Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1978. november / 4. szám
Váci úton, Váci úton TÖMEGSPORT A BUDAPESTI AMPULLAGYÁRBAN Váci úton, Váci úton.... Szürke-barma kőtömeg. Gyár, gyár után. Munkába siető emberek, nagy robajjal közlekedő buszok, villamosok. Vagyis a Váci út: gyárak, emberek, munka. Az olvasó már többször is bepillanthatott a Váci úti munkahelyek falai mögé, de csak azért, hogy megismerkedjen': az ott folyó munkával. Most, amikor (elindul ham a Váci úton, egészen más célom volt. Anra voltam kíváncsi: mit és hogyan tesznek a dolgozók egészsége érdekében. No, nem az orvosi ellátásra gondolok. Egészein másra: a sportolásra, a testmozgásra; Az első állomás kiválasztásában a véletlen vezérelt. Sehova sem jelentettem be (magam, csak úgy találomra sétáltam, be la gyáraik kapuin (már amennyire be lehetett sétálni). Szándékaánlk szerint •ugyanis előlbb-utóbb minden gyár, üzem, Sorra kerül. Tehát induljunk. Váci út 99.-Budapesti Ampullagyár. — Asszonyom, én a tömegsport-felel őssel szeretnék beszélni, ha lehet, s ha van Ilyen... A portásnő nem válaszol, de nem Is kérdez semmit. A telefonhoz nyúl: — Szóljanak a Mutternek, hogy jöjjön la portéra. Kinyílik az elektromos zár, továbbléphetek egy ajtóval. Az előtérben várakozom. Rossz tapasztalataim miatt kicsit gyanakodva: vajh, ki lehet ez a Müller. De már jön is: tagbaszakadt ember, látszik, hogy Valamikor sportolt. De most «— úgy negyven és ötven között — bi- fcony van rajta néhány felesleges kiló. — Müller Ferenc taik-csoportvezető Vagyok. Miben segíthetek? — A gyári tömegsport érdekelne... — De nem én vagyok a spontfelelős ..; Puff neki — gondoltam —, itt se lehet Valami nagy élet, ha még azt sem tudják, ki foglalkozik a sporttal. — ... már lassan egy éve. Igaz viszont, korábban tizenhat éven át szerveztem, irányítottam a gyár versenyeit, bajnokságait. Így hát azért mégsem véletlen, hogy a portás néni engem hivatott Csak tudja, az idén beválasztottak az üvegipari szakszervezeti bizottságiba, ott kaptam meg a spantfelelősi feladatot Most már országosan kell gondolkodnom, Szerveznem. Itt egy fiatalember került la helyemre, akit már tavaly magam ín éllé vettem és erre az esztendőre teljesen rábízhattuk a helyi sport, felel ősi feladatot. Mielőtt kilépnénk a gyárudvarra, a kapu melletti faliújságra mutat A legutóbbi sportverseny fényképeit látom. A képek frtssefc, alig egy hete kerülhettek ide. Aztán folytatjuk utunkat, azaz csak folytatnánk, ám egy szemüveges, hosz- szúna nyúlt fiatalember megállít bennünket. — Peri bácsi, most telefonáltak, hogy holnap délután kell játszanunk, össze kéne szedni a csapatot. Kicsit váratlanul jött a dolog... Ha nem hívatlanul érkeztem volna, bi- fcony gyanakodnék. Aktuális kétpék a faANGYALFÖLD liújságom, s most ez a fiatalember... Mintha csak megrendezték volna, a kedvezőbb benyomás érdekében. De — szerencsére — tudom, erről szó sem lehet. És ez jó előjeL Müller Ferenc néhány szóban eligazítást ad az ifjú műszakának, Szepesi Györgynek, majd újra felém fordul. — Azért még mindig engem keresnek az emberek. Hiába, tizenhat év nem csekély idő. — Könnyű vagy nehéz ebben a gyárban tömegsportra hívni, szervezni a dolgozókat? — Tulajdonképpen mindenütt nehéz. Manapság senki sem kezd csak úgy magától 'sportolni. Ha viszont akadnak olyanok, akik szívesen áldoznak időt a szervezésre, akkor mindjárt könnyebbnek látszik a dolog. Itt, úgy hiszem, több ilyen is van... Nekünk egészen más jellegű gondjaink vannak. Igaz, nem dolgoznak a gyárban túl sokan, 450 körül van a létszám, de a három műszak bizony sokszor béklyót rak a kezünkre. Az irodához érkezünk, a tmk-csoportvezető irodájához. Ott találjuk az új sportfelelőst, Juhász István lakatost is. Harmincéves, nyolc éve dolgozik az Am. pullagyárban. — Feri bá’ bizonyára mondta, milyen gondot okoz a három műszak. Ennek elleniére sem lehet okunk a panaszra. Van verseny bőven, mindenki megtalálhatja a maga kedvencét. Pályánk is van, a szomszédos ITSK-iól béreljük. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy itt mindig mindenki rendszeresen sportol. Bizonyára el se hinné. De azért próbálkozunk... Tizenmégyféle versenysorozatot, bajnokságot rendezünk, s ezen felül vannak helyi kezdeményezésű eseményeit. Részt veszünk a kerületi megmozdulásokon, az üvegipar és az építőipar rendezvényein. Ha jól végiggondolja, akkor ez már jelentős elfoglaltságot és sok lehetőséget jelent. Ha elosztanánk a sok versenyt, talán minden hét végére jutna belőlült egy. — Csak hát, gondolom, a személyek nem cserélődnek. A sportoló mag bizonyára ugyanazon személyekből tevődik össze. — Persze. Én azt hiszem, százan lehetnek, akik rendszeresen részt vesznék akcióinkban. Lehet, hogy alacsonynak tűnik a szám, de hazudni sem akarok... Beszélgetésünket a KISZ sportfelélőse, Balázs Béla is végighallgatta. Nem rendelte oda senki, ott volt ■— Szerintem egyáltalán nem kicsi ez a részvételi arány. Természetesen nem Ideális, de a lehetőségeinkhez képest mégiscsak jó. Miért mondom ezt? Nálunk a férfilakkal nincs gond. A gyár dolgozóinak csaknem hetven százaléka viszont nő. Éppen az ő érdekükben — és velük egyetértésiben — szerveztük meg a női kézilabdázást. Két csapat is alakult olyan nagy volt a lelkesedés. Ma már egy sincs. És nem a Mke»edés hiá-/ nya miatt. Egyszerűen nem lehet koordinálni a három vagy a két műszakban dolgozókat,.. Sok mindenben segítenek nekünk a gyár vezetői,* ebben azonban nem adtak engedményt. Nem engedélyezték a műszakkedvezményt, illetve az előre ledolgozást És valószínűleg igazuk is van. Ebben valóban nehéz lenne vitatkozni a vezetőkkel. A sportolás nyilvánvalóan nem mehet a munka rovására. De hogy egyébként mennyire támogatják itt a testmozgást arra bizonyíték a munkahelyi testnevelés engedélyezése. A díszmű üzemrészbe megyünk. Ez a kezdeményezés ugyanis onnan indult el. Stadler Tamásné, az üzemrész vezetője: — Itt mindenki ülőmunkát végez. Ül a csiszolókorong mellett, és normában dolgozik. Fárasztó munka és éppen egy kis mozgás hiányzik. Ráadásul a munkatársak nyolcvan százaléka harminc év alatti. Az ötlet mégsem , tőlük származik ... Hagh Józsefné — talán nem sértődik meg — nem tartozik az ifjú titánok közé. Mégis, úgy három évvel ezelőtt néki jutott eszébe, hogy nem ártana, ha olykor közösen tornáznának. — Dél felé mindig elálmosodtunk. Elnehezedtek az ujjafnik, a végtagjaink. És én előálltam evvel a tornával. A vezetőktől nemcsak engedélyt, hanem magnót és gyakorlatokat tartalmazó szalagokat is kaptunk. Egy kis szervezéssel, a takarítási idő lerövidítésével sikerült is időt nyernünk (ez fontos, mert normában dolgozunk), így aztán minden délben negyed órát tornáztunk. — ön múltidőben beszél... — Igen, mert egy jó ideje abbamaradt a torna. A munkatársak egy része csinálta, mások viszont nem. Így viszont nincs értelme. És másodszorra már félek kezdeményezni. Hiányzik, hiányzik, de már nincs kedvem vele foglalkozni. Terenye István az ellenlábasok közé tartozott: — Nézze, eleget tornázom én az üveggel. Öreg vagyok már ehhez. — Ne hatágúd jón, hány éves? — 46. — Nem is hiányzik semmilyen testmozgás? — Amikor hazamegyek, befokszem a Trabant alá. — Szóval, nem lelkesedik a gondolatért... — Lelkes, az nem vagyok. De ha újra csinálnánk, hát nem maradnék ki én sem... Kifelé jövet Stadler Tamásné annak a reményének adott hangot, hogy talán újra megszavazza mindenki, s most már napok kérdése a munkahelyi testnevelés újraindítása. Még sok mindenről beszélgettünk a Budapesti Ampullagyár sportvezetőivel. Aztán elbúcsúztunk egymástól, és kifelé jövet azon tűnődtem, milyen általános érvényű megállapításokkal zárhatnám le ezt az első látogatásomat. Aztán rájöttem, hogy ezt az olvasó nélkülem is megteheti. Neki is van viszonyítási alapja ... Németh Péter 23
