Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. augusztus / 3. szám
Angyalföldért dolgoznak Kitüntetettek (Folytatás a 3. oldalról) — Angyalföldön született, ott tanult, ott dolgozott, ott élte le majd egész életét. Nem csodálkozom hát, hogy a lokálpatrióták szenvedélyességével igyekszik velem is megszerettetni mindazt, amit én csak kevéssé ismerhetek. Történésznek készült. A budapesti Tanárképző Főiskola utolsó éves hallgatója volt, biztos jövő előtt állt. Aztán tanársegéd a történelem tanszéken. 1950-et írtunk akkor. A DISZ kongresszusának évét. — A DISZ kongresszuson vett váratlanul egészen más irányt az életem. Központi vezetőségi tagnak választottak, így néhány hónappal később, amikor kezembe vehettem a diplomámat természetes volt, hogy a szervezet országos központjában fogok dolgozni. Kire számíthattak volna abban az időben, ha nem a vezetőségi tagokra? 1954-től angyalföldi általános iskolák következtek. Tanítottam és vezettem az úttörőket — az ifjúsági mozgalom változatlanul meghatározója volt az életemnek. Az ember huszonhat év után ha akarja, ha nem, felteszi magának a kérdést: mire vihette volna, ha nincs a mozgalom? Egyetemen tanítanék, kutatómunkát végeznék? Vajon a tudományos pályán jobban érezném magam? Nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mindenesetre a történész nem halt ki belőlem. És már tudományos kutató munkára nincs lehetőségem, hozzáláttam az „amatőr gyűjtögetéshez”. A helytörténeti klub évről évre gazdagabb, mind több értékes dokumentumot, tárgyi emléket tudhatunk magunkénak.- Kicsit túlozva, de úgy szoktam mondani: a világon nem történhet semmi az angyalföldiek nélkül. Mi mindenütt ott vagyunk. Feldolgozandó, Összegyűjthető anyag tehát rengeteg van, csak idő kell hozzá. No meg ember, aki majd olyan lelkesen folytatja ezt a munkát, ahogy én elkezdtem... D oktor Benkő László tiltakozik, amikor „Igazgató úr”-nak szólítom. — Intézetvezető főorvos! Ezt a kifejezést jobban szeretem. Benne van az is, hogy nemcsak igazgatom a Gyöngyösi úti rendelőt, de gyógyítok is. Szemészorvos vagyak. Gyerekkoromban jogász, katona, pedagógus vagy orvos szerettem volna lenni. Később — már felnőtt fejjel — rájöttem, hogy mi is vonzott éppen ezekhez a pályákhoz. Valamennyi — az orvos, a jogász, a katona és a pedagógus is — emberekkel, emberi sorsokkal foglalkozik. Ezért volt számomra oly kedves éppen ez a négy hivatás. Kevesen mondhatják "el magukról, hogy gyerekkoruk álmait sikerült megvalósítaniuk. Én elmondhatom. Az egyetem elvégzése után az orvostudományi egyetem katonai tanszékén tanítottam. Orvos, katona és pedagógus lehettem egyszemélyién. Később már csak a gyógyítás maradt számomra — a közéleti munka azonban változatlanul meghagyta nekem az emberekkel való törődést. — ön elnöke az egészségügyi és szociálpolitikai bizottságnak, foglalkozik a polgári védelmi-egészségügyi kiképzés megszervezésével, állandó kapcsolatot tart a József Attila Művelődési Házzal, no és nem utolsósorban rendelő- intézetet vezet, ami ugyancsak sok munkával, gonddal jár. Hogyan jut mindenre ideje? Nem fenyegeti-e időnként az a veszély, hogy mindent csak félig csinál? * — Azt hiszem, nem, de ehhez az kell, hogy ügyesen tudjak szelektálni. Nem az a jó közéleti ember, aki minden rendezvényre elmegy, ahova meghívót kap. És nem az szereti igazán az embereket, aki annyira belebonyolódik az apró-cseprő ügyekbe, hogy a végén a „sok fától nem látja az erdőt” Én mindig az „erdőt” nézem. Csak azzal foglalkozom, amit valóban közügynek tartok. És ha valamit elkezdek, azt tűzön, vizen keresztülviszem. Nem szabad az embereket becsapni. Ez a legfontosabb. Jó időbeosztással és lelkesedéssel mindent meg lehet csinálni. Sőt! Az embernek még arra is marad ideje, hogy olvasson, utazzon, bélyeget gyűjtsön, vagy játsszon a párhónapos kisunokájával. H uszonöt éve tanácstag. 1946-ban költözött feleségével a lipótvárosi Rajk László utcába, ott keresték meg néhány év múlva — számára teljesen váratlanul — és kérték fel arra, hogy vállalja a megbízatást. Wolf Miklós nem egészen értette, hogy miért éppen rá esett a választás, de kötélnek állt. Azóta megszakítás nélkül 16 lakóház, többszáz ember ügyes-bajos dolgaival törődik, megnyugtatja a panaszkodokat, vitatkozik a vitatkozókkal, terveket sző, a jogos sérelmek orvoslására, arra, hogy a bajokon hogyan lehetne segíteni... — Szerintem mindenre van megoldás. Nem ismerek lehetetlent. Csak lusta emberek vannak, kényelmesek, akik folyton mástól várják a tetteket. Rengeteg ötletem van mindenre, a megvalósítás azonban már nem rajtam múlik. Ez néha elkedvetlenít. De nem sokáig bosszankodom, elég az utcára kimennem, néhány emberrel beszélgetnem, s máris újabb terveken töröm a fejem. Rosszak a telefonok? Miért nem állítjuk fel ezentúl a nyilvános állomásokat a kapualjakban? A lakók örülnének, hiszen sokan évek óta várnak már hiába a készülékre, no meg a notórius telefonrongáló- kat is jobban szemmel lehetne tartani. Vagy: majd mindenki panaszkodik, hogy a szűk belvárosi utcákban már nem lehet a járdán sem közlekedni a parkoló autók miatt. Szerintem roppant egyszerűen lehet ezen is segíteni. Csak egy fehér csíkot kellene a járdára húzni figyelmeztetésül a kocsiknak: eddig és ne tovább! Ezek apróságok, tudom, de az ember életét apró-cseprő dolgok teszik ki. Naív vagyok? Lehet. Nem érthetek mindenhez. De az már kimondottan bosszant, hogy egy-egy felszólalásom után, amikor elmondom a magam kis észrevételeit, javaslatait néha még azt sem mondják: ez butaság. Nem panaszkodom — félre ne értse — huszonöt év alatt rengeteget fejlődtünk, ésszerűbbé, pontosabbá vált a tanácsi munka. Csakhogy én egy roppant türelmetlen ember vagyok. Szeretem az embereket, és ezért mindenkin segíteni szeretnék. Nem holnap, nem holnapután, hanem most, rögtön, azonnal. A XIII. kerületi Üt- és Létesítmény Karbantartó Vállalat igazgatója. Az általa vezetett Vállalat szakmunkásai sietnek a kerület intézményeihez, ha valahol például csőrepedés van, ők javítják ki a megrongálódott útburkolatot, vagy a járdát is. Kerekes Béla minden reggel öt órakor kel. Hat óra fél hét felé már bent van az irodában, jóval a munkakezdés előtt. — Ráérnék kilenc órára is bejönni, de csak úgy vagyok nyugodt, ha látom, hogy az embereim rendben megérkeznek, nincs baj egyikükkel sem, ki lehet őket küldeni a munkára. Nem érezném jól magam akkor sem, ha nem tudnám pontosain ki hol dolgozik, hol lehet őket utolérni. Ezért nézem át minden reggel újra és újra a papírokat. Menetközben már nem érhet meglepetés. Egyébként nem értem, hogy miért éppen rólam akar írni. Nincs az én életemben semmi rendkívüli. Csak szeretek dolgozni, szeretek jól dolgozni. — A mondat Ismerősen cseng — majdnem mindenki ezzel kezdd. Egy kitüntetést azonban nem adnak olyan egyszerűen. Pusztán csak azért, mert valaki elvégzi a rábízott feladatot nem jár rendkívüli jutalom. — Pedig mégis így van. Nem teszek mást, csak igyekszem lelkiismeretesen megcsinálni, amivel megbíznak. És hadd mondjak még valamit. Egy vezető akár a feje tetejére is állhat, nem tud eredményt felmutatni, ha a munkatársai nem segítik. Az én kitüntetésem nemcsak az enyém, bár az én nevemre szól. Az „Angyalföldért” plakettet valamennyien kaptunk, mindazok, alak azért dolgozunk, hogy a kerület intézményeiben fennakadás ne legyen. Svékus Olga 4 ANGYALFÖLD
