Hír 13, 1994 (3. évfolyam, 1-12. szám)

4. szám

Párt oldalak (Folytatás a 3. oldalról) Vitányi Iván MSZP 1925. július 3-án született Debrecenben. Sárospata­kon végezte a középisko­lát. 1943-ban jött Buda­pestre, azóta itt él. A Páz­mány Péter Tudomány- egyetem történelem-filo­zófia szakára járt. Lukács György tanítványa volt. A Fordulat évétől tudo­mányos munkát vállalt, esztétikával, zenével fog­lalkozott. 1958-ban újság­íróként helyezkedett el. 1964-ben került a Valóság című folyóirathoz. A pszichológia kandidátusa, a szociológia doktora lett, 1980-ban egyetemi tanár­nak nevezték ki. Vezető­ség tagja több nemzetközi szociológiai és politikai társaságnak. 1991-ben legközvetlenebb munka­társaival együtt az MTA Szociológiai Intézetébe került, ahol ma is dolgo­zik. Hosszú szünet után 1987-ben kapcsolódott be ismét közvetlenül a politi­kai életbe, amikor titkára • lett az Új Márciusi Front­nak, s részt vett az MSZMP reformköreinek munkájában. 1989-ben, a Szocialista Párt alakuló kongresszu­sán az elnökség tagjává, 1990 májusában az Orszá­gos Választmány elnökévé választották. Ezt a tisztet aztóa’is betölti. 1990-ben országos listán az Ország- gyűlés képviselője lett. Tagja a kulturális bizott­ságnak. Dr. Weszelovszky Zoltán Fidesz 1946-ban születtem Bu­dapesten. Az elmúlt évek­ben hangmérnökként, majd közoktatásfejlesztés­sel foglalkozó tanárként szereztem élettapasztala­tokat. Családommal a hat­vanas évek végétől élek a XIII. kerületben. Politikai pályafutáso­mat az MDF-ben kezd­tem. 1992. februárjától vagyok országgyűlési képviselő. 1993 tavaszán kiléptem az MDF-ből, s képviselői munkámat azóta a Fidesz frakció­jában folytatom. Tagja vagyok az önkormányza­ti, közigazgatási, belbiz­tonsági és rendőrségi ál­landó bizottságnak. Meg­alakulása óta elnöke va­gyok a Budapest Társa­ságnak. Különösen fontosnak tartom az aránytalan tár­sadalmi terhek növekedé­sének megfékezését, a pa­zarlás megszüntetését, egészségi állapotunk rom­lásának megállítását, a fo­kozottabb szociális fele­lősség érvényesítését, a la­káshelyzet és a közbizton­ság javítását. Követendő példa Az Árpád hídi lakástulajdonosokat úgy lehetne követni, mint Árpád apánkat kö­vethették a honfoglaló őseink. Ott is olyan új vezetőséget választottak, amely irányítja, programok szervezésével segíti a lakótelepen lakók életét. Az itteniek - ahogyan dr. Csernus Alánná elnök, ked­ves olvasónk levélben beszámolt - na­gyon megkedvelték azt a tartalmas, mozgalmas, eseményekben gazdag éle­tet. Ám kincsükkel nem fukarkodnak, ezért - lapunkon keresztül - felajánlot­ták másoknak is tapasztalataikat, hiszen közös érdek, hogy minél több ilyen kis társaság, kollektíva alakuljon Angyalföl­dön. Áki tehát kíváncsi tapasztalataikra, hívja az Árpád hídi lakástulajdonosok baráti társaságát. Telefonszámuk: 149-8426 (A szerk.) Szerkesztői szemmel Valahol baj van Választások idejét éljük. Szigorú lakatot tesz ilyenkor a kam- pánycsőnd a hírlapíró viharfútta szájára is. Pártokról, kudarcokról, vagy sikerekről szó se essék. Ve­gyünk inkább egy teljesen hétköznapi, politikamentes témát. Mi lehet az? Kinézek az ablakon: Épp itt suhan el egy 4-es busz. Busz. Jó. Hát azt nézzük meg szerkesztői szemmel. Szóval ón mostanában buszozás terén nagyot változtam. Régebben szépen megálltam a hátsó peronon, bámészkod­tam kifelé az ablakon, míg az ülőhelyre érdemesek - öregek, kisgyermekesek, kismamák, betegek, no és egye penész, a kissé ittassabbak - hadd üldögéljenek ülőhelyükön. Újabban viszont, ha üres helyet látok, azonnal lecsapok, mint sasma­dár az áldozatára. Gyorsan, szinte agresszívan, nehogy egy suhanc, vagy akár középkorú megelőzzön. Bevágok én elé, bizony szemtelenül, ha kell. No tisztelt olvasók, higgyék el, nem én változtam meg - azt hiszem, inkább a kor. Nem idősödő korom miatt ülők le, sőt éppen azért, mert fiatalabbnak, erőteljesebbnek érzem ma­gam. Igen kérem, ezért ülök le. Meg azért, hogy legalább az az egy hely álljon rendelkezésére annak, aki a következő meg­állóban görbe bottal, karon ülő gyermekkel, állapotosán, vagy begipszelt lábbal száll fel. Hogy legalább az én helyemre le tudjon ülni. Mert az az észrevételem, hogy rajtam kívül senki, de senki nem adná át nekik ülőhelyet. Mára teljesen megszokott lát­vány, hogy a megállóban, a frissek - fürgék „ügyesen" a te­herrel, betegséggel vert áldott elé tolakodnak, hogy aztán hipp-hopp rástartoljanak az ülőhelyekre. Aztán felkászálódik az utolsók között az a bizonyos ülőhelyre érdemes. Próbál szegényke kapaszkodni, de sokszor még a fogantyút is meg­tagadják tőle - imbolyog - majd elesik. Kisgyermekével, vagy görbe botjával, s az utazóközönség közönyösen bámul kifelé. Vagy esetleg feddően néz arra a „bénára”, mit kalimpál itt a gyerekkel?! Hát igen, ezért szoktam leülni, hogy ilyenkor legalább egy­nek átadhassam a helyemet. Bevallom, nem könnyű ez a hely­zet: néha nehéz eldönteni, hogy vajon a pólyásbabával utazót részesítsem előnyben, avagy a kanyarban fékezéskor csetlő- botló nyolcvanéves mamikát. Ráadásul arra is vigyáznom kell, hogy helycsere közben nehogy egy nevető harmadik, egy felnyírt tini, vagy felgyúrt „nagyfiú” vágódjon le a pillanatnyilag gazdátlan ülőhelyre. Lehet, hogy amit tapasztalok, elszigetelt eset. Csak az a furcsa, hgoy egyre gyakrabban, egyre több efféle elszigetelt esetbe botiok. Nem tudom, Önöknek hasonlóak-e tapasztala­taik. De folytassuk. Más észrevételem is van a buszon. Az, hogyha áll ki a megállóból, sorolna be a forgalomba, az isten­nek be nem engednék az autóvezetők. Illetve a tapasztalatom szerint - egy szakadt Lada, egy füstös Trabant, rozsdás Sko­da még csak-csak beengedi. De egy Merci. BMW? Eszeve­szetten dudál, villog, ha a kikanyarodó busz egy picike lassí­tásra is merné kényszeríteni száguldásában. Az egyik vidéki, dunántúli napilapban pedig már egyenesen arról olvasok, hogy a helyi aranyfiúk legújabb szórakozása az, hogy apuka Poschéjével, Lanciájával a szirénázó mentők elé vágnak, s abból csinálnak sportot, hogy ki tudja jobban feltar­tani a piros keresztes autót. Nem, ez már nem túlzás, nem szubjektív meglátás. Nemcsak a mentőautó-sofőrök tanúsít­ják, hanem a rendőrség által készített videofelvételek is. Igen, ez látható rajta, feketén-fehéren: másodpercek ellen, valaki életéért harcoló mentőautó elé bevág az aranyifjú s csapkodja a volánt a röhögéstől, hogy az mögötte mekkorát fékez. Talán már közhelyes megállapításom: valami nagyon meg­változott. Új értékrend alakult ki: az erős, a ’’jani”, az az, aki minél több gyengébbet minél jobban eltipor. Az együttérzés, a segítőkészség szinte eltűnt sok, nagyon sok emberből. Akik­ben pedig maradt: nem mernek szólni, nem merik szóvá tenni mások felháborító arcátlanságát. Nem merjük? LASZ GYÖRGY 4 ______________________________________ÖNKORMÁNYZATI LAP_____________ ___________________In-kAl

Next

/
Thumbnails
Contents