Angyalföld, 1978 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1978. március / 2. szám
Angyalföld az irodalomban A háború borzalmait, a rombadőlt országot, a pincékből a fényre tántorgó, agyongyötört embereket szoktuk idézni az áprilisi ünnepségen, talán azért, hogy e szomorú háttérben még élesebben tűnjön elénk a megtett út sikere... Harminchárom éve immár, hogy új történelmi korszak kezdődött. Üj ország épült, új arcú nép nőtt fel, „új nép, másfajta raj”. Az ünnep azonban nemcsak az emlékidézésre alkalom, nem csupán a joggal büszke számvetés ideje. Megállás is a hétköznapokban — tűnődés napja, melyen nem kevesebb, mint a nemzet mai léte, a világban elfoglalt helye, a fejlődésbe vetett hite, jövője kerül mérlegelésre. Harminchárom nehéz, de teremtő esztendő múlt el. Harminchárom béke-év. Igaz, nem volt nap, hogy a világban valahol ne ropogtak volna a fegyverek. De nálunk, és Európában béke volt. Béke. Évszázadok harcai, szenvedései, kiszolgáltatottsága után több mint három évtizedes alkotó időszak — a Jövő első három évtizede. Irodalmi összeállításunkban ennek a jövőnek — vagyis jelenünknek — Angyalföldjét kívántuk bemutatni. Azt, ahogy Angyalföld élt és él szocialista irodalmunkban a múlttól a jelenig, az egykori proletár külvárostól a mai munkáskerületig. Bella István A Pozsonyi úti halott (Emlékezés 1945 januárjára) Elhagytuk a pince vak odvát, mert hajnal előtt hire jött, hogy itt van a felszabadulás, az óra nekünk is ütött! Éhesen, vacogva megálltunk, bámultuk a fényt, a napot, s ő tűnt a szemünkbe először: a Pozsonyi úti halott. Arcával a kőre borulva, a járdái torlasz előtt feküdt, s aranyával a reggel napfénye öntötte el őt. A vér, a halálos verejték dús szőke hajára fagyott s karjával a földet ölelte a Pozsonyi úti halott. A földet, amelynek az édes szabadságot ő hozta el, a Volga s a Don vize mellől elindult testvéreivel. A szovjet egyenruha rajta s hol holtan a kőre rogyott, testével is védte a torlaszt a Pozsonyi úti halott. A romfal azóta felépült, hol vívta a végső tusát, a meggyötört élet kiszépült, napfényes az ifjúság. De tudjuk, a hála kit illet, s az út köve szent marad ott, hol vérével váltotta azt meg a Pozsonyi úti halott. GÁSPÁR ENDRE Lehel tér Mintha vonatból a tájra, hegyek, rétek bársonyára, olyan boldogan nevetve bámulok a villamosból erre a szép krumplihegyre! Micsoda táj! Hegye! Dombja! Krumpli! retek! hagyma! gomba! tisztáson a lombok árnya, az se olyan bársony, mint e hajnalban szedett vargánya! Hát a ringló! hát az alma! hát a barack sárga halma! s hogyha még csak mutatóba, zöld káposzta-csúcsok mögött épül már a dinnye dombja! Micsoda táj s mennyi tájból! mennyi kertből! mennyi fáról! alig rebben még a reggel, gyűjtik, hordják már e tájat vagonokkal, szekerekkel! Egy tenyérnyit Jászberényből, egy szekérnyit Kecskemétről és Ceglédről s tán Zalából — mit a nyár kagylója izzad, idecsurog teli zsákból! Egyik zsákból másik zsákba — Bogdán néni kosarába! Viszi haza. S nem is látja, hogy egy sárgadinnye, mint a gyerek, szaladna utána! ZELK ZOLTÁN A hóesésben Késő éjjel mentem haza a hóesésben. Kívülem egy lélek se járt már a Béke téren. De nem! A téren két szerelmes állt összebújva. Hajukat a goromba évszak hóval befújta. ölelték egymást önfeledten, nem vettek észre. Nem néztek hóra, szélre sem, csak egymás szemébe. Fehér volt már a tér egészen, de körülöttük kör támadt, ó, a hulló pihéket felfogta testük. Szerelem, ifjúság varázskörében álltak; tovább siettem — meg ne törjön a szép varázslat. Kívántam nékik ott magamban sok földi szépet s hogy életük ne háborítsák haragos évek, és akkor is igy nézzenek még egymás szemébe, mikor a tél végképp befesti hajuk fehérre. BENJAMIN LÁSZLÓ 2 ANGYALFÖLD
