Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. augusztus / 3. szám
Helytörténet Hegyi Arpádnétól a Kender Juta dalárdájával és sportkörének történetével kapcsolatos tárgyi emlékeket, — fényképeket, újságkivágásokat — kaptunk. Havas Lajos az egykori V. kerületi Népházban (Vág utca) tevékenykedő szakkörök életére vonatkozó visszaemlékezésekkel, fényképekkel és évkönyvvel gyarapította a klub gyűjteményét. Lukács Józseftől 1945-ös rendőrkarszalagot, a századforduló idején készült fényképeket és közel száz darab kerületi épületeket ábrázoló fotó- negatívot kaptunk. Valamennyi adományozónak ezúton is köszönetét fejezi ki az Angyalföldi Honismereti és Helytörténeti klub Vezetősége ★ Az „Angyalföld” 1977. évi.'2. számában megjelent Kassák Lajos költemény (Májusi vers) megihlette a kerületünkben élő Losonczy Schweitzer Oszkár zeneszerzőt, aki megzenésítette a verset A zenemű kéziratát az Angyalföldi Honismereti és Helytörténeti klubnak ajánlotta fel. A mester elmondta, hogy Kassákkal történt első találkozása még 1919 májusára nyúlik vissza amikor is öt Kassák vers kézirata került hozzá. A „Fiatal munkás” című költemény annyira megragadta, hogy leült a zongorához és a vers azon részét: „Mi az erő fiai vagyunk” azonnal komponálni kezdte. A jelenlevő barátainak igen tetszett a rögtönzött dallam. Ekkor üzente meg Kassáknak, hogy elvállalja a „Fiatal munkás” megzenésítését... A mű előadására egyébként 1919 május 2-án a Zeneakadé- . mia Nagytermében tartott hangversenyen került sor. A Fáklya című lap 1919. május 3-d számában így írt a zeneakadémiai estről. „Tegnap zsúfolt nézőtér előtt folyt le a „Ma” művészeinek májusi demonstratív estélye a Zeneakadémia Nagytermében. Nagy tetszést keltett Kassák Lajos és Uitz Béla felolvasása, Sugár Károlynak a Nemzeti Színház kitűnő művészének szavalata. Külön dicséretet érdemel Bársony Lajos... ki hatalmas csengő meleg baritonjával impozánsan tolmácsolta Schweitzer Oszkár még kéziratban levő drámai dalát a „Fiatal munkást” A közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta az előadót és a szerzőt." A 912-es utca környéke A ngya Iföldi ---------„ A nap már lebukott a Gyöngyösi út emeletes házai mögé: a telep házai nyáresti árnyékba burkolóztak. Földszintes baraiklkházak sora, egyenes, szabályos utcácskák. A nevük: 912-es, 112-es, 914-es... háromjegyű. számok, igazi névre az építéskor, és azóta sem tellett. öregasszony üldögél az egyik, vaskos gerendákkal aládúcolt barakkház előtt. Idegen is vagyok, tétován, balra-jobb- ra nézgelődve lépegetek — ahogy elé érkezem, ő szólít meg: — Keres valakit? — Igen. Talán éppen a nénit. Tudja-e, mikor épülték ezek a barakikházak? — Hát persze. — A fekete ruhás, kendős, földbarna arcú öregasszony szemmel látható örömmel veszi Tudomásul: végre beszélgető partnere akadt. Mesélni kezd, a falusi nagymamák lassú, vontatott, unokanevelő hangján. — 1921- ben húzták fel ezeket a házakat, Trianon után, amikor Szlovákiából, Romániából, meg a régi magyar területekről sokan áttelepültek. Ide közalkalmazottak, vasutasok, postások költöztek... vagy ezer ember. Tizenkilencben indultunk, két évbe tellett, míg ezeket az egy-két szoba konyhás, lakásokat megkaptuk. Addig volt aki vagonban lakott, volt aki hozzátartozóknál húzta meg magát. Akikor, 56 éve, a boldogság netovábbját jelentette, hogy végre saját fedél alaitt húzhattuk meg magunkat. Azt is tudom, hogy Madarász Viktor építtette a telepet és hogy laktak itt miniszteriális emberek is.., — Elköltözne, ha lehetne? — Én már nem. Megszoktam, nekem így kopottan, a düledező házakkal együtt is szép. Ismerek minden szomszédot, minden fát, tudom tavasszal ki milyen virágot ültet.,. Mintha egy ikis faluban élnénk, úgy számon tartjuk itt egymást. Néhány házzal odébb fekete hajú, kék szemű, jóképű fiatal srác egy ósdi Wartburgot szerelget. Lefényképezem, s már vele is megvan a kapcsolat: kérdezi, mitől érdekes ő, meg az apja reménytelenül lerobbant kocsija? Neki a telep mást jelent. A gyerekkort, és azt a helyet amit minél előbb ott kell hagyni, ahonnan emberi körülmények közé kell kerülni: — Legalább öt éve, hogy először hallottuk a hírt: jön a bulldózer, szanálják a házakat, megyünk a lakótelepre. Dehát eddig nem sok történt, leszámítva azt, hogy ahol már nagyon repedeztek a falak, néhány fagerendát odatá- masztottak... A keskeny. kis utcák tele gyerekekkel. A 912-es végén homokdomb, egy negyven körüli úriember onnan zargatja le a csöppségeket: — Fürdőszobát építünk, de ha a srácok szétrúgják a homokot, nem lesz miből keverni a maltert... — Érdemes itt beruházni? Hátha szanálják a telepet és akkor fölöslegesen költött az összkomfortra.,. Szánakozó mosollyal néz rám, úgy, hogy azonnal érzem: rövid két mondattal teljes hozzá nem értésemről adtam tanúságot. — Szanálnak, nem szanálnak, fürdőszobát építeni mindenképp érdemes. Alacsonyabb komfort-fokozatú lakást, mint amilyenben itt lakom, nem adhatnak, és itt tíztizenöt ezerből megúszhatom az építést. Végre egy igazi utcára bukkanok: neve van. Káka utca. Kis térré szélesedik, poros, csöppnyi grunddá, melynek közepén — lehet-e ennél szebbet elképzelni — ócska, használaton kívüli teherautó. Gyerekek raja lepi el, mint a Pál utcai fiúk a farakásokért, ők az ósdi jármű birtokáért küzdenek. Egyre kevesebben: ahogy sötétedik egyre több helyről harsan fel a szülői, nagyszülői hívó szó: „Pista, Jóska, Béla, Kata, gyerünk hazafelé vacsorázni.. A telep sarkán, egymással szemben vagy százméternyi távolságban két fontos intézmény. Az ócska talponálló és az új, korszerű ABC. A kocsma előtt a szokásos kép: a járdaszegélyen ülve, az ablakmélyedésekbe könyökölve, férfiak, nők, söröskorsóval, fröccsös, féldecis poharakkal. A környék gyerekei számára a kocsma is játszótér — ki-be szaladgálnak a nyitott ajtón, kerülgetik, lökdösik a felnőtteket. Odébb, nem is olyan messze apró kis játszótér, homokozóval, hintákkal. Ott csak két-három apróság játszadozik: a nagyok közelsége, a kocsma örökké zajló élete úgy látszik, vonzóbb közeg. A 912-es utca és környéke. Pár száz négyzetméternyi terület, egy darab a régi Budapestből. Itt körbejárva szimbólumok sorát fedezheti fel a lírai lelkületű újságíró: a Tömöri út sarkán már lebontották az utolsó öreg házakat; a telep végében épült föl a hajógyár kacsalábon forgó munkásszállója; a túlsó oldalon az ötvenes évek építészeti stílusjegyeit magukon viselő tömbházak; osztályon aluli kocsma, odébb pedig az új lakótelep két-három szoba összkomfortos lakásokból összeállt karcsú toronyépületei. — Valamikor szép volt itt... — mondta a Kassáról ideszármazott öregasszony — a sok virág, a fák, a kis kertek, az egymást ismerő emberek ... Most már nem szép. Nem mintha a kép lényegesen változott volna, csak — 1977-et írunk... —pit— ANGYALFÖLD 15
