Angyalföld, 1989 (14. évfolyam, 1-5. szám)
1989. szeptember / 3. szám
Nekünk az „alattasaink" a feletteseink BESZÉLGETÉS ANGYAL ÁDÁMMAL, A PÁRTBIZOTTSÁG ELSŐ TITKÁRÁVAL — önt idén áprilisban választotta meg a kerületi küldöttértekezlet. Ám ennek a körülménynek volt, s van egy specialitása — hogy úgy mondjam, történelmi különlegessége, legalábbis ami az MSZMP-t illeti, — hogy társadalmi megbízatásban vállalta ez't a fontos politikai funkciót. Na már most, ön mint technokrata szakértelmiségi, a Ganz Danubius vezérigazgatója, s ehhez még — a gyakori nyilvános szerepléseiben — a megújulás, a reformok szószólója, kérdezem, hogy ez a kettősség nem okoz valamiféle belső skizofréniát, az életében? Még akkor is, ha érzékelhető az a tendencia, hogy a gazdasági vezetők politikai pozíciókat is iparkodnak szerezni... — Semmilyen érzetemben nem okoz — ahogy ön fogalmazott —, skizofréniát. Miért is okozna? Nem hiszem, hogy az, hogy végzettségem szerint közgazdász vagyok, és az a szakkultúra, amit képviselek, bármilyen módon ütköznének azzal, hogy egyébként és természetesen vannak politikai nézeteim. Amelyek leginkább baloldaliak, leginkább szabadelvűek, és leginkább az MSZMP-hez kötődnek. S véleményem szerint ezek természetes folyománya az, hogy párttisztséget vállaltam. Másfelől, ha megnézzük a világon, a politikusokat — a legfelsőbb szférában elhelyezkedők igen szűk rétegét leszámítva — nem gyakorlat a hivatásos, főállású politizálás, kivéve persze a szocialista országokat. Általában az a helyzet, hogy a politikai tekintélyüket, a civil életben, hivatásuk körében szerzett tekintéllyel alapozzák meg. A társadalmi megbecsülésük legitimálja őket politikusként. Ebből táplálkozik a reputációjuk. S nem abból, hogy — képletesen szólva — kapnak három csillagot a parolijukra, kinevezik őket. Nekem meggyőződésem, hogy az MSZMP hiteléhez, tekintélyéhez maximálisan hozzájárulhat, ha olyan emberek „állnak ki” a színeiben, akiket elismernek, tisztelnek, és ne adj’ isten — szeretnek is. Magamról úgy gondoltam — s erre ön is célzott — hogy rendelkezem bizonyos ismeretséggel, s egy meghatározott körben némi tekintéllyel is. Én ezt akarom a párt szolgálatába állítani — a lehető legjobb értelemben. Mert ez nem alázatosságot jelent, hanem együttműködést. — És egyszerre azt is, hogy az önre oly jellemző, vezetői arculatát meghatározó dinamikus menedzser- szemléletet érvényesíteni tudja. Hisz’ ez végül is karakteres szemléletváltást jelent, méghozzá az eddigiektől markánsan eltérő MSZMP-vezetői image-t. Fölteszem, hogy erkölcsi választás is volt, az első titkári funkció elvállalása. — Semmiképpen sem nevezném erkölcsinek. Hiszen — értelemszerűen — addig is tagja voltam az MSZMP- nek, s elkötelezettnek éreztem magam. Következésképp, választanom nem kellett. Nem volt Rubicon, amin átlépjek! Viszont nem vagyok olyan naiv sem, hogy kezdettől fogva ne tudtam volna, példaértékű lehet, amit csinálok. Annál is inkább, mert ezt a munkát, egészen a legközelebbi időkig, így, társadalmi megbízatásban még nem látták el. — Korrigálnom kell magam, ugyanis talán rosszul fogalmaztam meg az előbbi kérdésemet. Azt az — aligha tagadható — összefüggést „kihagytam” mögüle, hogy akárhogyan is, ön egy leszálló ágban lévő mozgalomban vállalt funkciót. — Nem ön az első, aki ezt mondja nekem. Mégis az a véleményem, hogy legalábbis politikai tájékozatlanság így fogalmazni. Én úgy mondanám: „rossz passzban van.” Azért is, mert a korábbi politikai gyakorlatát már nem folytathatja. Elvesztette a magyar lakosság, a politizáló állampolgárok jelentős részének, és kiváltképp, saját tagságának bizalmát. Nem nagyon képes szembenézni önnön múltjával. Ám mindezek összesen sem változtatnak azon a meggyőződésemen, hogy az MSZMP, még így is rendelkezik olyan tartalékokkal, olyan — régi kifejezéssel élve — káderekkel, és nem utolsósorban szellemi tőkével, politikai tapasztalattal, hogy ebből a mai állapotából kikeveredik. Ha mondjuk, megkérdezzük a lakosságtól, hogy kik azok a politikusok, akikre úgy tekint, hogy ezt az országot jó irányban befolyásolják, bizony az MSZMP vezetőinek számottévő részét e körben látjuk. És akkor olyan nagy-nagy baj nem lehet ebben a pártban, melynek első embereit a közvélemény erre alkalmasnak találja! — Kétségkívül meggyőző nézőpont. De másfelől, úgy is lehet értelmezni, hogy korábban, hosszú időn keresztül, a politikai karrier (és sokszor nemcsak az) úgyszólván egyetlen alkalmas terrénuma a párt, és csatlakozó mozgalmai voltak, a pártállamstruktúrából következően. Tehát ez önmagában nem erény, hiszen nem volt alternatíva... — Most már annál több ... — ... és nem tagadja senki, hogy kitermelődtek olyan politikus személyiségek is, akik képességeiknél, intellektusuknál fogva alkalmasabbak — és ez a lényeg —, mint a párt egésze. — A párt egészénél természetesen vannak alkalmasabbak. Mi több, alkalmasabb politikai formációk is vannak, léteznek. A mi pártunknak a tömeghatása nagyobb legfeljebb a többiekénél. Politikai hatása, valószínűleg erősen megkérdőjelezhető. Miközben, ez azért meglehetősen nehezen mérhető, méghozzá egzaikt módon. A tömeghatása sem áll messzemenően azon a szinten, (és messze nem a kielégítő szinten. S fokozva.: messze nem a DOMINÁNS szinten . .. De ón belüliről érzékelek egy határozott megújulási akaratot, folyamatot. Saját magamban ezt oly módon , ^könyveltem” el: „Ugyan miért ne újulhatna meg a párt, a párt TAGJAINAK elhatározásából?" S akkor miért .tartsam v,issza magam attól, ihogy ugyané tagság .bizalmát elfogadjam? Ez kihívás egyszersmind megméretési alkatom számomra. De én máir életemben .sokszor kerültem •olyan helyzetbe, hogy „kihívtak” és „megmértek”. Az még eddig soha nem riasztott el, ha valami .tetszett, de csak úgy érhettem el, hogy másokkal versenyben kellett összemérnem .magam. Az én politikai munkáimat a .gyakorlatban aiz jelenti, hogy a hét minden áldott napján, amikor lehetőségem van, részt veszek a kerületi politikai rendezvényeken, amelyek többnyire taggyűlések. Ezen a téren is megváltozóban van a helyzet. A vitázó, őszintéin véleménynyilvánító taggyűlések irányába mozdultunk el. Vége a korábbi „hallgatag” taggyűléseknek. Ezek már nem olyanok, hogy hozzászólás meg egy sem. Én eddig, szinte kizárólag azt tapasztaltam, hogy mindjárt „megtámadják” az embert, s esetleges ellenvéleményüket egyáltalán nem rejtik véka alá. — Nem gondolt arra, hogy az ön személye is inspirálóan hat? — Hogyne, persze. Én ebben „motor” vagyok. De én erre szegődtem. Magam szoktam biztatni őket... ne ezt tessék mondani, ezzel boldogok vagyunk, ezt slökáig és elégszer hallottuk. Inkább azt tessék elmondani, ami vitatható az én álláspontomban, s azt, ami más megvilágításban esetleg jobban elemezhető. Szót tudtunk érteni. S 'titkártársaimmal együtt hirdetjük a pártszervezés új eszméit. S nem azzal a meggyőződéssel, hogy tódulni fognak a párton- kívüliek hozzánk, hanem hogy a mi párttagságunk visszanyerje azt az önbizalmat, bizalmat. Amit bizony az elmúlt években, évtizedekben — nem kis mértékben — a nagypolitika bizonytalanságai miatt vesztettek el. Ezért mi azt valljuk, hogy nekünk nem felettesünk a Politikai Bizottság, a Politikai Intézőbizottság ... nekünk egy felettesünk van, aki leválthat. És ez megegyezik azzal, aki megválasztott. Mi nem tartozunk másnak beszámolni, sőt elszámolni. És kivált nem az a feladatunk, hogy nagyon klasszul, derekasan képviseljük a felettes pártszervek határozatait, állásfoglalásait. De sokkal inkább az, hogy a kerület pártközvéleményét megismerjük, rendezzük, „újjáépítsük”. S a 'közvélemény csak a vitákban formálódhat. A feletteseink nekünk nem feletteseink. Mert nekünk az „alattasaink” a feletteseink! Ezenkívül a pártbizottság nem hoz olyan (Folytatás a 4. oldalon.) ANGYALFÖLD 3
