Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1977. január / 1. szám

INIIIIIIIIIIillllilllllllllllllllltllliniilMIIIIIIIIIIIMIIIIIIIHIIIIIII llllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllliailllllllllllllHIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllllllllliailllllllllllllllllllHtlllllillliiillllMiiiiiiiiiiiHiKiiiiiiiiiiiuiini KÖZÖS UTÓN TISZTELETA HŐSÖKNEK — Irány a Szovjetunió! — mondják elégedetten a Láng Gépgyár kazán- és vegyigép- gyártó gyáregységének dolgo­zói, s még egyszer végigsimít­ják szemükkel a hatalmas be­rendezést. A szovjet megren­delésre készült paradicsombe- sürítő vonal elindulhat vég­célja, Szamarkand felé. — Szamarkand ... — nem kis nosztalgiával ejti ki az üz- bég város nevét Péntek-Dózsa Miklós, a diesel gyáregység művezetője. — Kiküldetésben jártam ott néhány társammal együtt: a hűtőgépgyárban dolgoztunk, azokat a hűtőgép falakat sze­reltük, melyeket a Láng Gép­gyár szállított a szovjet part­nernek. Üzbegisztán nem a szomszédban van. Az már bi­zony a Kelet, így, névelővel. Életre szóló élményt jelentett az út. Az ipar most van fejlő­dőben, de azoktól a munkatár­saktól, akik nemrég jöttek haza Szamarkandból, már olyasmit hallok: „Miklós, most eredj az üzbég városba, nem ismersz rá, annyi minden épült...” Nem messze attól a hűtőgépgyártól, ahol dolgoz­tam, működik egy konzerv­gyár, aminek paradicsombe- sürítő vonalát a Láng szállí­totta. Azóta is megelégedéssel használják. Jellemző példa: a mi elektromos automataso­runk mellett dolgozik egy francia berendezés is, s az összehasonlítás a mi javunkra billentette a mérleg nyelvét. Nyolc hónapot dolgoztam Bakuban — mondja Dombó­vári István. — A hűtőfalak elektromos szerelését végez­tem. öröm volt a munka, a bakui munkások olyan szak­mai felkészültséggel rendel­keztek, hogy elég volt egy szó, egy mozdulat, máris értettük egymást. Galambos István lakatos a szaratovi hűtőgépgyárban sze­relte a Láng Gépgyár hűtő­gép falait. Szaratov Moszkvá­tól 850 kilométerre délkelet­re fekszik, s amikor Galam­bos István ez év februárjában megérkezett a tatár városba, mínusz 36 fok fogadta. — Minálunk talán 1929-ben volt ilyen hideg, amikor a ve­rebek is lehulltak a fáról — szörnyülködik még mindig Galambos István. — De Sza- ratovban úgy sétifikálnak az emberek, mintha legalábbis ősz lenne. Nem úgy mi, ide­gen országbeliek: az első na­pokban csak akkor mentünk ki, ha nagyon muszáj volt. Később rájöttünk, hogy a hide­get is meg lehet szokni. Sőt városnézni is lehet. De, hogy ne hazudjak, olyan volt ez a városnézés, hogy egy-egy pil­lanatra megálltunk, aztán ro­hantunk gyorsan be a legköze­lebbi üzletbe melegedni. Ami­kor jól átmelegedtünk, megint megnéztünk valami szépet. Szaratovot a háború megkí­mélte, ezt a részt elkerülte a pestisnél szörnyűbb vész. Az épületei csodálatosak. Na és a Volga! Azt látni kell. Egysze­rűen lenyűgöző. Azért főképpen hétközna­pokból állt az az idő, amit kinn töltöttek a Szovjetunióban. De hogy a Láng Gépgyár jó hír­nevét tovább öregbítették, ar­ra bizonyság az az oklevél is, amely arról beszél: a Lenin- évforduló tiszteletére felaján­lott műszakon is példamuta­tó, dicséretes munkát végez­tek. Armós Erzsébet Felszabadítok (Vincze Lajos metszete) Láng Gépgyár Világjáró szerelők Elmaradt találkozás A Szovjet Déli Hadseregcsoport egyik alakulatát jó is­merősként kerestem fel. A kapcsolat egy emlékezetes kultúrműsorhoz kötődik: a katonák a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza szervezésében egyik angyalföldi nagyüze­münket keresték fel dalaikkal, táncaikkal; maradandó em­léket hagyó színvonalas műsorokkal. A parancsnok politikai helyettesét hívtam fel telefonon, hogy információkat, segítséget kérjek tőle. Olyan szovjet katonákkal akartam találkozni, akik részt vettek a főváros és Angyalföld felszabadításában is. A politikai helyettes kérésemet hallván mosolyogva 'mondta: „Nehezen fog olyan katonát találni, aki harminckét éve is itt járt! De azért csak jöjjön el hozzánk, valamit talán tudunk segí­teni!” Elfogadtam a meghívást és a latyakos, havas utcákon, a zsúfolt, ritkán járó buszokon eljutottam a városnak erre a csendesebb pontjára. A kertes házak között áll a laktanya. A kapuügyeletes szép szál, szőke hajú legény, alig túl a húszon — barát­ságosan kezet nyújtott, majd amikor újságírói iga­zolványomból elolvasta a nevem, kedveskedve betuszkolt a kapuügyeletesi szobába és hellyel kínált. Nyílt az ajtó. Két katona lépett be rajta. Pár rövid mon­dat hangzott el, 'majd az alacsonyabb, kerek képű, vidám mosolygás arccal, tört magyarsággal bemutatkozott: „No- szenko Vologya vagyok.” Elmondtam, hogy miért jöttem. — Igen — mondta Vologya széttárt karokkal, mintegy bocsánatkérőn —, mind fiatalabbak vagyunk, semhogy részt vehettünk volna a felszabadító harcokban. De van az egységünknek egy múzeuma, most rendezzük át. Pár hét múlva, ha ismét megnyitjuk, látogasson el hozzánk. Szívesen megmutatjuk a kiállítást... Ahogy a buszmegálló felé mentem, Vologya szavai ju­tottak eszembe: „Fiatalok vagyunk... annak már _har­minckét éve...’ Igen. A háborút — szerencsére — ők is, mi is csak az elbeszélésekből ismerjük. Béke van. Azok a szovjet katonák, akik itt harcoltak, a Duna mentén, már sokan nyugdíjasok, nagypapák. Nem sikerült, amit elterveztem, de azért nem szomor- kodtam. Gazdagabb lettem egy emberi kapcsolattal: ösz- szebarátkoztam Vologyával. És várom a telefonját, hogy tárlatlátogatásira hívjon; hogy együtt nézzük meg a kato­namúzeumot, a felszabadító harcok emlékeit. B. L. Ha a mátyásföldi szov­jet egység kiállítását nem is, egy másik, hasonló té­májút azért sikerült meg­nézni az újságírónak. A Hazafias Népfront XIII. kerületi Bizottságának Vá­ci út 50. szám alatti helyi­ségében gazdag anyaggal — nagyrészt a Helytörté­neti klub munkájának eredményeként — kiállítás nyílt Angyalföld felszaba­dulásának emlékére. A tárlaton korabeli fotókat, dokumentumokat tekint­hetnek meg az érdeklődők. A képeken a háború-pusz- tította utcák, házak, har­coló csapatok láthatók, de itt vannak az új élet elin­dítóinak portréi, a béke el­ső napjainak dokumentu­mai is. ANGYALFÖLD 5

Next

/
Thumbnails
Contents