XIII. Kerületi Hírnök, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997. december / 12. szám

XIII. KERÜI Hl Egy emléktábla nyomában Dicsősége tszei rez\ téka rí H: n rze ne iél le tii ie k E házban laktak Fischer Annie, a világhírű zongoraművésznő és férje, dr. Tóth Aladár zeneesztéta, az Operaház igazgatója, aki kritikáiban híven támogatta Bartók és Kodály \ műveit Ez az emléktábla a Szent Ist­ván park és a Pozsonyi út sar­kán álló ház falán látható. Itt al­kotott a magyar zeneművészet egyik legnagyszerűbb alakja, férjével, aki a legkiválóbb zeneeszté­ta, tudós zenekritikus volt. Fischer Annie (élt: 1914. július 8. -1995. április 10.) már hat­éves korában kitűnően zongorázott. 1922- ben, tehát 8 évesen, Beethoven C-dúr zon­goraversenyét adta elő Budapesten, és alig négy év után már Zü­richben szerepelt. Iga­zi kárrieijét az 1933- ban megnyert Liszt Ferenc Zongoraverse­nyen elnyert első díj alapozta meg. A ver­seny zsűrije csaknem egyhangúan az ő játé­kát találta a legjobb­nak. Mindössze Emil Sauer szavazott volna ellene, de ő is csak azért, mert menyasszonya, Angelica Morales nem kapott elismerést... A többiek, Dohnányi, Cortot, Felix Weingartner, Székely Arnold, Thomán István, Philipp és még egy sor világhíresség Fischer Annie előadását minősítette a legkiválóbbnak. Pedig ezen a versenyen jó néhány olyan ver­senyző is indult, aki később szintén világhírű lett. Fischer Annie egyébként habozott, hogy egyáltalán induljon-e a Liszt-versenyen, mert nem érezte magát eléggé felkészült­nek. A versenyen azonban a kö­telezően előírt Bach h-moll szonátáját olyan lenyűgöző ha­tással adta elő, hogy valószínű­síthető volt a győzelme. Ó még ekkor sem hitt a sikerében - és hazament... Az eredményhir­detésre késő este került sor, és Fischer Annie-t a barátai már az ágyból keltették fel, hogy a Ze­neakadémiára rohanjanak az I. díj átvételére. A Liszt-versenyről rengeteg méltatás jelent meg. Többek között Tóth Aladár írt igen elis­merő, lelkes elemzést a Pesti Naplóban. Véleménye szerint a résztvevők közül mindössze hárman voltak egészen kiváló­ak, de közülük is messze kima­gaslott Fischer Annie művészi előadásával, átélésével, utolér­hetetlen finomságával, techni­kai tökéletességével, egyszers­mind férfias erejű billentésével. A verseny után egyre több koncertet adott, külföldön is si­kereket aratott. 1940-ben férjé­vel, Tóth Aladárral (akivel 1937-ben házasodtak össze) Svédországba emigrált, és ott töltötte a háborús éveket. 1946- ban tértek haza, és ezt a kon­certévadot éppen Fischer Annie hangversenye nyitotta meg. Et­től kezdve itthon és a világ csaknem minden országában rendszeresen és gyakran lépett fel sikert, elismerést aratva. A Budapesti Zenei Hetek legna­gyobb eseményei közé tartoz­tak Fischer Annie koncertjei. A nemzetközi elismerést jelzi, hogy 1948-ban ő és férje, vala­mint Zathureczky Ede voltak az első magyarok, akiket egy nem­zetközi zsűribe meghívtak Hol­landiában. Fischer Annie szinte a világ minden híres zenekarával, kar­mesterével fellépett az évtize­dek során, de felejthetetlenek a kétzongorás fellépései és a leg­kiválóbb hegedűművészekkel való szereplése is. Rendkívül sikeres és aktív művészi munkáját szinte életé­nek utolsó pillanatáig nem adta fel. Egy-egy hangversenye még idős korában is nagy és lelkes közönséget vonzott. Fischer Annie Hivatalos elismerésben is sokszor volt része. Háromszor kapott Kossuth-díjat (1949, 1955, 1965), és számtalan más kitüntetést is elnyert. Tóth Aladár Tóth Aladár (élt 1898. február 4. -1968. október 18.) már egészen fiatalon számos új­ságnak, folyóiratnak állandó munkatársa, zenekritikusa. 1925-ben Mozart zenedrámái­nak esztétikájáról írta bölcsész- doktori disszertációját. Jelentős műve a Szabolcsi Bencével együtt szerkesztett Zenei Lexi­kon. A Pesti Naplóban, a Nyu­gatban, a Zenei Szemlében, az Új Nemzedékben megjelent munkáinak egyik elismerése­ként kapott Baumgarten-díjat, ami a harmincas években a leg­jelentősebb irodalmi díj volt. Kritikáit', esztétikai elemzéseit még halála után is újból kiadták. 1937-ben vette feleségül Fischer Annie-t, akivel 1940- ben Svédországba emigrált. In­nen csak a háború után, 1946- ban tért haza, és azonnal bekap­csolódott a zenei életbe. Még 1946 szeptemberében kinevez­ték az Operaház igazgatójává. Vezetése alatt az Operaház az egyik virágkorát élte meg. Szá­mos művet felújított, régen nem játszott operákat vitt színre, mellőzött szerzők darabjait adatta elő. Emiatt a politi­kai vezetők részéről sok kritika és intés érte. 1950- ben még miniszteri dor­gálásban is volt része; ek­kor beadta lemondását, amit azonban nem fogad­tak el. A hivatalos politi­kai felfogás szerint Bar­tók Béla formalista, Wag­ner reakciós, ezért nem akarták műveiket színre engedni. Még azt is elren­delték, hogy a Wagner- operák díszleteit semmi­sítsék meg, ezt az utasí­tást azonban Tóth Aladár nem teljesítette. Igazgatása idején nagy Mozart-kultusz alakult ki, amiben igen nagy része volt Klemperernek, akit Tóth Aladár hozott Buda­pestre. Ezenkívül az Er- kel-operákat is bemutatta, de alkalmat talált lengyel és finn operák, modem művek bemutatására is. Úgy hírlik, hogy Tóth Aladár az egész napját az Operaházban töltötte, minden próbára bené­zett és minden esti előadáson ott volt. Erélyesen beleszólt ze­nei kérdésekbe, ezért sokan ne­hezteltek rá. Nagyrészt ennek tulajdonítható, hogy 1956. ok­tóber 31-én, egy viharos társu­lati ülésen a lemondását köve­telték. Távozott és többé nem ment be az Operaházba. Tóth Aladár számtalan köny­vet is írt (Mozart Figarója, Ko­dály Zoltán, Liszt Ferenc a ma­gyar zene útján, Verdi művészi hitvallása, Mozart stb.), ami mutatja rendkívül széles érdek­lődését, termékenységét, írás­készségét. Népszerű, ismeret- terjesztő cikkei ennek a műfaj­nak mintapéldányai. Elismerésben bőven volt ré­sze. 1952-ben Kossuth-díjat ka­pott az Operaház felvirágozta­tásáért, de számos érdemrend­del is kitüntették. A kiváló művészházaspár igen sokat tett a zenei élet felvi­rágoztatásáért. Őrizzük meg emléküket! Bogárdi Mihály Amikor a házakat még a nevükön nevezték 00 n z> o 1 hmm A Külvárosi legenda című 1957-ben készült magyar film forgatásának negyvenéves év­fordulójáról emlékeztem meg a Hírnök augusztusi számában. A film egy akkori jellegzetes an­gyalföldi bérkaszámyában ját­szódott, amelyben a felvételek egy éjszakáján magam is meg­fordultam. Azóta elfelejtettem, melyik volt az a ház, s hogy egyáltalán áll-e még vagy le­bontották. Tud-e valaki felvilá­gosítással szolgálni - fordultam az olvasókhoz, s lá,m - két há­zaspár is jelentkezett, Takácsék és Vasasék. Elvezettek a keresett ház - hűlt helyére, amely egykor Petneházy utca 11—13—15-ös számot viselte. Ma fákkal, bok­rokkal, gyommal benőtt grund. Balról a háttérből félben-maradt építkezés jeleként toronydaru, val áttörtem a falat. így tettünk szert konyhára is, és csak így lett saját vízcsapunk, amely ad­dig csak az udvaron volt. De a wc továbbra is a folyosó végén közös maradt.- A Dános-ház - mondja Ta­kács György - tipikus proliház volt, rengeteg egyszobás vagy legfeljebb szoba-konyhás la­kással. Nagyon szegényes volt az egész építmény belseje, két­kezi munkások lakták családos­tul, nagy volt a gyerekáldás, az udvaron, az emeleti körfolyosó­kon nyüzsgött az élet. nem vé­letlenül választotta ezt a házat helyszínéül a Külvárosi legen­da stábja.- Akkoriban, amikor az ké­szült, úgy hallottam - szólok közbevetőleg -, hogy sok Beszkárt-kalauz és villamosve­zető lakta a házat. Talán ezért is né, s így folytatja: - Sohasem felejtem el, milyen szomorúan néztük, amikor Törőcsik Mari és Sinkovits Imre, a film bol­dogtalan házaspárja kétkerekű kordélyra rakva szegényes mo- tyóját elköltözött a házból, s ez­zel a mi személyed külvárosi le­gendánknak is vége szakadt. Takács György nem akarván, hogy az utcán ácsorogjunk, be­tessékel minket a repkénnyel teljesen befuttatott házába, amelynek egy csöpp farészlete sem látszik ki a levelek alól. Fe­lesége is szívélyesen fogad. Alig néhány hete ünnepelték népes családi körben - gyerme­keik száma négy, az unokáké tíz, plusz menyek és vejek - há­zasságuk ötvenedik évforduló­ját. Gratulálunk hozzá, hiszen van ez is olyan szép jubileum, mint a filmé, amelyik összeho­Takács György, Vasas Tibor és felesége az egykori ház „kapuja" előtt Balra az új lakótelepi házak... valamivel távolabbról a nemrég felépül zsarupalota napfénytől csillanó üvegfalai látszanak ide, jobbról a lakótelepi házak. De az emlékezés segít újraéleszteni az eltűnt hármas bérház eltűnt szürke tömbjét és belső világát is.- Valamikor az első világhá­ború táján építette fel ezt a há­zat a Fehér és Dános elnevezé­sű cég. E társasvállalkozás lett aztán a ház tulajdonosa is. Az épületet egyébként Dános-ház­nak hívták, mert akkoriban a házak egy részét néven nevez­ték, s így emlegették - meséli Takács György. - Mi nem lak­tunk benne, nekünk itt szem­közt a Petneházy-közben volt saját házunkban az otthonunk, amelyben ma is lakunk. De pontos emlékeim vannak a Dá­nos-házról.- Mi viszont benne is éltünk jó ideig - idézi fel a múltat Va­sas Tibor és felesége. - Édes­anyám 1938-ban költözött ide két kis gyermekével, velem, aki 5 éves voltam és a testvérem­mel. Egy szobánk volt. Itt a leg­több lakás ennyiből állt - emlé­kezik Vasasné. - Én meg ké­sőbb ide jártam udvarolni ne­ked - fűzi hozzá a férje - majd amikor összeházasodtunk, ez lett a közös lakhelyünk. Szűkö­sen éltünk, akárcsak itt minden­ki. Változást 1956 hozott, ami­kor innen is jó néhányan disszi­dáltak. A mellettünk lévő helyi­ség is megüresedett, s én baltá­...jobbra a zsarupalota a „pihenő’’ toronydaruval Takácsék zöld repkénnyel befuttatott családi háza a családfővel wolf egyszer «gy vagOüVflrai T alán már kevesen emlékeznek azokra az időkre, amikor a gyászos és szégyenletes trianoni „bé­keszerződés” következtében több mint ötvenezer családot zavartak el otthonukból, az elcsatolt terüle­tekről. E kiüldözöttek egy részének a lakóhelye a Nyugati pályaudvartól a Rákosrendezőn is túl húzó­dó pálya vagonjaiban volt. Harmadik elemiben két iskolatársam is ilyen va­gonokban lakott. Lehetetlenül kegyetlen életük volt. Nyáron cipő hiányában mezítláb jöttek iskolába. Eléggé távol voltak a vagonjaik, így sokat gyalogol­tak az iskoláig. A drága emlékű ősz Guti tanító bácsi, miután a katedrán kiterítette szalvétáját, amelyben a tízóraiját hozta, rendszeresen enni adott ennek a két fiúnak. Ezt látván, a többi fiú - már akinek volt tízóraija - szintén megfelezte velük a kis harapnivalót. Közeledett a tél. A gyerekek kékre fagyott lábak­kal jöttek az iskolába. Egyik reggel a tanító bácsi két pár használt, de még jó állapotban lévő cipőt hozott. Hogy honnan? Senki sem tudta. Az osztály odavolt a boldogságtól. Az angyalföldiek is együtt éreztek ezekkel a sze­rencsétlenekkel. Ha tudtak, segítettek. A Szent László út 36-ban volt egy Wittenberg nevű pék (remélem, jól írom a nevét), ahol a kis duci asszonyka, akitől min­den nap a kenyerünket vásároltam, szeretett beszél­getni. Egy alkalommal a vagonváros került szóba. Megemlítettem a két iskolatársamat. Ettől kezdve, ha iskolába menet meglátott, kiflit küldött ezeknek a fi­úknak. Karácsonyra pedig két mákos fonott kalácsot. (Ma már ezt a süteményt talán nem is ismerik.) Apámmal egy vasárnap a Rákosrendező felé sé­táltunk. Ajánlottam, keressük meg a két fiút. Apám lebeszélt. Szégyellnék magukat abban a helyzetben, ahová önhibájukon kívül kerültek. Azóta több mint 70 év telt el. Még 1933-ban is állt a vagonváros. Akkori lakói közül már valószínűleg keve­sen élnek. Volt közben még egy háború. Széli Miklós lett a film szerelmes hőse fiatal kalauznak ábrázolva.- Valóban így láttam én is a harmincas évek táján, de sok volt a többi közalkalmazott meg gyári segédmunkás is a la­kók között, akiknek csak az it­teni lakbérre tellett - fejtegeti Takács úr*- Vagy arra sem, s akkor jött a kilakoltatás - mondom, de Takács úr hozzáteszi: - Min­denesetre érdemes lehetett a vállalkozóknak ilyen nyomor­tanyákat is építeni akkortájt, hiszen ez gyárnegyed volt, igény volt az ilyen leredukált lakhelyekre... - S volt olyan család - fűzöm én hozzá -, amelyek még ágyrajárókat is befogadtak.... Összevetjük tehát a tapaszta­latainkat a múlt nagyobbára el­tűnt árnyairól, s megállapítjuk, hogy a Fehér és Dános cég a sors ujjmutatása szerint egye­nesen azért építette fel a házát, hogy a kulisszák helyett élő helyszínéül szolgáljon egy mo­zivásznon megelevenedett le­gendának. Vasasék a film sok epizódjára és szereplőjére úgy emlékeznek, mintha ma élnék át a forgatás forró napjait és éj­szakáit.- Olyan fényesen, mint ak­kor, soha nem volt kivilágítva a házunk, és óriási volt az ijede­lem, amikor egyszer eldurrant az egyik lámpa, ami a filmgyár­ban mindennapos dolog lehet, de itt még nem hallottak ilyet. A környékről mindig sokan idesereglettek, hogy megbá­mulják a filmezést és az ismert színészeket - emlékezik Vasas­zott minket. Megmutatják Ta­kácsék a házasságlevelüket, amelyre az unokák pirossal rá­nyomtatták: Prolongálva! Szí­vet melengető ötlet. Takácsék és Vasasék a hetve­nes évek végéig, amíg a legen­dás ház szanálását el nem kezd­ték, egyformán jó ismerői vol­tak ennek a folyton alakuló, de ki mégsem formálódó környék­nek, ha úgy vesszük, Angyal­föld szívének. Együtt emlegetik fel, mi hol volt akkor, melyik ház kiről-miről volt elnevezve. Melyik volt az Appel-ház, az Auerbach-ház, a Trebitsch-ház, hol volt a Berlinger-kocsma.. Melyik bácsié volt a fűszerüzlet a Teve és a Frangepán utca sar­kán, milyen bolt volt a Gömb utca végén, meg sorban a Röp­pentyű utcában. Aztán arra terelődik a szó, hogy milyenek voltak errefelé a vásárlási szokások. Nem áru­házi tolókocsikba hordták össze, amit a polcokról vásá­roltak, hanem beírásra vették a tízdekás staniclikba előrecso­magolt cukrot, a tízdekás zsír­adagot, a negyedkiló lisztet, a 2-3 szál cigit, hogy majd hol­nap vagy a hét végén behozzák a pénzt. Meghányják-vetik, hogy in­nen nem messze, a Hajdú utcá­ban valamikor a fuvarosok tele­pedtek meg, s még ma is laknak itt cifraszűrös konfliskocsisok a lovaikkal. És gondolatban még hosszan bebarangoljuk, bekalandozzuk ezt a különös földdarabkát. (s. gy.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents