagy doktori értekezésemet készítsem el, Babits költői pályájának megrajzolását szántam a témájául. Elkészült a Spenót folytatásaként a Sóska, amely a magyar irodalom 1945 utáni időszakát ölelte fel, ebben is két fejezettel szerepelek. Ezután megjelent 1986-ban Csönd herceg és a szamovár címmel egy tanulmánykötetem, ez jelzi a kötet két szélső pólusát, Adyt és Kassákot.- Munkásságának és publikációinak teljességét egy viszonylag rövid beszélgetés keretében meg sem kísérelhetjük számba venni. Elevenítsük fel azonban, hogy mind költészeti, mind tudományos tevékenységét milyen magas szinten ismerték el. 1983-ban az irodalomtudományok doktora lett, s ugyanezen évben költészeti munkájáért József Attila-díjjal tüntették ki - ez az év, talán nem véletlen egybeesés, Babits születésének 100. évfordulója is volt - 1993-ban pedig megkapta a Széchenyi-díjat.- Akik akkor velem interjút készítettek, nem akarták elhinni, hogy én a Széchenyi- díjat költőként kaptam, hiszen a költők Kossuth-díjat szoktak kapni, úgyhogy elő kellett vennem és meg kellett nekik mutatnom magát a díjat. Mint megtudtam, az odaítélők határozott szándéka volt, hogy ezt a díjat abban az évben egy olyan költőnek adják, aki tudományos munkát is folytat, és rám esett a választásuk.- Jelenleg milyen témák foglalkoztatják?- Talán a közelmúltból idézném fel az írásaimat. Három éve jelent meg A jelenlét furfangjai, tavaly pedig A vonakodó cethal című verseskötetem, és közreadtam egy tanulmányomat a költői belső formákról, az úgynevezett toposzokról, azaz a költészetben visszatérő motívumokról.- Mennyire érzi magát a globális témák feldolgozása közben ehhez a helyhez tartozónak?- Ősangyalföldi voltomat szívesen vallom. Serdülőkoromban a mai Domus áruház helyén még érdeklődéssel nézelődtem a kis Lehel piacon, ahol kétkerekű egylovas kor- dékon hozták fel az árut és a lovak patái szikráztak a hazai tkö veken. Olyan volt, mintha egy kisváros lakosa lennék, és bármilyen hírhedt volt akkoriban Ángyalföld, barátságosak voltak ott egymáshoz, és megbecsülték egymást az emberek. És csak egyetlen késeléses verekedésre emlékszem.- És most tősgyökeres újlipótvárosi lakos létére milyen a közérzete?- 1939-ben költöztünk ebbe a Pannónia utcai házba, tehát 63 éve itt lakunk. Szerencsés lakótömb a miénk, mert itt minden házhoz tartozik egy kis kert, és ezek egy gyönyörű zöld felületet adnak ki. Ha az udvari fronton kinézek az ab- lakcjn, egy kis erdőt látok, ahol megtapasztalhatom a madarak vándorlását a különböző évszakokban. A mi kertünkben sajnos már csak diófák vannak, de voltak különböző más gyümölcsfák, s még mindig áll odébb egy jegenye. És ha kihajolok az ablakon, két-há- rom háznyira egy csöndes meleg zugban látom, hogy lassan fává érik egy fügebokor. Ilyen környezetben még az Újlipót- város közepén is csak jól érezheti magát az ember. Egy lakos a sok közül televízió a technika ^ /iil nagy vívmánya, de emberi lelket lehelni belé csak az emberhez értólt tudnak. Akik a képernyőt az ősi és a modern kultúrák közvetítőjévé, a humánum és az igaz értékek terjesztőjévé emelik fel, de akik ismerik a rontó hatását is, hogy ameny- nyire lehet, azt messze elkerüljék. Horváth Ádám a jobbítva szórakoztató, a meg- nemesítően gyönyörködtető televíziózás mindentudója. A háttérből érvényesíti tudását, személyisége sokrétűségét és sokszínűségét mint rendező. Volt a közszolgálati televízió elnöke is, és nem kellett csalódnunk benne. Ő csalódott a működéséért felelősök kissze- rűségében. Neveli a jövő művészeit, szakembereit egyetemi fokon, mert bennük látja a saját televíziós eszményeinek újbóli és talán még teljesebb eljövetelét. A közelmúltban közöltünk interjút vele, ez alkalommal őt kértük meg, hogy írja meg érzéseit, gondolatait. Talán 1941-ben jártam először a Szent István parkban, «gy tetőteraszos, szép lakásban. Gimnáziumi osztálytársamnál voltam látogatóban, és igencsak irigyeltem a szép kilátást és a világos lakást, előtte a sok fával és a friss levegővel. A ház kapuján ma osztálytársam édesapjának, Fischer József nagyszerű építésznek és feleségének, a kiváló statikusnak az emléktáblája olvasható. Ők is részt vettek a gyönyörű park építésében. Nem sokkal később jártam a szomszéd házban Fischer Annie csodás zongoraművész, és a máig híres operaigazgató és zenekritikus Tóth Aladár lakásán, édesapám legjobb barátai közé tartoztak, s velük együtt mentünk át a Pozsonyi útra Szabolcsi Bence kiváló zenetudóshoz és tanárhoz, aki a baráti kör harmadik csúcsa volt. Aztán 1968-ban, egy csoda folytán éppen ide, a gyerekkorban irigyelt Szent István park egyik szép tetőteraszos lakásába költözhettünk feleségemmel, Csűrös Karolával. Ebben az 1936-ban épült szép házban lakott első lakóként a Faragó testvérpár, az édesanyjával. Faragó Baba kezdetben a Színházi Élet című nagyhírű lapnál dolgozott mint újságíró, amikor megismerkedtünk, az „Ez a divat” című újságnak volt munkatársa. Testvére, Rézi is jó barátunk volt, évtizedeken át a Thália Színház nagyszerű titkárnőjeként ismertük. Ó akarta édesanyja halála után a lakást lecserélni, s költözött a ki Bajza utcai garzonlakásunkba, mi pedig ide, és innen már biztos, hogy nem mozdulunk. Sok munka is ide kötött. Forgattam riportot a Pozsonyi úton Heltai Jenővel, később a feleségével, velem készített itt riportot Gách Mariann, filmeztem Hatvány Lajos özvegyével, jártam a park egyik legszebb lakásában Szakáts Miklós színész barátom lakásán. Látogattam Makay Margitot is, aki távoli rokon és gyerekkortól jó barátom volt. Készült ugyanezen a vidéken riport Major Tamással, naponta futottam össze a napi újságjáért sétáló Kazimir Károllyal, s nem egyszer hoztam haza kocsin a Szabadság térről tüneményes kolléganőmet, Takács Marit, a tévé első bemondónőjét. Itt forgattam Kellér Dezsővel és bábszínésznő feleségével, Major Idával, naponta összefutunk a kiváló fotóművész Komiss Péterrel, Lendvay Kamillái, a zeneszerzővel, dr. Kárpáti György filmrendezővel, Láng József színművésszel, Vince Mátyás újságíróval. Tehát a park és vidéke olyan, mint egy nagy falu. Vámos Miklós író, Kepes András tévés kollégám, Kéri László politológus is mind a környék lakója, és mi is egy vagyunk ennek a szűkebb vidéknek a lakosai közül. Szeretünk itt élni az egyre szépülő park mellett, barátaink a boltosok, iparosok, a vendéglők pincérei, a járókelők, mindenki. És akkor egyszer csak látogatóbajön dr. Tóth József, a kerület polgármestere és halkan megkérdez, vállalnám-e, hogy a kerület díszpolgára legyek? Azt hittem, rosszul hallok. Hisz én csak egy lakos vagyok a kerületből. Nem csinálok semmi különöset. Végzem a dolgomat, tanítok az egyetemen, rendezek műsorokat, megszólalok rádiókban és televíziókban, de ez a munkám. És így akkor kiderült, hogy ezt a végzett munkát a kerület vezetői és rajtuk keresztül a kerület többi lakosa ilyen magasra értékeli. Én - ugyan csodálkozva - természetesen elvállaltam a megtisztelő cím viselését, és ettől kezdve még nagyobb tisztelettel nézek a kerület utcáin járó embertársaimra, és mivel nem ismerek személyesen mindenkit, ezúton köszönöm meg mindannyiuknak ezt a nagy megtiszteltetést. Horváth Ádám rendező (faönytf &ét vénáé /i úmzááái &üntö& Öjönlened. a ntantalóeod tatán. vidény tód mát nemdelé diáén doponyáddól véne& tonnyot emelted tjomtjéd vánotladőd nettenjeted mey nyilaiéi. elfüyyönyjid a napot fájjad tnomditát fújjad ’tiadódat menedüljeted töttént dájjatod a hantiját mánit meytjadítja a datyafejáed déldáná íja aj ön eldől áj dinetet tjimatolva tovatjáyald a tömpeonná donda t fandal vittra meyönölt tnón iyéji ntanaptáy nyomodat ctendétjve ámalatj deetdét tenelyet ét dodály a tjemdatána de minden áldott nap dantan a dünttjó t da mint eyydon mey it tyadad a dallam, aldonyatdon dódét álmodna téndettj a dany föltárnád dajnaldatadtána léit almóÁ 'ífyoyy éniyyelled a föld tavait dátotodda tfánt atyafiaid, ded tjép it aj etöt napfényt tjelet öanottjaivá didenedített élet eyy etemetédöí ditelö tyínetedöden dujjadö enö ét a*t*tál it tjedd adoyy válni men letjámolni it emlédeivel leytyedd adoyy tettjdalál láttjatát meyetáfolva yajdayodid továdd topped náneotodid fölötleyet tályát tendét viyet vetjítve letj eyyne eadnotadd eyyne íjetedd tjeyényedétnöl példa eyytjeneyy éniyyelled tétedet télé almád ti íyy it a damnáda nottodolva yyájtited yyomnotodda a tényétjét viyalmát
