XIII. Kerületi Hírnök, 1999 (5. évfolyam, 1-13. szám)

1999. december / 13. szám

Félszázados jubileumát ünnepli a JAMK A MŰVELŐDÉSI KÖZPONT ÉLETE A 70-ES, 80-AS ÉVEKBEN Mint azt már többször is megemlítettük lapunkban, a József Attila Művelődési Központ idén ünnepli fennállásának 50. év­fordulóját. Hogy felelevenítsük a múltat, három volt JAMK- ossal beszélgettem az 1970-es és 80-as évek művelődési házáról, tevékenységükről, és a fiatalokról, akik látogatták az intéz­ményt. Pardi Sándorné: „Sokkal lazább dolgokat csináltunk...” Első be­szélgetőpart­nerem Pardi Sándorné, aki ebben az időszakban igazgatója volt a JAMK-nak. A hölgyet a művelődési központ közelé­ben lévő lakásában kerestem fel, és a kertben, a lombjukat hullató angyalföldi fák alatt beszélgettem vele.- Mikor és hogyan került a József Attila Művelődési Köz­pontba?- A XII. kerületi népműve­lési csoport vezetője voltam, amikor tizenkét év után eljöt­tem onnan. Éppen erre az idő­re esett, hogy a művelődési ház igazgatót keresett, és erre a felhívásra én is jelentkez­tem. Ekkor még nem kellett pályázatot írni, minden jelent­kezőt meghallgattak, végül engem fogadtak el, így 1972- től 1984-ig én lettem a JAMK igazgatója.- Milyen programok voltak az ön idejében az intézmény­ben? Hasonlítottak a maiak­hoz, ugyanezek voltak, vagy teljesen eltértek?- Nagyon sok szakkör és klub volt, ez persze ma is így van, de abban az időben egé­szen más volt. Sokkal lazább dolgokat csináltunk, és ami szerintem eléggé fontos, az akkori, JAMK-beli szórako­zás, tanulás, nem terhelte az érdeklődők pénztárcáját, mondhatnám majdnem min­den program ingyenes volt. Legfontosabb és legérdeke­sebb szakkör, amely az én időmben alakult, a Moholy- Nagy Képző- és Iparművésze­ti kör volt, amely még ma is sikeresen működik. Akkori­ban nyolc tagozata volt, és minden tagozat a képző- és iparművészet más-más ágával foglalkozott. Úgy emlékszem, a szakkör a fénykorában 200 tagot számlált. Emellett vol­tak nyelvtanfolyamaink, ifjú­sági találkozók, játszóházak és minden, ami egy művelő­dési központba kell. Hogy azonban a sok szép és jó mel­lett rosszat is említsek, egyet­len dolog nagyon hiányzott az életünkből, mégpedig a szín­házterem. Volt ugyan előadó­termünk, de nagyon rossz és elhanyagolt állapotú, ami nem az jelenti, hogy az elődeim nem foglalkoztak ezzel a kér­déssel, hanem azt, hogy nem volt meg rá az anyagi keret.- Kik látogatták akkoriban a JAMK-ot?-A kerületben az ifjúság és az idősek körében voltunk na­gyon népszerűek. Ezek a kor­osztályok azonban nem csak Angyalföldről jártak hozzánk, hanem rengetegen jöttek Új­pestről is. A középkorúak nem nagyon jártak ide, de ez sze­rintem nem a mi hibánk kö­vetkezménye volt. Sokkal in­kább az lehetett az ok, hogy az emberek már akkor is na­gyon elfoglaltak voltak, a munkából siettek haza a csa­ládhoz, otthon várta őket a házimunka, és amikor egy ke­véske idejük maradt, nem szó­rakozni, hanem pihenni vágy­tak. — Mit jelentett az akkori an­gyalföldi látogatóknak a mű­velődési központ?- Én azt hiszem, hogy na­gyon sokat, mert a többi mű­velődési ház erősen kötődött a hozzá tartozó üzemekhez. Ak­koriban ugyanis az összes gyár és üzem létrehozta mű­velődési központját, hogy dol­gozói kulturáltan és olcsón szórakozhassanak. A JAMK abban különbözött ezektől, hogy ide nem az üzemek dol­gozói, vagy azok gyerekei jár­tak, hanem emberek, akik az életben diákok, munkások, vagy nyugdíjasok voltak, de itt nem lettek beskatulyázva gyárak, osztályok, beosztások szerint. — Milyen érzés volt egy nő­nek vezetni a művelődési há­zat?- Semmi különös nem volt benne, sőt, én úgy emlék­szem, hogy az elődöm, Simándi József előtt nem is volt férfi vezetője, igazgatója a JAMK-nak. Abban az idő­ben ugyanis a művelődési há­zak vezetői többnyire nők vol­tak, mert a népművelők soha nem voltak gazdag emberek, ezért a férfiak nem is szerettek ilyen irányban tovább tanulni. Ezt persze meg lehet érteni, hiszen bármennyire is függet­len, emancipált, és egyenran­gú egy nő, a családot mégis csak a férfi tartja el... általá­ban... Lehel László: „A fiatalok be-benézegettek...” Másik be­szélgetőtár­sam Lehel László, volt ifjúsági klub­vezető, ma a Petőfi Csar­nok igazgatója. Elfoglalt em­ber, de két koncert szervezése közben tudott rám időt szakí­tani, és fogadott a PeCsában..- Pontosan mikor volt az if­júsági klub vezetője?- Ez egy jó kérdés, de azt hiszem, hogy ez a művelődési házban jobban van dokumen­tálva, mint az én fejemben. Ez valószínűleg azért van, mert öregszem, de ha jól belegon­dolok, és jól emlékszem, 1978 környékén lehetett.- Hogyan került oda ? Breiner Mária, akkori népművelő ismerte a „dili­met” a közösségek fejleszté­sével kapcsolatban. Akkor ugyanis már több klubot ve­zettem. A klub nálam tulaj­donképpen csak egy eszköz, hogy ne legyek egyedül, mert imádom a társaságot.- Milyen új dolgot vezetett be a JAMK-ban?- A művelődési ház előte­rében a főváros és talán az or­szág egyik legjobb informáci­ós központja működött. Ké­sőbb nagyon sokan - kollégák és jómagam is - rengeteg ötle­tet merítettünk onnan. Itt, az előtérben ücsörögtek az an­gyalföldi gyerekek, tinédzse­rek. Ekkor támadt Breiner Máriának az az ötlete, hogy valamit kezdeni kéne ezekkel a fiatalokkal, hogy ne unat­kozzanak. Végül találtunk az épületben egy kis szegletet, amelyet rendbe tettünk, és ez lett az ifjúsági klubunk. Én ekkor már tudtam, hogy csak­is úgy lehet létrehozni egy kö­zösséget, ha a társaság befo­gadja a vezetőt is. Ez azonban nem volt túl könnyű, idegen voltam a számukra, és ott volt még az a 10—15 éves korkü­lönbség is. Én azonban mégis próbálkoztam, próbáltam megkeresni az érdeklődési pontjaikat. Egy fiatalhoz pe­dig minden időben a zenén, mégpedig a könnyűzenén ke­resztül vezet az út. Otthon fogtam a lemezeimet, a le­mezjátszómat és becipeltem a mi kis zugunkba, és hetente kétszer-háromszor elkezdtünk „döngetni” a kor zenéjét, leg­inkább rockzenét, amelyet a mai napig nagyon kedvelek. Ekkor a fiatalok, akik az elő­térben üldögéltek, érdeklődni kezdtek a kis zug iránt, be-be­nézegettek, és szép lassan odaszoktak. A következő lé­pés az volt, hogy egy játékot indítottam el, a zenékkel, An­gyalfölddel, és a JAMK-kal kapcsolatban tettem fel kérdé­seket, és aki jól válaszol, az kapott egy zsetont. Persze ele­inte senki, még én sem tud­tam, hogy mire is lesz jó ez a zseton, aztán később kitalál­tuk, hogy a nyári szünet előtt tartunk majd egy árverést, ahol kis emléktárgyakra lehet licitálni. Amikor a társaság már eléggé összeszokott, kita­láltam, hogy vendégeket hí­vok, akik különböző előadá­sokat tartanak a természetről, a világról, a szexről, és az az­zal kapcsolatos problémákról. Ez is bejött, és az összejövete­lek vége mindig tánc és zene lett.- Ez a klub egyre jobban ■ fejlődött, haladt a csúcs felé. Miért maradt mégis abba? így táncoltak az ifjú korosztályok a 60-as, 70-es években a JAMK színpadán Plakát a 60-as évekből Pehelysúly: KABOS LÁSZLÓ Légsúly ARADSZKY LÁSZLÓ Könryúsúty: AMBRUS KYRÍ Nehézsúly: BÁRÓ ANNA •• vidám v«!éikod« tormájálHM * KÖZÖN»« PP ISSZIG oÍín*pí«! ét» V«tHé*r* kori&tmr kútfőid* mfx*ÓiÓ«etról ké*zut tümfr) PÁIOS NIKIÖS «V v«lừd. ity6<táá«l< •I áK. Kdnyvt^MH'. <»li »p«ft-Há<!»s**r H Játék Náfytilír Vélt «« , XW. ka*. OTP Kedvelt szórakozás volt a biliárd- Nem tudom, gondolom a fiatalok felnőttek, a fiúk kato­nák lettek, a lányok gyereket szültek, és ahogyan az ember öregszik, megváltozik az ér­deklődési köre, egy családos embernek már nem ugyanaz jelenti a szórakozást, mint egy tizenéves tanulónak. Szerin­tem ez történhetett a mi ifjú­sági klubunkkal is.- Ön most a Petőfi Csarnok igazgatója. Van magyarázata annak, hogy miért mozog ál­landóan fiatalok körében?- Szerencsém van, hogy olyan munkát végezhetek, ami tetszik. A magyarázat azonban nem is a fiatalokra, mint inkább a társaságra vo­natkozik: én nagy családban nőttem fel, mindig volt körü­löttem valaki, sőt, mindig na­gyon sokan voltunk. Aztán a technikumban rájöttem, hogy bennem „egy kukaccal több van”, mint a többiekben, én mindig szervező típus voltam. Nem hiszem, hogy bármiféle földöntúli dolog lenne abban, hogy fiatalokkal, és tömegek­kel szeretek foglalkozni.- Milyen szerepet töltött be az életében a József Attila Művelődési Központ?- Nagyon sokat jelentett. A mai napig is, ha ott vagyok, felkeresem azt a kis zugot, ahol beindítottuk a klubunkat. De a művelődési ház nemcsak az életemben töltött be fontos szerepet: a fiam, amikor még kisebb volt, a Moholy körnek volt a tagja, ahol kitűnően fel­készítették a képzőművészeti gimnáziumba,, de aztán némi szorgalomhiány lépett fel - mint ahogyan ez a tizenéve­seknél lenni szokott - és más irányt vett ez élete. Nekem Angyalföld örök életemre a JAMK-on keresztül marad meg az emlékezetemben. Okányi Kis Ferenc: „Mindig izgattak az új dolgok...” Harmadik vendégem­mel, Okányi Kis Ferenc­cel hangula­tot idéző kör­nyezetben, a JAMK-ban találkoztam. Az aulában ültünk le beszélgetni, és társalgásunk alatt többen - volt kollégák és látogatók - ráköszöntek, és beszéltek vele egy-egy mondatot. Szavukból kitűnt, hogy nagyon szerették az egykori művészeti vezetőt és igazgatót.- Mikor volt ön az igazga­tója az intézménynek?- 1973-ban kerültem ide, mint művészeti vezető. 1984- ig igazgató-helyettes voltam, 84-85-ben pedig megbízott igazgató lettem.- Hogyan került ide 73- ban?- 1964-től 73-ig a Fiatal Művészek Klubjának az igaz­gatója voltam. A struktúravál­tás, az átalakítás már abban az időben is divat volt, és 1973- ban közölték velem, hogy megszűnik a munkám. Ezután ajánlottak be engem ide a JAMK-ba.- Előtte volt valamilyen kapcsolata Angyalfölddel?- Soha, sőt, megmondom őszintén, azt sem tudtam, hogy hol van. Amikor először kijöttem ide, nagyon megtet­szett a kertváros hangulata, és rögtön beleszerettem a kör­nyezetbe. Amikor azonban beléptem az épületbe, egy romfészek tárult elém. A nagyterem életveszélyessége miatt le volt zárva, mindenhol csak a hatalmas rendetlensé­get láttam, így nem tetszése­met meg lehetett érteni. Aztán amikor jobban felmértem a helyzetet, láttam benne né­hány jó ötletet, és így szép lassan beleszerettem.- Mi volt itt a feladata?- Együtt kellett gondolkod­nom az igazgatónővel, Pardi Sándoméval arról, hogy mit is lehet itt csinálni. Az első ne­hézség az volt, amikor az ak­kori tanáccsal megvívtuk a harcot, hogy adjanak pénzt a művelődési központ felújítá­sára. Végül, körülbelül másfél év alatt sikerült rendbeten- nünk az előteret, állandó kiál­lításaink voltak, „beüzemel­tük” a nagy színháztermet, te­hát beindult az élet.- Mi tartotta önt itt majd­nem 13 évig?- A művészeti nevelés, a művészeti programok, a pá­lyakezdő tehetségek felkuta­tása és felkarolása volt a fel­adatom. Az eredményekből kitűnt, ahogy sikerült ezen a területen érvényesülnöm, és „védenceim” jelentős sikere­ket értek el. Engem mindig iz­gattak az új dolgok, szeretem magamat próbára tenni, hogy­ha belekezdek valamibe az si­keres lesz-e vagy sem. Az in­tézményt ezekkel a kezdemé­nyezésekkel nemcsak kerüle­ti, hanem fővárosi, sőt orszá­gos szinten is népszerűsítet­tük. Tudni kell, hogy ebben az időben rengeteg klub műkö­dött itt. Minden korosztállyal foglalkoztunk, a gyerekektől kezdve a fiatalokon keresztül az idősökig.- Ön az elmúlt évtizedek népművelői és irodalmi munká­jáért állami kitüntetést kapott.- Erre nagyon büszke va­gyok, nemrégiben megkap­tam a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Meg­ható volt, hogy az ilyen hát­térben meghúzódó egyénekre is odafigyelnek. Horváth Mónika

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents