Angyalföld, 1979 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1979. november / 4. szám
Meg kell mozgatni minden gyereket! Gyanús lehettem, mert a kapuig sem jutottam el. A magasföldszinti ablakból egy fehér köpenyes hölgy szólt utánam: — Kit keres? Elmondtam, mi Járatban vagyok: írni szeretnék az iskola sportéletéről, mivelhogy e téren a legjobbak közé tartozik. Erre már az igazgatónő is kihajolt — ugyancsak fehér köpenyben —, s bizony elég alaposan, nem kis gyanakvással méregetett. Újra elmondtam, miért jöttem. — Jöjjön be — adta meg az engedélyt, korántsem megenyhült arccal. A kapu zárva volt. Két, erre kijelölt diák nyitotta ki. A folyosón már várt az igazgatónő és a megbízólevelemet kérte. Kicsit meglepett a dolog, mivelhogy tapasztalataim szerint ritka az olyan kalandor, aki újságírónak adva ki magát, a figyelem elterelése végett éppen a sportélet felől érdeklődik... No, mindegy. Az újságíró-igazolvány megoldotta a helyzetet, eloszlatta az esetleges kételyeket, fgy már semmi akadálya nem volt, hogy megismerkedhessek a Thälmann utca 47-ben működő általános iskola sportéletével. Apró kis szoba, amolyan szertárjellegű, a testnevelők tanárija. Hevesi Károlyné — az egyik testnevelő — éppen asztalnál ült és adminisztrált. Volt mit: az Edzett ifjúságért mozgalom, a sok-sok felmérés rengeteg papírmunkát igényel, fgy persze jól is jött neki a lyukas óra; a hatodikosok ezen a napon nem tornászhattak, mivel az előző napon oltást kaptak. Én viszont talán rosszkor jöttem, mert így nem használhatta ki a váratlan szabad időt. Hevesi Károlyné azonban — úgy tűnt — egy cseppet sem bosszankodott, örült a váratlan lehetőségnek. Közben a megenyhült igazgatónő fölszabadította a helyettesítő Botka Pálnét is, az iskola másik testnevelő tanárát. Fiatal, nem is olyan régen még maga is aktív sportoló volt, a hatvanas évek végén válogatott tornászként tette le névjegyét. Kolléganőjével, Hevesi Károlynéval, aki a tapasztaltabb generációt képviseli, jól kiegészítik egymást. A Thälmann utcaiak sportélete nem vetekszik a Csata utcaival, vagy a többi tagozatos iskoláéval, mégis kiemelkedőnek mondható. Tavaly a kerületben másodikok lettek a tömegsportverseny összesítésében, csak a Hegedűs Gyula utcai iskola előzte meg őket. — Mitől fejlődött a legjobbak közé iskolájuk? — kérdezem a testnevelőket. — Alapvető feladatunknak tekintjük a sport megszerettetését — válaszol Hevesi Károlyné. — Ha ezt elérjük, azt hiszem, már nyitott kapukat döngetünk... Vagyis: innen kezdve már csak a jó szervezésen van a hangsúly, a gyerekek maguktól haladnak előre. Persze, a dolog korántsem ilyen egyszerű. A tanárnő természetes szerénységgel fogalmaz, de azért ne tévesszük szem elől a pedagógusok állandó, fontos szerepét. Mert megszerettetni valamit csak úgy lehet, ha folyamatos, vonzó programot kínálunk. Ez pedig sok munkával, vesiződséggel jár. — Négyszázhúszan tanulnak iskolánkban, vagyis elég alacsony a létszám — folytatja Hevesiné. — Ez természetesen könnyebbség, de olykor egyúttal gond is. Nincs olyan nagy választási lehetőség, amikor egy-egy versenyre szervezünk csapatot, viszont csaknem mindenkit foglalkoztatni tudunk. Ezáltal a tehetségesek hamarabb a felszínre kerülnek, a kevésbé tehetségesekkel pedig többet gyakorolhatunk, jobban tudjuk fejleszteni képességeiket. Talán ez is jellemző adat: összesen három felmentett van az iskolában. — Hány sportágban rendeznek házi versenyeket? — A télieket leszámítva, az úttörő-olimpia valamennyi számában. Ennek megfelelően rengeteg az esemény, minden hétre jut valami. Szerencsére a lehetőségeink megfelelőek: van egy — igaz, kissé elhanyagolt, rossz állapotban levő — sportudvarunk és egy 20XlO-es tornatermünk... — És ne feledkezz meg — szól közbe Botka Pálné — a kondicionáló teremről se. Patronáló üzemünk, a Transzvill készítette, s az ATTE karate és judo klubja használja. Természetesen mi is, nem szólva arról, hogy sok gyerekünk maga is tagja az Angyalföldi Természetbarát és Testedző Egyesületnek. — Mindig ilyen jó sportélet folyt a Thälmann utcai iskolában? — Nem. Azokban az években, amikor napközi otthonos iskola volt, nem tudtak ilyen eredményes munkát végezni a pedagógusok. Később a napközi megszűnt, s szinte rohamléptekben fellendült a sportélet. Ennek kb. 10 éve. Azóta több sportágban eljutottunk az országos döntőbe is. Természetesen akadnak fehér foltjaink, vannak olyan sportágak, ahol nem tudunk másokkal lépést tartani. De azt hiszem, nem is az a cél, hogy csupa all-round gyereket neveljünk... — Hanem? — Elsőrendű feladatunk, hogy tanulóink jó mozgáskészségű, egészséges emberekké váljanak. Minden gyereket megmozgatni — ez a jelszavunk. És ha ezt elérjük, a tehetségek úgyis kiválasztódnak. Ki-ki megtalálja a neki leginkább megfelelő sportágat és egyesületbe kerül. — Az Edzett ifjúságért mozgalom bevezetése hozott-e valamilyen változást az iskolájukban? — Természetesen. Amint látja, sok adminisztrációval jár, de ez a papírmunka is hasznos. A gyerekek hiúságára apellál. És mi ezt igyekszünk is meglovagolni. A központilag kiadott teljesítmény-lapot ki- nagyíttatjuk, s az elért eredményeket feltüntetve, a folyosóra kifüggeszjük. Így mindenki látja a maga és társai fejlődését. És ugye senki sem szeret utolsó lenni, szégyenben maradni... A mozgalom, az előírások tehát új lendítőerőt adtak, nem szólva arról, hogy így konkrétan értékelhető, felmérhető egy-egy diák előrelépése, fejlődése, vagy éppen visszaesése... Persze, a mozgalom csakis úgy érhet célt, ha valóban komolyan veszik, az előírásokat meg is csináltatják a gyerekekkel. Ez pedig az adminisztrációs munkával együtt — nem panaszképpen mondom — nem fér bele a munkaidőbe. A szabad időnk jelentős része is rámegy. De az ember vagy szereti a hivatását, vagy pedig... — Itt önök ketten foglalkoznak a gyerekek testi nevelésével. Elég két pedagógus? — A jelenlegi oktatási rendszer mellett igen. A testnevelést ugyanis csak harmadik osztálytól tanítja szaktanár. Voltaképpen már ez is fejlődés, 1974 óta van így. Azelőtt a ftegyedik osztályig a tanító nénik tartották a tornaórákat. — Vagyis, így már megfelelő az oktatás? Az általános iskola első két osztályában nem feltétlenül fontos a szaktanár? — Ellenkezőleg. Talán akkor lenne a legfontosabb. Sőt, továbbmegyek: már az óvodában kellene megteremteni az alapokat, a 3—6 éves gyerekeknél kell kialakítani a sport iránti lelkesedést, szeretetet. Sajnos, itt ma még nem tartunk, annak is örülünk, hogy idáig eljutottunk. Nyilván elérkezik az ideje a következő lépésnek, vagyis annak, hogy az általános iskola valameny- nyi tanulóját szaktanár oktassa. — Térjünk vissza az Edzett ifjúságért mozgalomhoz. Pontosabban a szemlélethez. Amikor az akció útnak indult, azt mondtuk: valamennyiünk — szülők, nevelők, tanulók — szemléletén változtatni kell, hisz társadalmi problémával állunk szemben. Érezhető-e azóta jelentős változás a szemlélet vonatkozásában? — Nehéz innen a Thälmann utcából globális, országos képet alkotni. Ha a környezetemet modellnek tekintem, akkor azt mondhatom: igen, van változás, ha nem is olyan jelentős, mint azt szeretnénk. Mindazonáltal úgy érezzük, nagyon sok a tennivaló. A szülők jó része ma sem tekinti fontosnak a testnevelést és még a — más területen dolgozó — pedagógusok között is akad szép számmal helytelen szemléletű. A gyerek pedig érzékeny műszer, s az adott körülményekhez, az adott felfogáshoz igazodik. Amikor ezt mondom, még nem kalkuláltam az ország azon részeivel, ahol lényegesen rosszabb a helyzet, mint nálunk... De a változások nem egyik napról a másikra következnek be, lassú folyamatról van szó, ahol lépésről lépésre haladunk előre. Így igaz. Legfeljebb a lépések nagysága között van jelentős különbség. Van például, aki helyben jár, akad olyan is, aki aprókat lép, de akad olyan is, aki valósággal ugrik. A beszélgetés alapján úgy érzem, a Thälmann utcaiak az utóbbiak közé tartoznak. A Thälmann utcaiak az elmúlt évben másodikok lettek a tömegsportverseny összesítésében. Mi azonban a legjobbak titkát is szeretnénk megfejteni, ezért legközelebb ellátogatunk az első helyet elért Hegedűs Gyula utcai általános iskolába is. Németh Péter 22 ANGYALFÖLD
