Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1978. augusztus / 3. szám
MUNKÁSSZÁLLÁS AZ ÜTEG UTCÁBAN A Béke tértől nem messze, az Üteg utca 21-és számú, régi épületnek állandó lakói mellett sok az ideiglenes lakója is: itt van a Fővárosi 3. számú Építőipari Vállalat munkásszállása is. Az általánosításra hajlamos ember ilyenkor elhúzza a száját: „Építőipari munkásszállás? Szegény környékbeli lakók .......És ha azt i s tudja a fanyaigó „mindentudó”, hogy két házzal arrébb kocsma van, kész az ítélet: na persze, a kocsma is tudja, hová kell települnie ... Nos, a „lesajnálok” véleményéről any- nyit: a környékbeli lakóknak nincs semmiféle ütközési pontjuk a munkásszálló lakóival, a kocsma pedig 20 évvel eiőbb volt itt, mint a munkásszállás. De hogy ne csak ilyen érvekkel vitatkozzunk, érdemes a szálláson lakók közül néhánynak az életét is bemutatni. Az építőmunkások kétlakiak, sok szál köti őket a falujukhoz, ahová gyakran hazajárnak, mégis idevalónak is érzik magukat. Mint egyikük mondta: „Jól érzem itt magam, a XIII. kerületben, mert itt ugyanolyan munkásemberek között élek, mint én magam ...” Fehér Mihállyal, a vállalati szakszervezeti bizottság tagjával, közgazdasági felelőssel indultunk az Üteg utcába. Meleg, nyári estén, hat óra után értünk oda, és a szálló meglepően néptelen volt még. Nem véletlen: az építőiparban ilyenkor szinte egész nap dolgoznak, ezzel egyenlítik ki a téli munka- és keresetkiesést. Dezső bácsi, a parkettás Találomra, a hazaérkezésük sorrendjében kiválogatott beszélgető partnereinkkel ülünk le a társalgó egyik asztalához. — Dezső bácsi már itthon van — mondja a gondnok. így elsőnek Somod! Dezsőt, a vállalat 55 éves parkettását kérdezzük, aki 25 éve a törzsgárda tagja. — Szolnok megyében, Tiszaörsön „lakom”, legalábbis hétvégente — mondja. — A vállalathoz elég kacskaringósan kerültem annak idején. Elébb a kunmada- rasi repülőtéren dolgoztunk néhánysn, tiszaörsiek, mint karbantartó asztalosok. Aztán a Bervába kerültünk, és amikor az megszűnt, jöttünk ide úgy nyolcan- tizen az akkori fővárosi négyes építőhöz, parkettásnak. Sajnos, lassan magam maradok Itt a falumbéliek közül, volt, aki elment innen, volt, aki nyugdíjba ment, és volt, aki örökre letette a szerszámot.... Minden hét végén hazautazom, elég fárasztó, de az asszonyt látni akarom. Munka persze otthon is akad bőven, ha más nem. hát a szőlő permetezése, a ház körüli tennivalók, így a hét vége minden, csak nem pihenés. Viszont jól keresek itt, a pénzből építkezünk odahaza, megérte. Két fiamra is büszke vagyok: a nagvob- bik tanult, külkereskedelmi üzletkötő lett, most Szentendrén lakik, oda járok ki sokat hétköznaD esténként, a két kisunoká- hoz. A kisebb meg a katonai szolgálat után a kormányőrségbe került. Most éppen azt intézte el, hogy a tiszaörsi öreg nyugdíjasok egyik vasárnap megnézhessék a Parlamentet. 8 — Hogy miért nem követte a pályámat valamelyik fiú? Hát nézze: a nagyobbik a gimnázium után azt mondta, eljönne egy nyárra próbálni a parkettásságot. Addig tetszett is neki, amíg egy jókorát a kezire nem csapott a kalapáccsal. Akkor felsóhajtott: Apu, inkább tanulnék tovább. Tehette — és megérte. Ha jönnek a nyugdíjas évek, még nem tudom, mit tegyek? Eladjam a házat, és közelebb költözzek Pesthez, ahol mindkét fiam és az unokáim, is élnek? Majd elválik ... — Milyen a kapcsolata a kerülettel? — Kapcsolat? Ezt a Jász utcai óvodásak tudhák megmondani, ha a földön játszva örülnek a szép parkettnek... A KISZ-titkár Közben szemüveges, magas fiatalember érkezik: Kerékgyártó Lajos, az ötös alapszervezet KISZ-titkára. 26 éves, Haj- dú-Biharból, ügyekről jött, a szakmája lakatos. — 1976. januárban, újsághirdetés útján kerültem a vállalathoz. Akkor szereltem le a néphadseregből. Mikor idekerültem, senkit sem ismertem. Aztán kiderült: a KISZ-esek hírből már ismernek engem. Mert hogy a honvédségnél a Magyar Néphadsereg kiváló klubvezetője voltam. Megtudták valahonnan, és megkérdezték: vállalnék-e KISZ-munkát? Vállaltam. Hát így... Haza? Minden hét végén hazamegyek, pedig lenne itt is szórakozásom. No, igen, egy kislány is belejátszik ebbe, óvónő, odahaza, vár engem. Lehet, hogy komolyabb dolog lesz belőle. No, meg egyedül élő édesanyámat is segítem a ház körüli munkában, öreg a házunk, mindig van mit javítani... Terveim? Szeretnék valahol, egy főváros környéki kisebb településen élni. Gyűlik a pénzem, talán megvalósul. Mi, KISZ-fiatalok részt veszünk mindig a kerület életében. Társadalmi munkában sok szabad szombatot, vasárnapot dolgoztunk a Csató utcai iskolában. & higgye el, szívesen mentem, pedig vártak otthon akkor is. Hobbim? Hááát... Szóval néha nemcsak a társadalmi munka miatt maradok itthon hétvégente. Ha a Fradi játszik, nagy meccs van, megyek. Illetve — mentem ... Mert amit a tavasszal műveltek ... Egy másik, ugyancsak nyúlánk ifjú helyesel lelkesen, őt is bosszantja a tavaszi „Fradi-sztrájk” ... Gurmai Ferenc 25 éves ács-állványozó az utolsó mondatoknál tévedt be a társalgóba. Az állványozó — 1967 óta vagyok a vállalatnál, már tanulónak is idejöttem. Nálunk, Békés megyében, Zsadányban már korábban is vagy tíz srác dolgozott itt, ők ajánlották, hát jöttünk még vagy tizenöten. Azóta többen elmentek, én itt maradtam. No nem, én nem járok olyan gyakran haza, havonta csak egyszer bumlizok. Szüleim megvannak az otthoni munkával, nekem meg itt sole barátom van, fiú is, lány is, na persze, még nem túl komolyak a lányügyek. Kirándulunk, strandolunk, ha jó az idő, nemrég a Hűvösvölgyben voltunk, a Nagyréten, az építők napján. Haza tényleg csak „vendégségbe” járok. Lakásmegoldásom viszont nincs Pesten, hát hosszabb távra is úgy gondolom: maradok a szálláson. Itt jól érzem magam. Munkám után is van mit csinálnom, én is KISZ-vezető vagyok, sport- és kullúrfe- lelős. A Korányi Kórházat patronáljuk, ott szoktunk társadalmi munkát végezni. Itt. a szállóban is van társadalmi funkcióm,^ a fegyelmi bizottság tagja vagyok. Dezső bácsi az elnök, szerencsére nincs sok munkánk, tavaly is csak egyszer kellett közbelépnünk. Persze, a kerületért is végeztünk társadalmi munkát, csak annak az eredménye nem itt látható. Mert a Rákóczi úti sortatarozásnál dolgoztunk éppen, amikor a kommunista szombati műszakot meghirdették. A pénzt a kerület fejlesztésére ajánlottuk fel. Szép emléklapot kaptunk érte, amire, mint a szocialista címért küzdő Ságvári brigád vezetője, külön is büszke vagyok. Aki válaszút elé került Lassan sötétedik már, még mindig alig vannak „itthon ’ az emberek, éppen végszóra toppan be Dezső bácsi parkettástársa, Müller László. — Nemcsak munkatársa, de földije is vagyok Dezső bácsinak — mondja nevetve — mert én is tiszaörsi volnék, onnan „csábított ide” az öreg, tíz éve már. Hogy érzem magam itt? Hát a munka, a szállás még csak rendben lenne. De nézze: 47 éves vagyok, két kis gyerekem vár otthon, kilencéves fiam, ötéves lányom. Minden hétvégén utazás haza, vasárnap egész éjjel visszafelé. A két gyerekkel, a házzal sok a munka. Nem is csodálom, ha a fiamat kérdezik, azt mondja: nem jön parkettásnak. No, meg ott a négyszáz négyszögöles konyhákért is, abban is sok munka marad rám. Két éve épült csak meg a lakás; a feleségem, aki a helyi tanácsnál dolgozik, kölcsönt kapott hozzá, azt is törleszteni kell. Gondolkozom, mit csináljak, de sok az évi 52 álmatlan vasárnap éjszaka. Vagy eladom a házat, és felköltözöm Pestre, akkor maradok — vagy nem sikerül, akkor az otthonomhoz közelebb keresek munkát. Ilyenek hát a munkásszállási emberek. Munkások, mint a kerület lakóinak többsége. Életük se jobb, se rosszabb — legfeljebb a családosoké annyival, hogy a hét végét nem vikendezéssel, hanem fárasztó utazással és otthoni munkával töltik. De ha hívják őket, ugyanúgy segítenek a kerület gondjain, mint azok, akik itt születtek, itt élnek. Éppen ezért nem értik: az „Angyalföld” című lap terjesztésénél, miért nem gondolnak rájuk is? Se a munkásszállóba, se a vállalathoz nem jár, pedig szívesen olvasnák. Hiszen ez is formálódó .Angyalföldi tudatukhoz” tartozik. Szatmári Jenő István , ANGYALFÖLD
