Angyalföld, 1981 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1981. szeptember / 2. szám
Százévesek köszöntése körzeti orvossal. Nem „etetik” a nagymamát nyakra-főre gyógyszerekkel. Csak annyit szed, amennyi kimondottan szükséges a szív „karbantartásához”, vagy a 160 hgmm-es vérnyomás szinten tartásához. Irénke néni még az Aszpirint sem veszi be egy kis fejfájás miatt. Ha nyilall, inkább megnedvesíti a zsebkendőjét, és a homlokára teszi. Az egyetlen, amire szigorúan ügyelnek, az a diéta. Hankó Margit véleménye szerint az élet meghosz- szabbítható vele. Irénke néni reggelije tejeskávé, az ebéd leves, főzelék, feltét, saláta, a vacsora ismét tejeskávé. — 100 évig tejeskávét ittam, ezentúl már csak tejet fogok inni — jelenti ki az étlap ecsetelésekor a kedves nagymama, Aztán elmondja azt is, hogy bár ő maga soha nem dohányzott, legalább 50 évre való füstadagot szívott be a környezetében. Mostanság természetesen már csak az erkélyen levegő- ziik. De 15 éve — 85 éves korában ! — Ausztriában megmászott egy magas hegycsúcsot. A mát az újságok és főleg a televízió röpíti be a lakásba. A legapróbb, legeldugottabb hír is felkelti a figyelmét: „Hallottátok, már megint földrengés volt Görögországban ... Lengyelországban sem stimANGYALFÖLD mai valami ..De rögvest felderül az arca, ha Honthy Hanna, Tolnay Klári vagy Bessenyei Ferenc megjelenik a képernyőn. Sokat háborgott körülötte a világ. De a szépet, az emberit mindig sikerült megtalálnia, észrevennie. Lehet, hogy ez a hosszú élet titka, de az sem valószínűtlen, hogy a szűkebb és szélesebb családi kör, az emberek felé sugárzó szeretet éltette. ... És 'éltesse egészségben tovább! „Az éveket nem számolom” Néhány hétig hiába kerestem Quittner Leót a Sallai Imre utcai lakásán. A napokban azután végre sikerrel jártam. — Betegállományban voltam, kérem — mentegetőzött. — Kórházban. Elestem és három bordám eltörött. A dolognak az a különlegessége, hogy Leó bácsi 100 éves múlt május 21-én, s mégis úgy beszél, mintha még mindig dolgozna. Különös, de még mindig nem szokta meg a „tétlenséget”, hiszen 79 éves koráig aktívan dolgozott a Ganz Villamossági Művek műszaki diszpécsereként. — Nem mentem nyugdíjba, küldtek! — ismétli többször és nyomatékosan. — Éppen Lillafüreden tartózkodtam jutalom- üdülésen, oda küldték az értesítést a nyugdíjazásomról. Hazaérve a főnökömhöz mentem, aki mentegetőzött, magyarázkodott, mert én még szerettem^ volna tovább dolgozni. 1904-ben lépett be a gyárba, ahol végigjárta valamennyi műhelyt, hogy megtanuljon mindent, és elfoglalhassa állását. Az ott töltött 55 év alatt, — melyből 25-öt oda-vissza gyalogolva tett meg napi négyszer Óbudáról a Lövőház utcáig —, tényleg az egész gyár megismerte és megszerette. Miként Leó bácsi meséli, Papp György vezérigazgatót is ő köszöntötte a beiktatásakor. Viszonzásképpen azután most május 19-én, két nappal a kerek 100 esztendő betöltése előtt — mivel a vezérigazgatót külföldre szólította a munkája —, ragaszkodott hozzá, hogy ő köszönthesse föl születésnapja alkalmából a vállalat kipróbált veteránját. De május 21-én sem maradt el a köszöntő. Jöttek a kerületi népfronttól, a tanácstól, a vöröskereszttől. Megtelt a szoba virágcsokrokkal, csokoládéval, itallal. A rum úgyszólván cseppenként az esti teában fogyott el. (Leó bácsi estére rendszeresen teát fogyaszt kevés rummal). A reggelit is egyedül készíti el magának, csak a vásárlás és az ebédfőzés terheit veszi le vállairól eltartója, egy fiatalasszony. Leó bácsi — mint mondja — soha nem mérte az időt, miért számolná pont most, túl a 100 esztendőn? Kis rádiója, a televízió és az újság — a Népszabadság — segítségével „belép” hozzá a külvilág. A baleset óta jóformán egész nap fekszik. Olvas, rádiózik, és az adásidő végéig nézi a tévét. Azután bevesz egy tabletta altatót, s al- .szik, míg tart a hatás. — Az orvos milyen időközönként látogatja? — kérdezem. — Engem, orvos? — tiltakozik. — De hiszen itt van a szomszédban a rendelő. Magam megyek oda. Aztán járok egy kört, s ha szép idő van, leülök a padna napozni... Nem tudom, hogy eshettem el — töprenkedik. — De fel tudtam Quittner Leó állni. Belekapaszkodtam a hűtőszekrénybe. Szörnyen fájt a hátam. Másnap azért még a magam lábán mentem el a Visegrádi utcai rendelőintézetbe. Megröntgeneztek és hazaküldtek. A következő nap azonban olyan fájdalmaim voltak, hogy ki kellett hívni a mentőket, s kórházba kerültem. Ott kimutatták a három bordatörést... Ha fekszem, nincs semmi baj, jól vagyok idehaza. Ülni már rosszabb. Pedig higgye el, nem ehhez szoktam. Az első háborúban öt év hadifogság Szibériában, gyakran 50 fokos hidegben, és még egy náthát sem kaptam ... Quittner Leó 1944-ben már nem volt hadköteles, hiszen jócskán! túl volt már a hatvanon, de a származása miatt a „megkülönböztetett városrészbe” hurcolták. ahol súlyos megpróbáltatásokat élhetett át. Hogy miért írom mindezt feltételes módban? Mert csak feltételezhető egykorú leírásokból, elbeszélésekből, maga Leó bácsi nem panaszkodik. Kicsiny hallókészüléke segítségével társalkodunk, s azt panaszolja, hogy kihullottak a fogai. Ám sajnos, nemcsak a fogai hagyták el, hanem a hozzátartozói is. Hatvanhárom évi házasság után — lassan kilenc éve lesz — örökre elbúcsúzott 85 éves feleségétől, azután 66 esztendős leányát, majd mély ragaszkodással szeretett 71 éves vejét temette el. De mert „az éveket nem számoljuk”, inkább csak arról esik szó, hogy szép volt az idei május, a születésnap! Akkor sokan vették körül... Pless Zsuzsa 11 Hankó Nándorné, a négyéves dédunokával, Kingával és a kerület úttörőivel a 100. születésnapon (Fotó: Benkő Péter)
