XIII. Kerületi Hírnök, 2002 (8. évfolyam, 1-20. szám)
2002-05-16 / 9. szám
Fotó: Nagy Krisztián Tódor „Igazi kultúra nélkül nem lehet élni” Szabálytalan beszélgetés Szkárosi Endrével Tágas, világos szoba, a falakat tömött könyvespolcok borítják, íróasztal, számítógép tartozékokkal, telefon, vendégváró fotelek dohányzóasztallal, jóllehet, a ház ura nem cigarettázik. Egy író lakása. Nem sokban különbözik a többi íróétól, mégis egyéni. Mások a könyvek, a dísztárgyak, a bútorokból következtetni lehet az író korára. Szkárosi Endre - bár éppen most tölti be az ötvenet - a beat-generáció örök, öntudatos fiatalságát hordozza magán. Nyúlánk, vörösesbarna, gyönyörű fiatal lány vezet be, Agapé. Ő Szkárosi Endre fiatalabb lánya. Nővére, Niké nincs itthon. Az író gyermekeit nevelő apa is. Mert ezt se feledjük. A művészek olykor nem mintaképei a családapáknak, mégis érdekesebb, e sorok írója szerint kellemesebb, szeretettel- jesebb, melegebb légkörben nőnek fel a művésszek gyermekei. Az apa nem megfellebbezhetetlen tekintély, az anya nem alázatos háziasz- szony, a gyerekek dolga nem a szófogadás, a jó tanulás. Az " alkotás, a fantázia, a színes társas élet nagyobb mozgásteret ad mindegyiküknek. Egy apára fel lehet nézni azért is, mert éppen gitáron improvizál vagy fest vagy éppen színházi produkció alakul a társaságában. A gyerekek pedig résztvevőit is lehetnek e szabálytalan, mindig alkotó, változó életnek. Az Újlipótváros különösen alkalmas arra, hogy e könyvtárhoz, zeneteremhez hasonló művészlakások környéke legyen. Kis területen zsúfolódnak össze kollégák, barátok, volt évfolyamtársak, egy telefon, és fél órán belül jelen is van az, akivel sürgősen meg kell beszélni valamit, esetleg megmutatni egy új művet, tanácsot kérni tőle; bevonni egy Közös munkába. Sokadik ilyen lakásban járok, lakói mind azért szeretik ezt a városrészt, „mert mindenhez közel van” (könyvtárak, színházak, egyetemek, Akadémia, barátok); pedig mindegyik lakás egy-egy Noé bárkája, amely több emelet magasságban úszik a modern üvegpaloták, gazdagabb vagy szerényebb polgári lakások, bevásárlóközpontok, autók fölött. A művész ugyanis nem polgár. Valami más. Egyéniség. Nem vezérli sem divat, sem pártprogram, kívül-belül saját világa van. Ami neki szép, ami neki jó, annak elkötelezettje, abban hisz. És ha végigtekintünk a kultúra, a művészet sok ezer éves történetén, csodálkozva látjuk, hányszor tudták jobban a világi és egyházi hatalmasságoknál, lélektani szakembereknél, mi lakik a lélekben. A művész belülről irányított ember. Az ő hivatása tanítani, mi a szép, mi a jó - a reklámokat meg se látja. Embereket lát, sorsokat érez, lelkében az ő saját istene, lelkiismeretének parancsolatai. Nem mintha elkerülnék a féltékenység, az irigység démonai, nem mintha nem befolyásolnák gyermekkora jó és rossz tapasztalatai Pestről és vidékről. Művész és művész között mégsem húzódhat áthidalhatatlan szakadék. Sok különös, egyéni lélek, de a lélek vívja szabadságharcát az önző, uniformizált anyagi világ ellen. Azért jutott mindez eszembe Szkárosi Endre költőről, zenében és színházban is alkotó szakemberről, mert minden mozdulata, mondata a beat-korszak szeszélyes, színes testvériségét idézi számomra, a nyitottságot, a türelmet egymás iránt - mindez ma már elszánt nyugalommal párosul nála.- Nem szoktam sérteni a magánélet szentségét, életrajzában elsőnek mégis e két név tűnt fel: Niké és Agapé. Győzelem és Szeretet a lányai neve.- Van másik nevük is, Júlia és Eszter, de kezdettől fogva a görögöt használjuk, mert édesanyjuk görög származású, és gyermekeink nevében is kódolni kívántuk az eredeti haza emlékét. Tanulnak-tud- nak görögül, nekem is fontos tapasztalat volt egy másfajta kultúrával, egy másfajta ösz- szetartozással találkozni annak idején. Most szóljunk néhány szót Szkárosi Endre életrajzáról. Budapesten született 1952- ben, a Rákóczi Gimnáziumban érettségizett. Az ELTE jogi karán kezdett, majd magyar-olasz szakon végzett a Bölcsészettudományi Karon. Versei a Mozgó Világ című folyóiratban tűntek fel, azóta verskötetei mellett lemezek, kazetták követik művei sorát, amelyeket nem is mindig tudnak kezelni a lexikonok, mert színpadi alkotások, akciók, performanszok sora van ezek között. Egykori és mai alkotótársai között olyan nevek tűnnek fel, mint Márta István vagy Hortobágyi László zeneszerző, Bernáth(y) Sándor és Galántai György képzőművész, Ladik Katalin költő, és számos más magyar és külföldi művész. Szkárosi tanított a szegedi egyetemen, jelenleg az ELTE BTK docense, olasz irodalmat és művelődéstörténetet tanít.- Miért kezdte tanulmányait a jogi karon? Hiszen akkor már tisztában volt vele, hogy művésznek született.- Nem lehettem még olyan biztos benne. A Rákócziban létrejött egy baráti kör, amelyben iskolai lapot szerkesztettünk, színjátszó körünk volt, amellyel sikerült országos botrányt keltenünk - az előttem járók azonban nem mertek bölcsészetre jelentkezni, mert a bejutás akkoriban reménytelennek látszott. Ezért mentem én is e kitaposott úton a jogi karra. Emlékszem, miután a katonáskodásból leszereltem, még az egyetemi beiratkozás napján átszaladtam a bölcsészkarra, és megkérdeztem, nem járhatnék-e mégis inkább ide (hiszen végül is mindkettő az ELTE kara volt). De csak két jeles félév után kérhettem, hogy a jogról a bölcsészkarra átmehessek, persze felvételivel.- Es két jeles félévet teljesített? Hiszen ott telefonkönyveket kell megtanulni!- Nem egészen. Az első évben általános alaptárgyak vannak, jogtörténet, államjog, római jog, polgárjog, logika, amiket - ha már muszáj volt - szívesen tanultam, és később is hasznukat vettem. A bölcsészkaron aztán „hivatalosan” is az irodalom, a költészet lett a szakterületem. Az egyetemi évek, illetve a Mozgó Világnál szerkesztőként eltöltött idő alatt a szó hagyományos értelmében professzionális költővé váltam, első kötetem lényegében láthatóvá tette, hogy tudok verset írni, van formaérzékem, bírom használni a nyelvet stb. Tehát a költőpálya lett a professzionális hátterem, de közben pont a költői érdeklődésem sokkal tá- gabb volt ennél. Mindenfelől impulzív hatások értek, érdekelt a hang, a zene, a látvány, a mozdulat, és ekkor már költőként is ki akartam terjeszteni a saját nyelvi teremet! Egészen fiatalon experimentális színházi munkát folytattunk a BROBO-cso- porttal, 7-8 érdekes, színvonalas darabot mutattunk be három év alatt, ezek közül 23-ról ma is azt gondolom, hogy jelentősek voltak. A magam részéről „mikro- totális jelrendszer”-nek neveztem el azt, amit munkánkban kerestünk. Ez a nem hivatalos alternatív-avantgárd színház nagy korszaka volt, amelyet a Kassák Színház, az Orfeo, Halász Péter, Naj- mányi László és mások neve fémjelez. Született is egy nagyszerű független intézménye is ennek az izmosodó, független kultúrának Galántai György balatonboglári kápolnájában, amelyet néhány év után csak sikerült megszüntetnie az akkori hatalomnak.- Emlékszem, micsoda botrány lett belőle. Ma már érthetetlen, miért.- Akkoriban a hivatalos intézményekben formált és ellenőrzött kpltúrán kívül nem létezhetett más. Akkora volt a retorzió, hogy e művészek közül aztán sokan ki is vándoroltak. Az 1960-as évek lázadása egyébként világméretű volt, Amerikától Anglián át hazánkig a fiatal generációk egy ellenkultúrát alakítottak ki, amely a progresszív zenében új, autonóm művészetet is teremtett. Nyugaton ez a lázadás a fogyasztói társadalom diktatúrája ellen irányult, és a társadalomból való tényleges vagy jelképes kivonulást hirdette. Ez a lázadó új kultúra is válhatott világméretűvé, mert a zene, a hang nyelvén pillanatok alatt eljutott, mondjuk Angliából Japánba. De Kelet- Európába is! És itt társadalomalakító erővé váltak a szellemi impulzusok: új szellemi és gyakorlati igények, szokások születtek és gyökereztek meg, amelyek ellen a hatalom hosszú távon tehetetlennek bizonyult. Természetesen mindezen tapasztalatok, amelyek között felnőttem, közrejátszottak abban, hogy költői tevékenységemet a nyelv, a szöveg felől átvittem a hangba, zenével, képző- és akcióművészettel ötvöztem stb. így alakult ki egy elég sajátos költői profilom, amely a létező, használható nyelvezetek együttesére épít, s ezen az alapon írhatok verset, dalszöveget, csinálhatok hangköltészetet, vizuális munkákat. Egyébként az 1980-as évek közepén, amikor már jobban kezdtem rájönni, mit is csinálok, akkor világosodott meg bennem, hogy hiszen pontosan ezeken az alapokon dolgoztam, csak még ösztönösen, diákéveimben is!-Milyen nyelveken beszél? És szükséges-e ez a nemzetközi színtérhez?- Angolul és olaszul tudok elfogadhatóan. A nyelv ma már mindenütt, legkivált itthon szükséges dolog. A művészetben az emberek sokkal inkább egymás munkájából értik egymást. Ennek a fajta költészetnek-művészetnek, amelyet én is képviselek, a század második felében nagyon masszívan kialakult a nemzetközi hálózata, az emberek figyelik egymást, kapcsolatban vannak, projekteket és fesztiválokat szerveznek, és az alkotó és a befogadó már nem válik olyan élesen el egymástól, mint az hagyományosan szokásos. Látszólag kevesen vannak, valójában nagyon is sokan, csak nem látszanak a hivatalos csatornákon.- Közösségi kultúra ez?- Ez is benne van a tapasztalataiban és a szokásaiban, bár éppen úgy az egyéni kreativitás erői mozgatják. Csakhogy ez a művészet megszünteti a hagyományos árkot alkotó és közönség között. Az együttlét örömének felkeltésével, a minden emberben meglevő alkotókészség „fel- bujtásával”. Az, hogy erről kevesen és keveset tudnak, az nem is akkora baj; a nagyobb baj az, hogy a világ tömegtájékoztatási rendszere an bloc azt próbálja meg - nem eredménytelenül - elhitetni az emberiséggel, hogy csak az létezik, amiről tudunk, amiről meg nem tudunk, az nem is érdekes, sőt nincs is. Ezért főképp csak az úgynevezett „mainstream”-kultúrával ismerkedhet meg bárki, aki a kultúra iránt érdeklődik.- De ki tartja akkor fenn az ön által is képviselt „másik” kultúrát, ki fizeti?- Ezen a pályán soha senki nem akart, mert nem is tudott volna megélni abból, amit művészként csinál. Ezért is maradhatott lényegében független. Az anyagi eszközöket meg mindig, esetenként újra és újra elő kell teremteni - általában nem „drága” művészet ez, nincsenek milliós honoráriumok, százmilliós költségvetések. Abból kell kijönni, ami van, ha kell, abból ami nincs. Ha szűkösen is, de vannak pályázatok, állami, ön- kormányzati, alapítványi és magánforrások. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy rengeteg dologban kisegítjük egymást. Ha nekem ki kéne fizetnem azt, amit a barátaim mérhető munkaórákban és technikában segítettek eddig életemben, már rég az adósok börtönében ülnék, ha volna ilyen. Egyébként sem hiszem, hogy eldőlt volna a meccs művészet-kultúra és kultúr-szórakoztatóipar között. Igazi kultúra nélkül ugyanis nem lehet élni. Ezt nehéz elképzelni, de ha ténylegesen megszűnne a szellemi kultúra, az ember már rég meghalt volna. Olyan ez, mint az oxigén. Panaszkodunk a légszennyezésre, hogy nincs levegő. De nem tudjuk, milyen, ha tényleg nincs, mert akkor két perc alatt megfulladnánk. Ez van a művészettel is. Ügyet sem vetünk rá - de ott van mögöttünk, sőt bennünk. A lesajnált, nem is látott kisközösségekben - mint annak idején a keresztények katakombáiban. A feladat sem más: átmenteni a szellemet egy szellemeden világban. Kartal Zsuzsa Gondolatok a pedagógusnap közeledtével „Az ünnep, az ünnep halandó, gyakran nem adatik meg, hogy munkájának eredményében is Csak a hétköznap maradandó.” gyönyörködhessen a tanár. A pedagógusnap közeledtével egyre gyakrabban jutnak eszembe általános iskolai hétköznapjaim. 1964 óta élek a főváros XIII. kerületében, akkoriban alsós kisdiák voltam. A Karikás Frigyes Utcai Általános Iskola tanulójaként sok - mai életemet is meghatározó - élményben volt részem. A környező lakótelep fele még csak tervrajzon létezett, de az iskola nagyon is valóságos volt: humánus, gyermek- és kultúrközpontú. Ma (több mint két évtizedes pedagógusi gyakorlattal) már tudom, hogy milyen sokat köszönhetek az akkori lelkes és lelkiismeretes tantestületnek és az iskola vezetőinek. Rengeteg tanórán kívüli tevékenység: szakkörök, énekkar, kirándulások, vetélkedők, zenei, sport- és közösségi programok tették színessé és tartalmassá mindennapi életünket. És máig is feledhetetlen tanáraim... Azt, hogy matematikatanár lettem, Viki néni alapozta meg szeretetteljes szigorával. Azért, hogy legkedvesebb időtöltésemmé az írás vált, két tanáromnak is köszönettel tartozom: a magyar nyelvet és irodalmat megszerettető Paula néninek, aki a magyartanárom és az iskola igazgatóhelyettese volt és Olgi néninek, aki osztályfőnökként, rajztanárként és a bábszakkör vezetőjeként egyaránt a művészetek megszerettetésén munkálkodott. Tanáraink nap nap után újult erővel arra törekedtek, hogy a mi csiszolatlan gyémánt adottságainkból ragyogó képességek bontakozhassanak ki. Ez minden igazi pedagógus célja, de „Jönnek a napok, tova is múlnak, vénül a tegnap, ifjúi a holnap, orgonák virradnak, orgonák hullnak, májusok jönnek, májusok múlnak.” És a júniusi pedagógusnap előtt elgondolkozva tudatosul bennem, hogy életemhez milyen értékes útravalót kaptam a Karikás Frigyes utcai iskolában. Kaptam persze későbbi iskoláimban, más tanároktól is értékeket, de az alapok nélkül mindez mit sem ért volna... Minden pedagógustársamnak azt kívánom, hogy minél több „öreg diákjának” emlékezetében éljen úgy munkája és személyisége, ahogyan ezek a több évtizedes emlékek máig is elevenen élnek bennem. Mert ez a „doppingszer” segít a hétköznapok soha be nem fejezhető ezernyi tennivalója között a pedagógusnak: „teremni, teremni, teremni erőt, hétköznapokra az ünnep előtt." Kovácsné Sipos Márta matematika-fizika szakos középiskolai tanár 2002. május 18-án 18 órai kezdettel a Láng Művelődési Központban (Budapest XIII. kerület, Rozsnyai utca 3.) a Stella Kamarakórus megalakulásának 25 éves jubileuma alkalmából ünnepi hangversenyt rendeznek. Közreműködnek a kórus és barátai. Vezényel: Baráz József és még aki akar.
