Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. április / 2. szám
Egy nap a Vígszínházban Néhány perc múlva tíz óra. A Rajk László utcában a járdán parkoló autók, az árkok, a vascölöpsor, a hevenyészett korlátok és a földbuckák közt remeg a levegő a légkalapácsok ütéseitől. A tavaszi napfény utat tör magának a porfelhőkön át és kacéran megmegcsillan a színészbejáró ajtajának üvegtábláin. A folyosón még csend van. Már a második lépcsőfordulóban járok, mikor megszólal a színház minden zegét, zugát betöltő fojtott hang: „A Kakukkfészek első jelenet szereplőit kérem a színpadra...” Ajtók nyitnak és csukódnak, nevetés és beszélgetésfoszlányok hallatszanak. A színház életre kel. — Nem. Mindannyian másképp dolgozunk. Én majdnem minden este benn vagyok a színházban, s félreértés ne essék, nem az első pillanattól az utolsóig nézem az előadásaimat. Sokszor csak ülök a szobámban, be van kapcsolva a hangszóró, ügyelem, s csak egy-egy jelenetet nézek meg. Mindig másikat... — Előfordul, hogy menet közben változtat valamin? az előadás.. • a már hurcol ia magával... És megtörténik a csoda. A színpadon feltámad a leány, aki ezreket volt képes harcba vinni.. / Megégetik, mert hitt az igazában... G. B. Shawl Szent Johannáját látjuk. A nézőtéren még zúg a taps, de hátul már nyitva a színpadra vezető ajtó. Orbán Jenő ügyelő fáradtan simítja végig Próba kezdődik. Várkonyi Zoltán igazgató főrendező, mikor a szobája előtt találkozunk, s megmondom mi célból vagyok Itt, dühbe gurul: „A Vígszínház nem angyalföldi hanem székesfővárosi, magyarországi, európai színház... Szóval mindenkié... Ebben a mindenkiben persze az angyalföldiek is bennfoglaltatnak ...” Ezzel el is vagyok igazítva. A színpadon Ken Kesey: I,Száll a kakukk fészkére” című regényéből készült darab bemutatójára készülnek. A szereplők: Koncz Gábor, Búj- tor István, Kern András, Pró- kai István, Béres Ilona, Szatmári István... ápolók és ápoltak. A téma: vajon van-e értelme a szánalmas emberron- csok lázadásának, van-e az ideggyógyintézetből visszaút az elveszett emberséghez.., Az amerikai film világsiker, a vígszínházi a darab első magyarországi bemutatója. Rendezője: Kapás Dezső: — Jól ismerem a regényt... nehezen tudom színpadon elképzelni... — kezdem vele a beszélgetést. — Könnyű darabokat soha nem szoktam választani. Nem azért mert mindenáram a nehezet hajszolom, csak úgy látszik az jut mindig az eszembe. Számomra ezek a munkák jelentenék művészi örömet, s még ha nem is sikerül mindig úgy, ahogy az ember szeretné — érdemes belevágni. Ott volt a „Vörös postakocsi". Senki sem gondolta volna, hogy száznál is több előadást megér. Vagy a „Rezeda Kázmér”: még a langyos, vagy inkább rossznak mondható sajtóvisszhang sem riasztotta el az embereket — telt, sőt gyakran pótszékes házakkal megy ... Közben már fél kettő. A délutáni előadás Bereményi- Kern—Marton—Radnóti: i,Harmincéves vagyok” A nézőtér zsúfolásig tele, érdekes — nemcsak fiatalokkal. Nyír tottszínpados darab (nem megy le a függöny) s a jobbára csak textildíszlet és a szereplők mozgatása is, engem kicsit Lju- bimov színházára emlékeztet. Marton László rendező friss diplomával a zsebében került ehhez a színházhoz, immáron nyolc esztendeje. Ennyi idő távlatából már el lehet dönteni, szerencsésnek tartja-e választását? — Egyértelműen: igen. Remélem a színház vezetői is így érzik — teszi gyorsan hozzá. — Olyan kollektívába kerültem, ahol úgy érzem, minden lehetőséget megkapok. Nagyon sok segítséget és biztatást, amikor rosszabbul dolgoztam, s abban a pillanatban, amikor jobban ment — éreztették azt is velem, hogy most elégedettek a munkámmal... — Hogyan tudja értékelni a munkáját? — Másik négy rendező kollégámmal — az igazgatóm szerencsére maga is rendező — minden munkámat meg szoktuk beszélni, s ha ők jónak értékelik a produkciót, nos, nekem ez a legnagyobb elismerés. Sokminden... például a siker is elismerés, de ez lehet megtévesztő. Számomra az a legfontosabb, ha tőlük hallom, vagy megérzem, hogy jó volt, amit csináltam. — Lehet-e mérni a közönség reakciójából? Egyáltalán találkozik-e vele? — Hogyne találkoznék. En majdnem minden előadáson, amit rendeztem, ott vagyok. Még azoknál a daraboknál is, amik — „Bolha a fülben”, „Képzelt riport”, „Harmincéves vagyok”, „A kör négyszögesítése” — már több éve futnak, figyelem az előadásokat A mi szakmánkban rendkívül lényeges, az úgynevezett hatáselemzés: vagyis, hogy arra, amit mi csináltunk, hogyan reagál a közönség... — Ez egy színházi elvárást — Igen. Most például a pozsonyi vendégjátékunkon a „Képzelt riport...” két lényeges részénél próbát csináltunk, s még új dolgokat is beletettünk a darabba. — Mit szólnak ehhez a színészek? — Szerintem minden hangnem kérdése... Egyébként a színész örül, ha a munkája kontroll alá kerül, hiszen ez emeli a színvonalat egy-egy előadásnál... Csehszlovákiában például nagyon nagy sikerünk volt. Igazi, igazi forró siker. Talán nem az én számból kellene ezt hallania... — teszi hozzá mentegetőzve. — Van kedvenc színészet — Persze, hogy van, de nem fogok most neveket mondani. Azokat a színészeket szeretem, akik önálló egyéniségek, bele tudják élni magukat egy rendezői elképzelésbe, s azt hittel végig is tudják játszani. — A Vígszínháznak lassan évszázadra visszatekintő hagyománya a magyar szerzők darabjainak bemutatása... — Hát igen ... azt hiszem ezt nyugodtan érthetjük a mára is. Csak a repertoárunkat kell végignézni... Közben nagyon szalad az idő. A hangszóróban már az esti előadás szereplőit figyelmeztetik: még néhány perc, s lezárják a nézőtérre vezető átjáróajtót. Prokopné, Elit a nézőtéri felüevelő. Hét éve dolgozik a színházban. Tulajdonképpen mit fed ez a munkakör? — Minden, ami ezen az ajtón túl előadás előtt, alatt vagy közvetlenül utána történik énrám tartozik. Mondok példát, úgy talán jobban érzékelhető: valaki otthon felejti a színházjegyét, vagy rosszul lesz a nézőtéren ... nekem kell kihívni az előadásról az ügyeletes orvost, esetleg a mentőket értesíteni ... Közben bekukkant „színházi napom” kedves segítőtársa Gyimesi Ági. Huszonhétévé a színház titkárnője: — gyere gyorsan, kezdődik a homlokát: elég nehéz előadás a Johanna. A színpadmester körül már munkavédelmi sisakban állnak a dísz- létezők, készülnek a bontást ra... Aztán becsukódnak az ajtók az utolsó néző is elment, elal-. szanak a csillárok. Kútvölgyi Erzsébetet, „Johannát” már utcai ruhában találom az öltözőjében. Farmerszoknyában, ingben, hímzett mellényben — olyan min* egy gimnazista lány. Először a színházi kollektíváról beszélt getünk. Jól érzi itt magát, törődnek- vele, vigyáznak rá — egészségével gyakran van problémája.,, Érzi, hogy számítanak rá, de ugyanakkor segítik abban, hogy amennyit elbír, annyit dolgozhasson szinkronban, rádióban, televízióban. Ebben a színházban a titkárok és Gyimesi Ági segítségével megoldott a színészegyeztetés ... Az otthonra, az egészen más pályán dolgozó férjre, a családra terelődik a szó: — Édesapám munkásember volt, s addig, míg a lánya nem lett színész ő nem járt színházba. Valahogy félt tőle .; Mondjuk harmincezer munkásból ötnek lesz a lánya vagy a fia színész — a többit megnyerni magunknak azzal, hogy a legelvontabb darabokat ia mindenki számára érhetően játsszuk el... számomra ez az elképzelhető legszebb feladat. Mert ha valakinek eszébe jut, hogy eljöjjön ide, s a pénztárban kér egy jegyet egy darabra, amin jól elszórakozhat 9 megkapja. Ott van a „Bolha a fülben”, „A kör négyszögesítése” ... Ha tényleg jól érezte magát, legközelebb talán már megnézi a „Johannát” is. Tizenkettő körül jár már az idő, mire elcsendesedik a színház környéke. Az utolsó ablakban is kialszik a fény, • a Vígszínház épülete méltósággal várja a holnapot... Tolmár Klára 18 ANGYALFÖLD
