Angyalföld, 1979 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1979. január / 1. szám
VÁCI ÚTON, VÁCI ÚTON... A vízíbadlus is fertőző... Legutóbbi számunkban sorozatot Indítottunk. Elhatároztuk, hogy végigjárva a Váci utat — felkeressük az ottlevő gyárak sportfelelőseit, s érdeklődünk: jut-e idő a termelés mellett a sportolásra. Első látogatásom maximális sikerrel Járt: előzetes bejelentkezés nélkül állítottam be az Ampullagyárba, s a gyári tömegsport pozitív példáját olvashatták az ott készült riportban. Második utam már korántsem járt ilyen eredménnyel. Hiába, a váratlan vendégeskedésnek Vannak hátrányai. Szándékom szerint a sorozat második szereplője a Magyar Acél lett volna. Az első lelek még biztatóak voltak, a folytatás azonban már kevésbé. A portás szívélyesen fogadott, tudta, ki a sportfelelős, üzent érte Jött Is. Igaz, nem ő, helyette egy hölgy, aki jelentette: fájdalom, de a sportfelelős munkaköri beosztásának megfelelően értekezleten van, nem tud rám időt szakítani. Ilyen van, majd jövök máskor, gondoltam. A másnap reggel — miután a hölgy biztatott, hogy az időpont megfelelő — újra a gyár portáján talált. A fogadtatás legalább olyan szívélyes volt, sőt most hiár az ismerősnek kijáró bíztató mosoly is jutott — a portástól. Végül a sportfelelős Is előkerült — ruganyos léptű, jóképű, negyvenes — s a porta előtt üdvözöltük egymást. Mindjárt szomorú hírrel szolgált: — Tudja, ilyenkor sok a munka, nincs Idő m beszélgetésre. Igazán sajnálom, nagyon őrültem volna, de talán máskor. — Esetleg délután? — Nem, sajnos, nem megy ... — Akkor talán munkaidő után? — Nem, azt hiszem az Időpont nem megfelelő. Majd a legközelebbi számban szereplőnk, Jó? Kényszeredett mosollyal vettem tudomásul A megváltoztathatatlant. Tehát mosolyogtunk. És búcsúztunk. EGY „SZÜRKE" GYÁRBAN Kissé nekibúsulva Indultam tovább a Váci úton. Mondtam, a váratlan érkelésnek is vannak hátrányai... Lélekben felkészültem a következő kudarcra. Acélöntő- és Csőgyár — olvastam a cégtáblát egy nem éppen bizalomgerjesztő külsejű épületen. Az ég is szürke, nehéz felhők lógnak, álmosnak tűnő fáradt emberek a szűk udvarban. Szóval baljós előjelek ... Éppen ezért nagyon meglepett, amikor a sportfelelős azonnal előkerült: kezében hatalmas tervrajzzal rohant a lépcsőn. Gyorsan bemutatkoztunk, majd egy perc türelmet kért, amíg a tervet eljuttatja a megfelelő helyre. Vajda Zoltánt mindennek néztem volna, csak sportfelelősnek nem. Középmagas, kopaszodó, kissé megtört embernek tűnt első látásra, nem tette rám sportember hatását. Nagy szürke szobába veretett, s egy kopott barna asztal mellé ültetett, majd maga is odahúzott egy izéket. — Valóban ön a sportfelelős? — kérdeztem kissé még mindig gyanakodva. — Ügy Is lehet mondani Én vagyok a iportköri elnök helyettese. — És az elnök? — ö nyugdíjas. így hát a gyárban én Intézem a sportügyeket. Gyanakvásom egészen addig tartott, amíg Vajda Zoltán lendületbe nem jött Aztán szép fokozatosan egy megszállott ember képe rajzolódott ki előttem. Az Acélöntő- és Csőgyárban van egy hagyomány: a víz szeretete. A sportkör izinte megalakulása óta rendelkezik evezős szakosztállyal. Méghozzá nem is akármilyennel. Szép sikereket értek már el versenyzőik. Vajda Zoltán például az ötvenes években kétszer is nyert országon bajnokságot (méghogy nem sportember?), s innen került ki Orodeán Ida, Pekánovics Mária, Mózer Erzsi; mindhárman Európa-bajnoki bronzérmesek voltak. A VÍZISPORTNAK HAGYOMÁNYAI VANNAK — Teli vagyumik ma Is „vízibacilusosok- kal”... Már ne haragudjon, hogy így fejezem ki magam, de mi már csak így hívjuk a vizek megszállottjait... Mózer Erzsi ma is a klubnál van, ő az edző. Nyolcvan tagú az evezős szakosztályunk. Bár ma már nem vagyunk képesek olyan felnőtteket „felmutatni”, mint az edző volt, de ennek más oka is van. Rájöttünk ugyanis, hogy felesleges erőlködnünk: a mi kis egyesületünk úgy sem bírná a harcot. És én azt hiszem, hogy legalább olyan szép nevelni, megteremteni a jövő utánpótlását. Most ezt az utat járjuk, nevelő egyesület lett belőlünk. — Milyen körülmények között dolgoznak? , :— Jó, mondhatnám kiváló. Van a Nép- izigeten egy sporttelepünk, a legszebb a szigeten. Saját hajóépítő üzemmel rendelkezünk, ez afféle melléküzemág. Illetve mégsem, mert a klub tartja fenn, voltaképpen a klubé. Eddig már csaknem ötven versenyhajót adtak el, különböző áron, volt húszezer, de akadt százezer forintos üzlet is. És a kis üzem csak most indul be igazán. Hogy a pénzt mire költik? Megvan annak a helye. Hiszen Vajda Zoltán mondta: az ő telepük a legszebb a Népszigeten. Építettek hétvégi házat, a dolgozók nyaranta kivehetnek egy-egy szobát hétvégekre. — Ha már ott vannak, ugye eveznek Is? — De még mennyire. Nagyszerű túrákat szerveztünk már. Mondtam: itt „fertőzött” emberek dolgoznak. Jövőre a röplabdapályát is elkészítjük: hátha valaki mégsem akarna vízre szállni. Persze nemcsak evezős szakosztálya van a klubnak. Természetesen a focisták ... Kerületi bajnokságban játszanak. Chován József, a beállós, betanított szerszámkészítőként dolgozik a gyárban. Arról, hogy milyen a csapat, nem szívesen beszél. Igaz, amúgy sem túl bőbeszédű. A lényeg: játszottak már felsőbb osztályban is. — Szerettük volna beindítani a túris- ta-szakosztályt is, de négy éve nem sikerül — legyint elkeseredetten Vajda Zoltán. — Nem találunk megfelelő vezetőt. — Talán azért, mert inkább a vízitúrákat erőltetik? — Talán ... Illetve azt mondanám, hogy aki alkalmas vezetőnek, az a vízre is jön. No, mindegy, nem mondtunk le róla, talán sikerül jövőre mégiscsak beindítanunk a turizmust. — Ha az eddigieket jól értelmezem, akkor ebben a gyárban inkább csak szakosztályba tömörülve folyik sportmunka. És ez azt jelenti, hogy egy-egy szakosztályt korántsem a gyár kollektívája alkot, külső emberek is helyet kapnak. — így igaz. Bár említettem a vízitúrát, amelyet a dolgozóknak szerveztünk. Vagy harminc csónakkal vonultunk ki a Dunára. Jövőre biztosan még többen jönnek, hiszen olyan jól sikerült kirándulás volt, s az ilyennek híre megy... HÁZIVERSENYEK, BRIGÁDBAJNOKSÁGOK — Nem tudom, kellemetlen-e a kérdés, ha a gyári tömegsportról érdeklődöm? Vajda Zoltán a fejét vakarja, gondolataiban kutat. Hiába, ő a víznek é'. — Nem könnyű; sokan három műszakban, mások kettőben dolgoznak. Ráadásul nagy a gyári fluktuáció. Nehéz a munka, jönnek-mennek az emberek! Mindennek tetejébe sok a vidéki munkásunk, az ingázók pedig nagyon is kötöttek az időben. — Egyáltalán: mi a gyár fő profilja? — A csőgyártás — mint tudja — megszűnt. Az utcán bizonyára látott már olyan nagy fekete csúnya csöveket; azokat még mi csináltuk. Most acélöntéssel foglalkozunk. A MÁV-nak készítünk csapágyházakat, festékörlő berendezéseket ... — De térjünk vissza a tömegsporthoz ... — Igen ... Igyekszünk szervezni háziversenyeket. Brigádbajnokságok több sportágban vannak. De sajnos csak idényjelleggel, egy-egy gyors szériában lebonyolítva. Szép számmal indultak dolgozóink a pingpong, a kispályás labdarúgó- és a sakkbajnokságon. Nem mondom, hogy maximális létszámmal, de azért elégedettek voltunk. Körülményeinkhez képest szép eredménynek tartom a jól sikerült bajnokságokat. — Az előre megszervezett versenyeken kívül nincs is más lehetőségük a dolgozóknak a testmozgásra? — De van. Az ebédlőben ott a pingpongasztal, azt akármikor használhatják! — És használják is? — Hát, előfordul... Itt már lassan halad a beszélgetés, elelakadunk. Nem csoda, ha Vajda Zoltán az első adandó alkalommal visszafordítja a szót az evezésre. A tervekről, a jövőről beszél. És arról, milyen szép a gyerekekkel foglalkozni. Aztán hirtelen kérdez: — Tényleg, nem volna kedve megpróbálni? — De igen — mondom bizonytalanul. — Akkor várom — mondja búcsúzás közben. És én örülök, hogy tél van, meg szürke, csúnya az ég. Mert, ha nyár lenne, még szavamon fogna. És mint tudjuk, a bacilus veszélyesi fertőz. A vízi is... N. P. ANGYALFÖLD 23
