Hír 13, 1994 (3. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám
Párt oldalak (Folytatás a 3. oldalról) Vitányi Iván MSZP 1925. július 3-án született Debrecenben. Sárospatakon végezte a középiskolát. 1943-ban jött Budapestre, azóta itt él. A Pázmány Péter Tudomány- egyetem történelem-filozófia szakára járt. Lukács György tanítványa volt. A Fordulat évétől tudományos munkát vállalt, esztétikával, zenével foglalkozott. 1958-ban újságíróként helyezkedett el. 1964-ben került a Valóság című folyóirathoz. A pszichológia kandidátusa, a szociológia doktora lett, 1980-ban egyetemi tanárnak nevezték ki. Vezetőség tagja több nemzetközi szociológiai és politikai társaságnak. 1991-ben legközvetlenebb munkatársaival együtt az MTA Szociológiai Intézetébe került, ahol ma is dolgozik. Hosszú szünet után 1987-ben kapcsolódott be ismét közvetlenül a politikai életbe, amikor titkára • lett az Új Márciusi Frontnak, s részt vett az MSZMP reformköreinek munkájában. 1989-ben, a Szocialista Párt alakuló kongresszusán az elnökség tagjává, 1990 májusában az Országos Választmány elnökévé választották. Ezt a tisztet aztóa’is betölti. 1990-ben országos listán az Ország- gyűlés képviselője lett. Tagja a kulturális bizottságnak. Dr. Weszelovszky Zoltán Fidesz 1946-ban születtem Budapesten. Az elmúlt években hangmérnökként, majd közoktatásfejlesztéssel foglalkozó tanárként szereztem élettapasztalatokat. Családommal a hatvanas évek végétől élek a XIII. kerületben. Politikai pályafutásomat az MDF-ben kezdtem. 1992. februárjától vagyok országgyűlési képviselő. 1993 tavaszán kiléptem az MDF-ből, s képviselői munkámat azóta a Fidesz frakciójában folytatom. Tagja vagyok az önkormányzati, közigazgatási, belbiztonsági és rendőrségi állandó bizottságnak. Megalakulása óta elnöke vagyok a Budapest Társaságnak. Különösen fontosnak tartom az aránytalan társadalmi terhek növekedésének megfékezését, a pazarlás megszüntetését, egészségi állapotunk romlásának megállítását, a fokozottabb szociális felelősség érvényesítését, a lakáshelyzet és a közbiztonság javítását. Követendő példa Az Árpád hídi lakástulajdonosokat úgy lehetne követni, mint Árpád apánkat követhették a honfoglaló őseink. Ott is olyan új vezetőséget választottak, amely irányítja, programok szervezésével segíti a lakótelepen lakók életét. Az itteniek - ahogyan dr. Csernus Alánná elnök, kedves olvasónk levélben beszámolt - nagyon megkedvelték azt a tartalmas, mozgalmas, eseményekben gazdag életet. Ám kincsükkel nem fukarkodnak, ezért - lapunkon keresztül - felajánlották másoknak is tapasztalataikat, hiszen közös érdek, hogy minél több ilyen kis társaság, kollektíva alakuljon Angyalföldön. Áki tehát kíváncsi tapasztalataikra, hívja az Árpád hídi lakástulajdonosok baráti társaságát. Telefonszámuk: 149-8426 (A szerk.) Szerkesztői szemmel Valahol baj van Választások idejét éljük. Szigorú lakatot tesz ilyenkor a kam- pánycsőnd a hírlapíró viharfútta szájára is. Pártokról, kudarcokról, vagy sikerekről szó se essék. Vegyünk inkább egy teljesen hétköznapi, politikamentes témát. Mi lehet az? Kinézek az ablakon: Épp itt suhan el egy 4-es busz. Busz. Jó. Hát azt nézzük meg szerkesztői szemmel. Szóval ón mostanában buszozás terén nagyot változtam. Régebben szépen megálltam a hátsó peronon, bámészkodtam kifelé az ablakon, míg az ülőhelyre érdemesek - öregek, kisgyermekesek, kismamák, betegek, no és egye penész, a kissé ittassabbak - hadd üldögéljenek ülőhelyükön. Újabban viszont, ha üres helyet látok, azonnal lecsapok, mint sasmadár az áldozatára. Gyorsan, szinte agresszívan, nehogy egy suhanc, vagy akár középkorú megelőzzön. Bevágok én elé, bizony szemtelenül, ha kell. No tisztelt olvasók, higgyék el, nem én változtam meg - azt hiszem, inkább a kor. Nem idősödő korom miatt ülők le, sőt éppen azért, mert fiatalabbnak, erőteljesebbnek érzem magam. Igen kérem, ezért ülök le. Meg azért, hogy legalább az az egy hely álljon rendelkezésére annak, aki a következő megállóban görbe bottal, karon ülő gyermekkel, állapotosán, vagy begipszelt lábbal száll fel. Hogy legalább az én helyemre le tudjon ülni. Mert az az észrevételem, hogy rajtam kívül senki, de senki nem adná át nekik ülőhelyet. Mára teljesen megszokott látvány, hogy a megállóban, a frissek - fürgék „ügyesen" a teherrel, betegséggel vert áldott elé tolakodnak, hogy aztán hipp-hopp rástartoljanak az ülőhelyekre. Aztán felkászálódik az utolsók között az a bizonyos ülőhelyre érdemes. Próbál szegényke kapaszkodni, de sokszor még a fogantyút is megtagadják tőle - imbolyog - majd elesik. Kisgyermekével, vagy görbe botjával, s az utazóközönség közönyösen bámul kifelé. Vagy esetleg feddően néz arra a „bénára”, mit kalimpál itt a gyerekkel?! Hát igen, ezért szoktam leülni, hogy ilyenkor legalább egynek átadhassam a helyemet. Bevallom, nem könnyű ez a helyzet: néha nehéz eldönteni, hogy vajon a pólyásbabával utazót részesítsem előnyben, avagy a kanyarban fékezéskor csetlő- botló nyolcvanéves mamikát. Ráadásul arra is vigyáznom kell, hogy helycsere közben nehogy egy nevető harmadik, egy felnyírt tini, vagy felgyúrt „nagyfiú” vágódjon le a pillanatnyilag gazdátlan ülőhelyre. Lehet, hogy amit tapasztalok, elszigetelt eset. Csak az a furcsa, hgoy egyre gyakrabban, egyre több efféle elszigetelt esetbe botiok. Nem tudom, Önöknek hasonlóak-e tapasztalataik. De folytassuk. Más észrevételem is van a buszon. Az, hogyha áll ki a megállóból, sorolna be a forgalomba, az istennek be nem engednék az autóvezetők. Illetve a tapasztalatom szerint - egy szakadt Lada, egy füstös Trabant, rozsdás Skoda még csak-csak beengedi. De egy Merci. BMW? Eszeveszetten dudál, villog, ha a kikanyarodó busz egy picike lassításra is merné kényszeríteni száguldásában. Az egyik vidéki, dunántúli napilapban pedig már egyenesen arról olvasok, hogy a helyi aranyfiúk legújabb szórakozása az, hogy apuka Poschéjével, Lanciájával a szirénázó mentők elé vágnak, s abból csinálnak sportot, hogy ki tudja jobban feltartani a piros keresztes autót. Nem, ez már nem túlzás, nem szubjektív meglátás. Nemcsak a mentőautó-sofőrök tanúsítják, hanem a rendőrség által készített videofelvételek is. Igen, ez látható rajta, feketén-fehéren: másodpercek ellen, valaki életéért harcoló mentőautó elé bevág az aranyifjú s csapkodja a volánt a röhögéstől, hogy az mögötte mekkorát fékez. Talán már közhelyes megállapításom: valami nagyon megváltozott. Új értékrend alakult ki: az erős, a ’’jani”, az az, aki minél több gyengébbet minél jobban eltipor. Az együttérzés, a segítőkészség szinte eltűnt sok, nagyon sok emberből. Akikben pedig maradt: nem mernek szólni, nem merik szóvá tenni mások felháborító arcátlanságát. Nem merjük? LASZ GYÖRGY 4 ______________________________________ÖNKORMÁNYZATI LAP_____________ ___________________In-kAl
