XIII. Kerületi Hírnök, 1999 (5. évfolyam, 1-13. szám)

1999. május / 5. szám

Es eltelt közben egy fel évszázad Visszaállították közadakozásból a Wallenberg-emlékművet Pátzay Pál Kígyóölő kompozíciójá­nak újraöntése és a talapzat Győrffy Sándor karcagi szobrászművész műhelyének munkája. Az építész Rajk László, a dombormű újraalko- tója Marosits István E sernyők erdeje ölelte körül a még lepellel borított Wallen- berg-szobrot, amikor április 18- án 50 év „késéssel” az eredeti he­lyén sokak áldozatkészségéből sorra kerülhetett ez az ünnep­ség. Az 1949-ben már ugyanezen a helyen állt, de még a felavatása előtt eltávolított szobor újjáalko- tására civil bizottság jött létre egy éve, amelyet több mint száz magánszemély támogatott ado­mányaival és a fővárosi, vala­mint a XIII. kerületi önkor­mányzat is segített a megvalósu­lásban. Az ünnepség első szónokaként Demszky Gábor főpolgármester, a Wallenberg Szoborbizottság '98 fővédnöke a következőket mondta: >4 Szent István parki avatóünnepség beszédei B udapest népe és vezetése ma is­mét megpróbál törleszteni vala­mit abból a morális adósságból, amellyel Raoul Wallenberg svéd diplomatának, sok tízezer zsidó származású budapesti polgár megmentő- jének tartozunk. Évtizedek óta van utcája és emléktáb­lája Wallenbergnek Budapesten. Két éve személyesen avathattam fel a Wallenbergről elnevezett emlékpar­kot, a kis budapesti lad Vasemet. Most azonban végre igazi emlékművet kap Budapest hó'se. Pontosabban: visszakapja a régi emlékművét. Ezt a szobrot mi, bu­dapestiek ugyanis egyszer már felállítottuk itt. A Wal- lenberg-bizottság kezdeményezésére az akkori fó'vá- rosi önkormányzat segítségével Pátzay Pál készítette el, és épp 50 évvel ezeló'tt, 1949 márciusában került erre a helyre. Április 10-re tűzték ki az ünnepélyes fel­avatását. Erre azonban soha nem került sor. Pár nappal előtte a szobrot ledöntötték és elhurcolták, akárcsak már évekkel korábban azt, akinek emléket állított vol­na. Néhány hét múlva megkezdődött a Rajk-per. A né­met megszállás és a nyilas rémuralom elleni harc hő­sének, Wallenbergnek nem lehetett emlékműve a szov­jet megszállás és átkos diktatúra Magyarországán. Wallenberg sorsát csak hézagosán tudjuk ezután nyo­mon követni. Röviddel Budapest felszabadulása után elfogták. Bizonyos, hogy a Szovjetunióba hurcolták, ott raboskodott. De hogy pontosan meddig és ponto­san mi történt vele, máig nem tudjuk. Szobrának sor­sát viszont pontosan ismerjük. Előbb a Műcsarnokban bukkant fel egy kiállításon más cím alatt, majd 1953- ban Debrecenben, a Biogal Gyógyszergyár előtt he­lyezték el. Az elmúlt 15 évben különböző pártállású politikusok és a Wallenberg-bizottság is sikertelenül próbálkoztak a visszaszerzésével. Mi nem akartuk el­venni Debrecentől az immár elbirtokolt szobrot, ezért annak pontos másolatát állítjuk fel most. Tisztelt Barátaim! A zsidó és keresztény vallású zsi­dók írta Biblia, az európai kultúrának a görög-római civilizáció mellett az egyik alapja. A Biblia szó görö­gül könyveket jelent. Ezért mondják, hogy a zsidóság a könyvek népe. A latin közmondás szerint viszont: habent sua fata libelli, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa. A zsidóság történelme azt tanúsítja, hogy a könyvek népének is. Wallenberg élete azt pél­dázza, hogy a hősöknek, ennek a szobornak a históri­ája pedig azt, hogy a szobroknak is. Wallenberg egyi­ke volt azoknak az igazaknak, akik egy chaszid-legen- da szerint fenntartják a világot. Itt, Közép-Európában az igaz embereket, az igazi műveket - úgy látszik - többször is rehabili­tálni kell. Budapesti polgárok ezért alakították meg tavaly a Wallenberg-szobor Bizottsá­got. Ok gyűjtötték össze fél év alatt a szükséges milli­ókat, amelyhez a Fővárosi Önkormányzat és a kerüle­ti önkormányzat is hozzájárultak. A tavaly felújított Szent István parkba kerül most vissza a szobor. Abba a kerületbe, ahol a hős svéd dip­lomata annyi életet mentett meg. A civil kezdeménye­zés hatékonysága és erkölcsisége éppenúgy példaérté­kű, mint a közgyűlésben jelenlévő európai szellemisé­gű frakciók közös támogatása. De példaértékű sajnos az is, hogy akik ellenezték a szobor rehabilitálását, s ezzel a Wallenbergnek lerótt igazi tisztelgést, azok a vitában a Rajk-per idején elhangzott rágalmakkal pró­bálták bemocskolni Wallenberg emlékét. Ez a tény a szobor történetéhez hasonlóan azt példázza, hogy a diktatórikus szellemiségű szélsőjobb és szélsőbal egy­más szövetségesei. Soha nem látszott ez világosabban, mint most, amikor a szomszédságunkban, egy nemze­ti kommunista diktatúra Európában a II. világháború óta nem látott méretű etnikai tisztogatással vívja bor­zalmas utóvéd-harcát. Minden nyugati orientációjú magyar politikai erő levonná ebből végre a tanulságot. Megértené, hogy sem a választásokon, sem a parla­mentben, sem a sajtóban, sem a tévékuratóriumokban nem köthet még hallgatólagos szövetséget sem a szél­sőjobboldali erőkkel. Mi, budapesti polgárok nem fogadjuk el a városun­kat rommá tevő, százezernyi polgárát elpusztító szél­sőjobboldal örököseinek, az új-nácizmusnak a lappan­gó, lassú rehabilitációját. Mi Budapestet és a pesti polgárok hős megmentőjét rehabilitáljuk. Ezt jelképezi a Wallenberg-szobor reha­bilitálása. Erre kötelez bennünket a vészkorszak áldo­zatainak és az ártatlan halálraítélteket mentő, ártatla­nul elítélt hős, Raoul Wallenberg emléke. Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy mindazok­nak is emléket állítottunk a szobor melletti talapzaton, akik segítették a Wallenberg-szobomak a visszaállítá­sát, és azoknak a személyeknek, bizottságoknak, ön- kormányzatoknak, amelyek részt vettek ebben a mun­kában. Kérem, hogy tekintsék meg a szobor melletti márványtáblán ezeket a neveket is! Staffan Carlsson, Svédország nagykövete mon­dott ezután beszédet: Staffan Carlsson i-------------------------------------------------------------1 K özvetlenül Szent Iván-éj után, 1944. június 26-án a svéd külügyminisztérium politikai fő­osztályvezetőjének aláírásával egy távirati és bü­rokrata nyelven megfogalmazott üzenet érkezett a budapesti svéd követségre: „A zsidókérdés iránti svédországi érdeklődés miatt rendszeres jelentést kérünk és javaslatokat várunk megfelelő és reális humanitárius segítségadáshoz és a háború utáni in­tézkedésekhez. Természetesen a jelenlegi állo­mány nem tud elégséges erőforrást fordítani a fel­adatra, ezért mérlegeljük, hogy Raoul Wallenber­get attasénak nevezzük ki a követségre, akinek jó magyarországi ismeretei, kapcsolatai kellő előfel­tételeket jelentenek ehhez a munkához.” Rendkívül nagy á különbség a távirat száraz hangneme és a között, ami a következő hat hónap­ban Budapesten történt. Svéd diplomata még soha­sem kapott ennél fontosabb megbízatást. Raoul Wal­lenberg a feladatát a kötelezettségét messze megha­ladó módon végezte. Szinte égett a tettvágytól és so­hasem habozott, hogy szükség esetén túllépje az uta­sítások határát és kockára tegye az életét másokért. Raoul Wallenberg egyeseket gondosan előké­szített tervek alapján mentett meg, míg másokat fortéllyal, váratlan döntésekkel, különböző hang­nemben, különböző nyelveken. Nem hiszem, hogy Raoul Wallenbergnek volt ideje arra, hogy elgon­dolkodjék, miért cselekszik így. Számára ez telje­sen természetes volt. De most visszatekintve, nem állhatjuk meg, hogy ne csodáljuk meg tettrekész- ségét és vakmerőségét. Visszatekintve tettei szinte hihetetlennek tűnnek. Honnan vette hozzá az erőt és a bátorságot? A hőstettek néha szinte elhomályosítják magát az embert, a kíváncsiságát és az öniróniáját, ame­lyek fennmaradt levelei alapján tudjuk, hogy olyannyira jellemzőek voltak Wallenbergre. Elho­mályosítja a félelmet is, amit nyilván ő is érzett. Mindez megnehezíti számunkra, hogy Raoul Wal­lenbergnek a történelmi küldetése mellett az egyé­ni arcát is lássuk. Ma, amikor itt Budapesten az egykori működése színhelyén összegyűlünk az emlékszobra körül, arra is gondolnunk kell, hogy Magyarországtól szinte egy kőhajításnyira ismét farkasszemet nézünk a gonosszal, újból szükség van az ő példamutatására, hiszen ahhoz, hogy a rossz győzedelmeskedjék, mindössze annyi kell, hogy a jó emberek semmit se tegyenek. Ezután Wallenberg megmentettjeinek nevé­ben Somlyó György, a hírneves író, költő', műfordító lépett a mikrofonhoz: Somlyó György 15 évvel ezelőtt írt Rámpa című regényének egy részletét készült felolvasni, de a zuhogó eső miatt élőszóval mondta el azt, amit a regényé­ben irodalmi, sőt költői módon dolgozott fel. 1944. november 28-án a Józsefvárosi pályaud­varon egy bevagonírozásra felsorakozott és el­hurcolásra váró munkaszolgálatos század tag­jaként a költő egy saját maga által kiállított ha­mis svéd menlevéllel próbálkozott megmene­külni, habár arra ott szinte semmi reménye sem lehetett. A továbbiakat így írta meg a regényében: R ajtam volt a sor. Már nem volt több időm. Előre kellett lépnem. Kezemben az összegyűrt, de újból kisimított papírlap enyhén rez- gett. Nem túlságosan. Nem voltam olyan izgatott, mint egy vizsga előtt. Vajon „ilyen”-e vagy „olyan”? Széna vagy szalma? Még egy pillanat és kiderül. Teljes nyugalom szállt meg, ahogy kilép­tem az oszlopból, eddigi eleven védőbástyáim kö­zül, és teljes védtelenségben megálltam az asztal in­nenső, szabad oldalán. Jobbra tőlem a csendőr szá­zados, szemben velem a civil fiatalember, előttünk a nagy könyv, mint egy valóságos Nagykönyv (amiben „minden meg van írva”), a követel-tartozik rovatokkal. Követelésem vagy tartozásom lesz-e? (A sorstól? A sorsnak?) Mögöttünk, valamivel hát­rább, kicsit oldalt állva, a valahonnan kivágott és ebbe a sárba beragasztott kollázsfigura... Vagy bá­bu. Ismeretlen kezek által ideállított ismeretlen ren­deltetésű madárijesztő. Hiszen, hacsak akkor nem, mikor nem feléje néztem, egész idő alatt egyetlen­egyszer állt egyik lábáról a másikra. Ez volt minden életjel, amit adott. Mint egy alligátor, amit órákig nézhetsz, amíg ellesed egyetlen alig észrevehető mozdulatát. Mindenesetre a hidegvérű élőlények rendjébe tartozhatott. Közben át kellett nyújtanom a papírt. Át kellett, mondom, mert nem tudom, ho­gyan nyújtottam át. Ez a mozzanat kiesett az emlé­kezetemből. A Nagykönyv lapjai már peregtek (ezt már magam előtt látom), akár a rulett mezői... Raj­tuk csupa olyan szín és szám, amely nem lehet az enyém. Végre megállapodtak. „Megvan”, hallottam a civil tisztviselő rutinszerű, érezhetően ma már sokszor ismételt mondatát. Vagy csak szerettem volna hallani? Csak öntudatlanul ezt a rövid tőmon­datot, ezt a hihetetlen állítást szuggeráltam magam­nak? Most egyszerre elfogott a belső remegés. Ez az annyira várt, holott várhatatlan fordulat, úgy éreztem, megforgat a saját tengelye körül, mint egy forgószél, s azután, a saját tengelyének függélyes vonalában a földre dönt. De mozdulatlanul állva maradtam. S már hallottam is a még váratlanabb, bár éppen hogy a valósággal pontosan (és eleve tud­hatóan) egyező ellenvetést. „De az anyja neve...”, szólt közbe a csendőrtiszt. Csak az anyjáé? - futott át rajtam - és az övé? a saját nevem? Odasandítot­tam. Az „anyja neve” valóban nem volt azonos. Hogy is lett volna. Sokkal fantasztikusabb volt, hogy az én nevem azonos volt, illetve majdnem azonos. Egyetlen betű, egyetlen írásbeli sajátosság, éppen a név jellegzetességét megadó betű híján. Nem, az anyja neve nem volt azonos, sem a szüle­tési év, sem a szám. És a saját nevem sem volt azo­nos, illetve egyetlen betű híján mégiscsak azonos volt, kicsire pedig nem nézünk. A pillanat fenna­kadt a levegőben. Ha jól megfigyeltem, egészen mostanáig a legcsekélyebb vita sem adódott az egyébként nyilvánvalóan ellentétes érdekeket kép­viselő (ám éppen saját érdekükben a kölcsönös megállapodást pontosan betartó) két fél között. Csakis ez a váratlan, egyedi eset okozhatta azt, ami történt. Hogy egyszerre megmozdult az eddig moz­dulatlan bábu, a valószínűtlen kép, mint mikor a Fá­ból faragott királyfiban a bábu életre kel, szinte hallhatóan csikorgó tagokkal egy fél fordulatot tesz az asztal felé (amelytől eddig félig elfordulva állt, tekintetével elnézve a jelenlévők fölött, a kies kis­pesti vagy kőbányai táj irányában), s a katja is len­dült egyet, lassan és szögletesen, szinte akarata el­lenére, kinyúlt a tisztviselő karja felé, amelyben a papír - szokásos háromszögű útját egy pillanatra megszakítva - mintegy felfüggesztve remegett; egyetlen sző nélkül, lassú határozottsággal elvette tőle (profán beavatkozással megzavarva a papír ed­digi rituális táncát), maga elé emelte, fél kartávol­ságnyira, kicsit följebb a szokásosnál, hogy alig kelljen a fejét mozdítani, hogy minél több fölösle­ges mozdulatot takarítson meg magának, egy ideig (mennyi ideig? egyszerre lehetett a végtelenségnek és egymilliomod másodpercnek tartani) mozdulat­lanul nézte, mintha ezzel az egyetlen mozdulatával be is fejeződött volna az eddigi mozdulatlanságából való kitérője, mintha ettől fogva minden így marad­na, ebben a végleges felfüggesztett állapotban. De már hallottam is (nem tudva, nem megint csak hal­lani vélem-e), már hallottam is szinte magamban, a lassan, messziről, szinten minden itteni kiterjedésen kívülről hangzó szavakat: „Da ist die Nummer... das Siegel... meine Unterschift... ganz in Ordnung... ganz in Ordnung...” S közben, vagy éppen e szavak elhangzását követően, a fából fara­gott kar megint kinyúlt, a láb is lépett egyet előre - felém - és az undorodva két ujja között tartott pa­pírlapot, mintha csak minél előbb meg akarna sza­badulni tőle, visszaadta. Nekem. ...megindultam azon az úton, amely az asztal, a mellette ülők és a mögötte álló megkerülésével (ami egyben az asztal előtt megszakadó csendőrsorfal és a vele párhuza­mosan menő és ugyanott véget érő rámpa megkerü­lését is jelentette) átvezetett a rámpa túlsó oldalára. Mire vissza mertem tekinteni, vagy egyáltalán fel­ocsúdtam a kábulatból, meglepve láttam, hogy íme, életem vagy halálom milyen végtelenül elhanyagol­ható mennyiség, nem kell senkinek sem az egyik, sem a másik, mindez a legcsekélyebb feltű­nés nélkül ment végbe, minden ponto­san úgy folytatódott, mint addig, valaki már újra ott állt az asztal előtt, a Nagykönyv lapjai fo­rogtak, a csendőrtiszt és a tisztviselő feje békésen összehajlott a Nagy­könyv fölött, a fából fa­ragott ugyanabban a pózban állt, mint kez­dettől fogva, s mintha soha nem is mozdult volna meg. Ott ültem a rámpa paradicsomi túloldalán, a hátizsákomon, a gyér fűcsomók közt fűcsomó­ként gubbasztó zilált fejek között. Egyszerre kifordult mozdulatlanságából köröttem a világ, amely eddig - most riad tam fel rá - szinte megsemmisült szá­momra, mintha az, ami velem történt, egy külön létesített kísérleti közegben történt volna, el­szakítva mindattól, aminek voltaképpen része volt. Egyszerre újra hallottam csattogni ugyanazokat a vezényszavakat, és szitkokat, a sárban tovább to­csogó bakancsokat és a becsapódó vagonajtók folyton pergő, kibírhatatlan dobverését... K ezemben most is itt lapul, megint a felismerhe- tetlenségig összegyűrve, a félíves géppapír, amit reggel a negyedik és harmadik (vagy harma­dik és második) emelet között a lépcsőn lefelé va­laki átnyújtott, akiről már semmit sem tudok. Újra kisimítom. És most először tüzetesebben megné­zem. Bár ezt is lopva. Közben folyton úgy érzem, inkább el kellene dugni, még kikapja valaki a ke­zemből. De mégiscsak meg kell néznem. Az aláírás - „meine Unterschrift” -, amire eddig ügyet sem vetettem, valóban itt van, da ist, egészen jól kiolva- sóan. R. Wallenberg. Sose hallottam ezt a nevet. Valószínűleg nem is fogok róla többé hallani. Talán sosem fogom megtudni, kicsoda, honnan jött, miért jött, mi lesz a sorsa. Ott áll, Eden-kalapjában, a fe­hér selyemsállal a nyaka körül, kezén, illetve kezé­ben a glaszékesztyű, mintha mesteri anyagszerű­séggel festve volna, meg se rezzen, de azt az érzést kelti, hogy bármelyik pillanatban megrezzenhet. Gubbasztok a hátizsákomon, és a most egysze­riben újra elsajátított „gyakorlati és transzcenden­tális” szabadságomban tépdesem a körülöttem csomókban kókadozó, gyér, novembervégi, nyir­kos füvet. Megmenekültem. Mint egy parányi rés a Végső Megoldás tökéletesen zárt bástyarendsze­rén. A következő stációig. Hányszor kell még megmenekülnöm? E s én vagyok-e az, aki meg­menekül? (Tudatosan te­szem ezt az erőszakot a ma­gyar mondattanon. Tudom, hogy a személyes névmás a vonatkozó névmás vonzatában is magának követeli az állítmány egyeztetését, nem úgy, mint a latin nyelvek­ben. Itt azonban éppen az a kétség merül föl, hogy az az én, „aki megmenekül”, azonos- e még ezzel az énnel, va­gyis önmagával.) Én va- gyok-e az, aki itt gubbasz­tok (most már nyelvtanilag is helyesen) a fűcsomók kö­zött? Ez vagyok-e én? Pontosab­ban: én vagyok-e én? Az, aki megme­nekül; vagy - talán - meg fog menekülni? És ha megmenekül? Nem folytonos menekülés lesz-e az „élet”? Például: ennek a menekülésnek az emlékétől is? Nem folytonos választás és vá- laszthatatlanság élet és halál között? Nem inkább az vagyok (lennék?) én, akinek ott kellene lennie hetvened-nyolcvanadmagával az egyik leplombált vagonban a hátam mögött? (Pon­tosabban, a későbbi megközelítő számítások sze­rint hatmilliomodmagammal? Vagy: még ponto­sabban, a legszerényebb és legszolidabb számítá­sok szerint: ötmillió-nyolcszázhúszezer-kilenc- százhatvanadmagammal..) Nem az vagyok-e én, aki ott is van, ott is marad belőlem? Szégyenkezve tudom, a kérdés merőben akadémikus. Itt ülök a rámpa mögött. Körülöttem a kövek között sarjadó fű. A fű, amely ha helyenként gyéren is, mindenütt kisarjad, és mindent befed a földön. Az élők lába alatt és a halottak teste fölött. A fű, amely nélkül nincs föld. Amely maga a föld. Várok, és tépdesem magam körül a nyirkos, gyér füvet. NINCS VÉGE. A beszédek elhangzása után Deák Gábor és Vince Mátyás, a szoborbizottság képviselői leplezték le a műalkotást. Demszky Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents