Angyalföld, 1979 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1979. november / 4. szám
VÁCI ÚTON, VÁCI ÚTON... Sportélet o hajol:, doruk tövében Váci úti sétánk nehéz állomása következett el: a Magyar Hajó- és Darugyár. A Duna partján, Pesten és Budán is a „hajósok” jelentős helyet foglalnak el: hatalmas daruik messziről jelzik hollétüket, amint az épületek fölé magasodva bólogatnak. E°v ilyen óriási gépet elirányítani is nagy feladat, jelentős fizikai és szellemi erőt igényel, hogy jövök hát ahhoz, hogy még a sportolást is számon kérjem azoktól, akik a hajókat és a darukat készítik. Persze, lehet, hogy csak én misztifikálom a gyár munkáját, talán mert még soha nem jártam belül, és nem tudom, hogyan is lesz végül a sok ezernyi alkatrészből hajó, vagy daru. Az előbbinek és az utóbbinak is csak az eredményét látom: vízre bocsátják, szeli a Dunát, a tengereket, illetve segít a rakodásnál, iszonyú súlyokat kap föl és helyez oda, ahová az ember akarja. Most, hogy belegondolok, a fenti sorok bizonnyal mulatságosnak hatnak azon olvasóinknak, akik nap mint nap tevékenyen kiveszik részüket a gyár munkájából. De még az is lehet: naivnak tartanak. Nézzék el nekem, ha tévednék, fogják fel a laikus ember csodálatának. Ezúttal különbn szakítottam a hagyományokkal. Már legalábbis e cikksorozat hagyományaival. Korábban ugyanis váratlanul, előzetes bejelentés nélkül kerestem fel a Váci úti gyárak sportfelelőseit, most viszont indulás előtt telefonon értesítettem érkezésemről Nagy Antalt, a gyár szakszervezeti tanácsának sportfelelősét. Balszerencsémre. Természetesen az időpont nem felelt meg neki, így hát egy későbbi napban állapodtunk meg. És, bár ezúttal tudtam, kit keresek, mégis kisebb fajta nyomozást kellett véghez vinnem, hogy megtaláljam. A főkaputól a Darugyárba küldtek, mondván: Nagy Antalt — a sportost — ott találom. Ott viszont alapos fejmosásban volt részem, a portásnő világosan tudtomra adta, hogy ilyen tájékozatlanul nem lehet megkeresni senkit. És, hogy Nagy Antal nem is létezik ebben a gyárban. Szerencsére csak szerinte, mert a házi telefonkönyv mellettem tanúskodott. De hogy nekem se legyen teljesen igazam; Nagy Antal a Meder utcai részlegnél dolgozik. Ez különben csak annyit jelent, hogy onnan is van egy bejárat, de megközelíthető innen, a Váci útról is. A nyomozás sikerrel járt: Nagy Antal értem jött a portára. Együtt léptünk be a gyár udvarára, s próbáltam lépést tartani vele. Nagy Antal nem tartozik már a kifejezetten fiatal emberek közé. Talán nem sértődik meg, ha a korát is elárulom: 55 esztendős. Foglalkozása normatechnológus, csoportvezető. Csendes, halk szavú, szerény embernek látom, nem az a típus, aki sűrűn váltogatja munkahelyét. 1947 óta dolgozik a Magyar Hajó- és Darugyárban, és a sportfelelősi teendőket is csaknem három évtizede, 1953 óta látja el. — Hogy bírta ennyi ideig? — kérdeztem. Komolyan veszi a kérdést, nem gondol arra, hogy provokálni akartam. — Változóan. Sokszor akartam már — sportnyelven szólva — bedobni a türülközőt. De akkor vagy meggyőztek, vagy jött egy olyan élmény, hatás, amely elhitette velem, érdemes csinálni tovább. A feladat persze nem kicsi, s így érthető, hogy érik kellemetlen meglepetések is a sportfelelőst. A gyár három budapesti egységében 5—6 ezer ember dolgozik, őket megmozgatni, rendszeres versenyeket szervezni... nem irigylésre méltó. És mindezt csak társadalmi munkában. — Segítség nélkül szervezi a gyár sportéletét? — Szerencsére nem, hisz az képtelenség lenne. A gyáregységekben mindenütt vannak segítőtársaim. Angyalföldön — érdemes a neveket külön-kü- lön is megemlíteni — Petrovsz- ki Árpád, Óbudán Teket Tibor, a Darugyárban pedig Bakos Sándor a felelős. — És ennyi aktivista elég is? — Nem. Több aktivistánk is van, de azt hiszem, ez a legérzékenyebb pontunk. A fiatalok között nem találunk partnereket. Különben ez a gond az egész magyar sportmozgalomra jellemző: nincsenek társadalmi munkások. Az öregek, akik szívből, a sport iránti hallatlan szeretetből csinálják ezt a munkát, lassacskán kihalnak. És az újabb generáció nem vette át tőlük ezt a lelkesedést, ügybuzgalmat. Jó, ha arra hajlandók, hogy megjelenjenek a sportversenyen, mint szerepl A beszélgetés eddigi része az udvaron, séta közben zajlott. Aztán Nagy Antal — nem kis kockázatot vállalva — a szobájába vezetett. Itt harmadmagával dolgozik, s az apró szobába nem kis felelősség egy negyedik embert is bevinni. — Visszatérve előző beszélgetésünkre: az aktivisták hiánya meglátszik a gyár tömegsportéletén is? — Talán nem. Igazán nem akarom a magam érdemeit kiemelni, de tudja, aki ennyi éven át csinál valamit, az pontosan tudja, mikor, hová és kihez forduljon, miként lehet a legkisebb energiaráfordítással a. legjobb eredményt elérni. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy jó néhány sportágban már évtizedek óta beindult a „verkli”, így hát azt már a szereplők is tudják és várják. A versenynaptárból kiderül: jó néhány sportágban megy már — Nagy Antal szavaival élve — a „verkli”. Tizenhat sportágban rendeznek minden évben házibajnokságot, s ebből csak a fociban nem szerepelnek a nők. Ezeken a megmozdulásokon szép számban képviseltetik magukat a dolgozók: a tavalyi lövészversenyen például 73 brigád indult, egy-egy csapatban négy lövész kapott helyet. Tehát ebben az egy versenyágban egyszerre csaknem háromszázan vettek részt. — Nagy lendítőerőt jelent az a tény — fűzi hozzá Nagy Antal —, hogy a brigádmozgalom értékelésekor figyelembeveszik a sportban való részvételt is. — A gyár dolgozóiból hányán vesznek részt valamilyen sportversenyen ? — Ha így kérdezi, a szám Imponáló. De nem reális, mert aki csak egyszer egy évben vetkőzik le azért, hogy sportszerelést vegyen fel, az még nem sportol rendszeresen ... De azt hiszem, nincs okunk panaszra: mintegy kétezer dolgozóról elmondhatom azt, hogy valamit csinál. Sőt, vannak önálló kezdeményezések is. Négy éve a daruosztály tervezői elhatározták, hogy minden esztendőben egyszer, mókás, kötetlen sportvetélkedőt rendeznek, olyat, amelyen a családtagok is részt vesznek. Nevet is adtak akciójuknak: Hidas Tó- biálismak hívják. Az eddigi szervezések mind sikeresek voltak. — Mit csinálnak télen? Van lehetőség ebben az évszakban is a sportolásra? — Az asztalitenisz, a sakk kifejezetten téli sportágak, s ezek mennek is. Üjabb előrelépést jelent majd, ha elkészül — jövő év végére — a sportcsarnokunk... De azt hiszem, nem csupán a téli, az egész évi sporttevékenység fejlesztésében van még tennivalónk. Nem vagyunk elégedetlenek, de még többet és jobbat szeretnénk. Szerencsére a létesítményhelyzetünk nagyon jó, Óbudán és Angyalföldön is van sporttelepünk, Óbudán készült két új salakos teniszpálya is... A felsaereléshely- zetiink is jó. Évi 160 ezer forintos költségvetéssel dolgozunk, s ez elegendő a folyamatos ellátásra, a szertárak bővítésére ... De ne haragudjon, most már be kell fejeznünk a beszélgetést. Ne értsen félre, ha bármire szükség van még, csak hívjon, jöjjön, kérdezzen. De most a Revétlenítő Kupa újabb fordulóját kell megszerveznem. így hát búcsúztunk. És ebben a helyzetben igazán nem kérdezhettem meg, mi is az a Revétlenítő Kupa. Később azért sikerült megtudnom. A revétlenítés voltaképpen rozs- dátlanítás: a kupát ismerem, a sportág ezúttal: kispályás foci. Mindez együtt tehát a Revétlenítő Kupa. Érthető, ugye” N. P. Kispályás labdarúgótorna ANGYALFÖLD 23
