Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. november / 4. szám
+ HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + nyilinovig. Tulajdonképpen mindenhol szeretettel fogadtak bennünket, egyedül csak Kal- galiszknál volt ellenállás. Itt egy elég szervezett kozákcsapattal találtuk szembe magunkat. Közben kitört a tífuszjárvány, vissza kellett vonulnunk. Nekem nagy szerencsém volt, hogy mikor megkaptam a betegséget egy magyar orvos vett kezelésbe és elég gyorsan rendbehozott. Mentem vissza a tüzérséghez, harcoltam tovább, csak annyi változás volt, hogy a lovak közé került egy pár teve is. Imanovkára vezényeltek minket, ahol légiágyúkat állítottunk fel, s ott állomásoztunk, hogy az ellenforradalmárok ne tudjanak átkelni a Volgán. Aztán Mihalovkára vonultunk, innen indultunk Uralszk felszabadítására. Itt komoly nagy csatákon mentem keresztül. Sokan elpuszultak közülünk, de Orenburgnál visszavertük a kozákokat. Végül Bilgarodba vonták össze a csapatainkat. Majd 1923-ban leszereltek bennünket. Persze mindenkinek felajánlották az állampolgárságot, meg hogy maradjon ott. De bennem feltámadt a honvágy és most már végleg elindultam hazafelé. Sok viszontagság után 1924. közepén érkeztem meg .., Madaras Gyula Lehel úti bérház rendbentar- tott kis lakásában fogad elegánsan öltözve, mosolyogva. Nehezen kezd magáról beszélni ... Itt születtem Budapesten, hét évvel az ezredforduló előtt. Elvégeztem az öt elemit, aztán még négy polgárit majd kitanultam a kőműves szakmát. Voltam segéd, hét évig dolgoztam mint mester, majd kisebb önálló munkákat vezettem. Ezerkilencszáztizennégy októberében behívtak katonának. Rövid kiképzés alatt alighogy megszoktuk a bakavilágot már kint is találtuk magunkat a Kárpátok aljában, a fronton. Nem túl sokat kellett harcolni, mert a kiképzetlen magyar hadtestet hamar bekerítették. És fogolytáborokba kerültünk. Nekem nem volt valami nagy szerencsém, mert folyton utaztattak egyik táborból a másikba. Szibériától Ázsiáig megismerkedtem az orosz földdel. A leghosszabb időt talán Voronyezs- ben töltöttem. Ott ért ezerki- lencszáztizenhétben a forada- lom is. Akkorra már teljesen elegünk volt a táborból, s ahogy az első alkalom adódott, azonnal harcba álltunk a bolsevisták oldalán. Az alkalomra nem kellett sokat várni, még meg sem érkezett jóformán hozzánk a forradalom híre, amikor már különböző ürügyekkel be-be- szivárogtak a Vörös Hadsereg katonái és kis csoportokba ösz- szekuporodva olyan szemináriumféléket tartottak nekünk. Ahogy aztán el tudtak látni bennünket ruhával meg fegyverrel azonnal, vagy ötvenen harcba is álltunk... Mégsem tartott nekem sokáig, mert ezerkilencszáztizen- hét végén utcai harcban karddal súlyosan megsebesítettek. Több mint egy fél évig feküdd tem a voronyezsi kórházba, s tizennyolc nyarán hazasegítettek. A kőbányai állomáson sikerült megszöknöm, igaz minden irat és egy fillér nélkül, ami akkoriban nem volt veszélytelen dolog. De azért mégiscsak hazajutottam. Csak még egy rövid időszakot harcoltam, életemben. A Vörös Hadsereg építőmunkásokból szervezett zászlóaljában. Príma volt az a mi kis zászlóaljunk. Nem én voltam az egyedüli, aki az internacionalista csapatokba került vissza. Remekül ment minden egészen Eperjesig, törtünk előre, amikor jött a parancs: visszavonulni .., Nagyon el voltunk keseredve. Zárt alakulatban jöttünk hazafelé, aztán az egyik faluban mondták, vigyázzunk, mert néhány kilométerrel odébb románok vannak. Elláttak minket mindenféle ócska ruhával, mint egy jobb kubikuscsapatot, hogy el ne fogjanak bennünket ... Körösi István Juhász-számadó volt az apám. Anyám meg tizenhármunkkal vesződött otthon. Ezernyolcszázkilencvenhatban születtem — fut össze millió ráncú mosolygásba napbarnított arca. A szeme sarkában csibészes csillogás, ahogy kihúzza magát és végigsimít tömör ősz haján. Alig voltam tizennyolc éves, amikor halott bátyám helyett tévedésből az én keresztnevemre állította ki valahol valaki a behívóparancsot. Megkaptam a katonaládámat aztán indulás. Végül azért csak. kiderült, hogy ott nem engem akarták, mert nálam két évvel idősebbeket soroztak akkor. De gondoltam, ha már kitört ez a háború sokáig úgyse hagynak engem se otthon, most meg már úgyis itt vagyok, minek menjek vissza. Így maradtam önkéntesként a magyar királyi hadseregben... Tizenötben kerültem ki a frontra, aztán rögtön jöttem is vissza, mármint fagyás miatt Sopronba, kórházba. Elég gyorsan kikúráltak és már zavartak is újra a frontra. De valahogy úgy sikeredett, hogy néhány hét múlva már lágerben találtam magam. Hát mondhatom, borzasztóak voltak ezek a táborok. Csak a tífuszból esett az ember a maláriába. Ügy hullottak az embereik, mint a legyek. Nagyon legyengült ott az ember. Mondtam magamnak: Pista, innen pucolni kell! Ahogy kicsit rendbejöttem, már úgy értem, hogy volt jártányi erőm, az első adandó alkalommal le is léptem. Mentem két vagy három falut és elhelyezkedtem egy parasztnál. Nem tűnt fel senkinek, hogy én csak úgy magamtól jöttem. Sok helyen adtak ki parasztokhoz hadifoglyokat. De mikor elkezdtek szorongatni, meg nagyon törődni velem az ottani kozákok egy éjjel továbbindultam. Kifogtam egy nagyon jó családot, gazdagok voltak és igen megszerettek, mert példás rendet raktam náluk. Itt elég hosszú ideig megmaradtam, de akkoriban már jöttek a hírek, hogy forradalom lesz Oroszországban. Akármilyen jók is voltak hozzám, mégiscsak a cselédjük voltam. Nekem meg már igencsak elegem volt a cselédsorból, hogy egy nap mondtam a gazdának, nem vagyok én bolond, hogy tovább is ittmaradjak megsiratott az asszony meg a kislány, de én akkor már tudtam, hogy másnapra Buzulok- ba leszek. Ott állomásozott legközelebb a Vörös HadseregTizenhét vége felé járt már, amikor harcolni kezdtem. Harcoltam Orenburgnál és Szibériában, az Ural környékén... Ö, rengeteget lehetne erről mesélni. Engem szeretett a komisszár. Akkorra már majdnem úgy káromkodtam oroszul mint magyarul. Egyszer egy városban megbíztak, vezessek egy razziázó-csoportot. Kaptam 15 embert, aztán mentünk mindenféle helyekre amit gyanúsnak gondoltunk. Engem nem érdekeltek a papírok, csak az arcát meg a kezét néztem az embereknek. Pilanatok alatt tucatjával szedtem össze a kincstári pofákat. Ahogy aztán hordtuk őket befele hivat a komisszár. Komisszárnak hívták, de ő volt a legfőbb parancsnok. Mert ott akár mekkora főnök volt valaki, mind komisszár volt. Szóval mondja nekem a komisszár: Hogyan csinálod te ezt? Mások egy hónap alatt sem szednek össze annyi embert, mint te egy razziával. Meg aztán voltak nagy fogásaim is, ilyen mindenféle mensevik vezetők. Tudja kommiszár elvtárs, mondtam neki, nem nehéz a munkást meg a parasztot megkülönböztetni ezektől a kincstári pofáktól! Csak az arcát kell nézni az embernek meg a kezét. Aki a falun élt annak napégette, cserzett a bőre. Nem finom, fehér. Aki meg keményen dolgozik annak nem puha, kéregtelen a keze ... Nagyot nevetett a komisszár, aztán azt mondta: tanulni kéne neked, Pista! Na, de hogy képzeli, addig amíg tart a harc, nem ülök én a padba tanulni! Végül Szamarában fejeződött be nekem a háború, bár ott még beálltam a magyar huszárezredbe, s azokkal keveredtem haza a csóti fogolytáborba. De nem voltam olt sokáig bár rrég mindig jobb volt mint Csonka- hegyháton, ahol állandóan molesztáltak a csendőrök. Amikor már nagyon eluntam — felm*- nekültem Pestre. Huszonegytől élek itt.. . Jelenics József gyűjtése alapján írta: Tolmár Klára Körösi István 17 ANGYALFÖLD
