Angyalföld, 1979 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1979. január / 1. szám
UJ SZEMLELET!) GENERÁCIÓT KELL FELNEVELNI Ép testben ép lélek — mondták a régi rómaiak. Ép testben, épp hogy élek — mondják a pestiek. A mondás tréfás, de jó adag valóságot is takar. Épp hogy élünk — no ez igaz, de, hogy ép testben?! Civilizált társadalmunkban a rohanó életre szoktunk hivatkozni. Az élet valóban rohan — mi nem. Inkább villamossal, busszal, legfőképpen pedig autóban ülve tairtjulk a tempót. Legkevésbé a lábunkat használva. Nem állítom, hogy ez velünk született hajlam, sót ellenkezőleg. Az idők folyamán, a motorizáció fejlődésével azonban egyre inkább háttérbe szorult a testmozgás. Szép lassan megfeledkeztünk arról, hogy mi magunk, csak úgy pasz- szióból is sportolhatunk. És ami ennél is nagyobb baj: ennek szellemében nevelődtek a gyermekeink. Azok, akik a testnevelés, a tömegsport szószólói voltak, ijesztő jövőt festettek elénk, ám hiába is tettek volna bármit, ha nem jön „segítségül” a statisztika, s nem igazolja szavaikat. A számok feketén- fehéren bizonyították jövőlátásukat: kiderült, hogy ifjúságunk harminc százaléka alkalmatlan a katonai szolgálatra. Vagyis a testük nem ép. Elszomorító, mi több: ijesztő adat. Olyan, amire nem lehet nem odafigyelni. Közben megváltozott a szemlélet, mindinkább világossá vált, hogy lépni, tenni kell. A pánikszerűen beindított kampányok azonban nem segítettek. Akció akciót követett, de nyilvánvalóvá vált, hogy hiába a társadalmi szervek mozgalmai, csak azok jelentkeznek sportolni, a tömegsport-napokra, akik korábban is fontosnak tartották a testmozgást. A felismerést ismét statisztikai adatok támasztották alá: az iskolai testnevelés sínylette meg leginkább a kiesett éveket. Iskolák épültek tornaterem nélkül, testnevelési órák maradtak el sorozatban. Sok helyütt pedig tanár sem volt. Lassacskán felnőtt egy olyan generáció, amely ilyen körülmények között már teljesen sajátjának érezte az új, sportellenes szemléletet. Most már valóban lépni kellett, de egy olyant, amely ugyan nem hoz azonnal eredményt, hosszú távon mégis behozná a lemaradást. És ez döntő felismerés volt: nem lehet a mulasztást egyik napról a másikra elfeledtetni. — Persze most is sokan tévhitben élnek — mondja Nagy Endre, a XIII. kerületi Tanács elnökhelyettese. — Azt hiszik, ha egy-két programot teljesítenek, minden a legnagyobb rendben van, mi több: a hatás is azonnal jelentkezik. Holott ez koránt sincs így, jó, ha öt-hat év múlva elmondhatjuk: már van látszata a munkáinknak. — A rossz szemlélet Angyalföldön is élt? — Természetesen, miért lenne ez a kerület kivétel? A mi helyzetünket súlyosbítja — most már persze könnyíti —■, hogy nálunk adottak a feltételek a jó tömegsporthoz. Mindenekelőtt az iskolai sporthoz. Mert azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a legalapvetőbb feladat a diákok „sorompóba állítása”. Illetve, hogy még tovább pontosítsam: a tanárok szemléletének megváltoztatása. A testnevelés ugyanis nem csupán a testnevelők feladata — az egész tanári karé. Nagy Endre, az Edzett ifjúságért mozgalom kerületi koordinációs bizottságának elnöke, nem csupán „hivatalból” beszél. Pontosan tudja, mit kell tenni a diákokért, hisz több, mint két évtizedet töltött iskolában — tanárként, igazgatóként. — Tudom, mit jelent a gyerekeknek, ha a tanár nem szidja őket, amikor leállnak az iskolaudvaron focizni, vagy kirándulás közben előkapják a labdát és két kaput készítenek. Ha ilyenkor a pedagógus nem kiabál velük, sőt ellenkezőleg, buzdítja őket, netán maga is hajlandóságot mutat a játékra, még inkább megjön a srácok kedve a sportoláshoz és bátran előállnak ötleteikkel. — Beszéljünk akkor arról, mit tesznek Angyalföldön a diáksport fejlesztéséért? — Sokat. Azt nem mondhatom, hogy eleget, mert ezen a téren nem lehet eleget csinálni. Mindenesetre a koordinációs bizottság igyekszik keményen ellenőrizni, miként hajtják végre az utasításokat. Rendszeresen beszámoltatjuk az iskolaigazgatókat. Most éppen négy direktor hivatalos a bizottsági ülésre. Mondhatom: a kerület párt-, állami és társadalmi szerveivel összehangoltan munkálkodunk, annál Is inkább, mert a koordinációs bizottság is így épült fel. Sok minden történt már, főként az Edzett ifjúságért mozgalom beindulása óta, de a fordulat még nem következett be. Nagy Endre az a típus, aki szeret dicsekedni. Tudja: amá eddig történt, az csak csekély pótlása a kiesett éveknek. De azért akad jócskán Angyalföldön, ami dicséretre méltó. Például: már két tanuszoda is épült, s az úszásoktatásban nemcsak az iskolások, az óvodások is részt vesznek. Márpedig ez nagyszerű kezdeményezés, mégha az országban nem is egyedülálló. — Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a jövőnk az iskolák, a tanárok kezében van. Ha ott jó munka folyik, nem lesz baj az utánpótlással, egészséges fiatalok lépik át az iskola kapuit, olyanok, akiknek természetes igényük lesz a testmozgásra. Tehát a ma feladata — ha ez már nem történt volna meg korábban —, ennek az alapnak a letétele, egy új szemléletű generációt kell felnevelni. De mi történt az Edzett ifjúságért mozgalom rövid másfél éve alatt Angyalföldön? Miben sikerült máris kézzelfogható eredményt felmutatni, s mik a hiányosságok? A mozgalom első esztendeje a megfelelő létesítmények biztosításának jegyében telt el. A kerületiek most már elmondhatják: válogathatnak a színhelyek között; a nyitott kapuk akció, a pályaépítések, a különböző pinceklubok építése választási lehetőséget is biztosít. — Itt is akad azért gond — mondja Nagy Endre. — Nem tudjuk egyelőre biztosítani a kultúrált sportolás összes feltételeit. Nincs elég öltöző, fürdő, s ha ezek hiányoznak, bizony nem szívesen engedi el a szülő a gyerekét. Mi tagadás: meg tudom érteni. Ami a tornatermeket illeti: tulajdonképpen van is, meg nincs is panaszra okunk. Valamennyi általános iskolánkban van terem, de ez még nem jelenti azt, hogy mind a nyolcezer diák használja is. Sokszor az alsótagozatosok még mindig nem juthatnak be; az osztályban, a padok között kell megtartani az órát. Ügy hiszem, jobb szervezéssel ezen is lehet segíteni. Nyilvánvaló: Nag* Endre mindent kritikus szemmel néz. Egyszerűbb tehát, ha nem az elért eredményekről, hanem a tömegsportért munkálkodók feladatairól beszélgetünk. — Azokkal a lehetőségekkel kell élnünk, amelyek adottak; s amelyeket reális körülmények között tudunk végrehajtani. Említettem már az úszás- oktatást: egyelőre ezt is csak kisebb mértékben tudjuk fejleszteni. Az ajánlások között szerepel a kerékpáros túra, da ez sajnos nem járható út. Kerékpár ugyan van, de a zsúfolt és veszélyekkel teli közlekedés mellett kockázatos dolog a városban biciklizni. A legtöbb lehetőséget a túrizmusban látom. Könnyen lehet, hogy azért beszélek így, mert magam is szenvedélyes természetjáró vagyok. Több évtizede járok családommal együtt — korábban iskolámmal is — kirándulni. Mindenesetre úgy ítélem meg: ,ehhez a legjobbak az adottságók, s legalább any- nyi mozgást igényel, mint egy másfél órás focimeccs. — A koordinációs bizottság megállapítása szerint is.' ösztönzően hatna évente legalább egy tömegtúraverseny — kerületi szervezésben... De hiba lenne, ha mindent a kerülettől várnának az iskolák, az eddiginél sokkal több egyéni kezdeményezést remélünk. Akadt sajnos olyan hely, ahöl a központi utasításokat is csak im- mel-ámmal hajtották végre. Az egyik iskolában például egy nap alatt bonyolították le az egész félévre kiírt versenyeket. Elképzelhető, hogy mi lehetett ott. Kétségtelen: sokan még ma sem értik meg, hogy nem akkor végzik el jól a dolgukat, ha hibátlan jelentést készítenek, s a kiírás valamennyi pontjának — a saját felfogásuk szerint — eleget tesznek. Épp ellenkezőleg: egyáltalán nem szükséges —r, ha arra a körülmények nem a legmegfelelőbbek — elvégezni a központi terv által előírtakat. Sokkal fontosabb, hogy a diákok egész éven át sportoljanak, s ha eltelik egy hét testmozgás nélkül, már maguk követeljék az újabb szervezést. De mit is mondott Nagy Endre? Ne várjunk azonnali eredményeket, hisz a mozgalom még csak másfél éves, a lemaradás viszont évtizedes. Németh Péter ANGYALFÖLD 22
