Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1977. január / 1. szám
INIIIIIIIIIIillllilllllllllllllllltllliniilMIIIIIIIIIIIMIIIIIIIHIIIIIII llllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllliailllllllllllllHIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllllllllliailllllllllllllllllllHtlllllillliiillllMiiiiiiiiiiiHiKiiiiiiiiiiiuiini KÖZÖS UTÓN TISZTELETA HŐSÖKNEK — Irány a Szovjetunió! — mondják elégedetten a Láng Gépgyár kazán- és vegyigép- gyártó gyáregységének dolgozói, s még egyszer végigsimítják szemükkel a hatalmas berendezést. A szovjet megrendelésre készült paradicsombe- sürítő vonal elindulhat végcélja, Szamarkand felé. — Szamarkand ... — nem kis nosztalgiával ejti ki az üz- bég város nevét Péntek-Dózsa Miklós, a diesel gyáregység művezetője. — Kiküldetésben jártam ott néhány társammal együtt: a hűtőgépgyárban dolgoztunk, azokat a hűtőgép falakat szereltük, melyeket a Láng Gépgyár szállított a szovjet partnernek. Üzbegisztán nem a szomszédban van. Az már bizony a Kelet, így, névelővel. Életre szóló élményt jelentett az út. Az ipar most van fejlődőben, de azoktól a munkatársaktól, akik nemrég jöttek haza Szamarkandból, már olyasmit hallok: „Miklós, most eredj az üzbég városba, nem ismersz rá, annyi minden épült...” Nem messze attól a hűtőgépgyártól, ahol dolgoztam, működik egy konzervgyár, aminek paradicsombe- sürítő vonalát a Láng szállította. Azóta is megelégedéssel használják. Jellemző példa: a mi elektromos automatasorunk mellett dolgozik egy francia berendezés is, s az összehasonlítás a mi javunkra billentette a mérleg nyelvét. Nyolc hónapot dolgoztam Bakuban — mondja Dombóvári István. — A hűtőfalak elektromos szerelését végeztem. öröm volt a munka, a bakui munkások olyan szakmai felkészültséggel rendelkeztek, hogy elég volt egy szó, egy mozdulat, máris értettük egymást. Galambos István lakatos a szaratovi hűtőgépgyárban szerelte a Láng Gépgyár hűtőgép falait. Szaratov Moszkvától 850 kilométerre délkeletre fekszik, s amikor Galambos István ez év februárjában megérkezett a tatár városba, mínusz 36 fok fogadta. — Minálunk talán 1929-ben volt ilyen hideg, amikor a verebek is lehulltak a fáról — szörnyülködik még mindig Galambos István. — De Sza- ratovban úgy sétifikálnak az emberek, mintha legalábbis ősz lenne. Nem úgy mi, idegen országbeliek: az első napokban csak akkor mentünk ki, ha nagyon muszáj volt. Később rájöttünk, hogy a hideget is meg lehet szokni. Sőt városnézni is lehet. De, hogy ne hazudjak, olyan volt ez a városnézés, hogy egy-egy pillanatra megálltunk, aztán rohantunk gyorsan be a legközelebbi üzletbe melegedni. Amikor jól átmelegedtünk, megint megnéztünk valami szépet. Szaratovot a háború megkímélte, ezt a részt elkerülte a pestisnél szörnyűbb vész. Az épületei csodálatosak. Na és a Volga! Azt látni kell. Egyszerűen lenyűgöző. Azért főképpen hétköznapokból állt az az idő, amit kinn töltöttek a Szovjetunióban. De hogy a Láng Gépgyár jó hírnevét tovább öregbítették, arra bizonyság az az oklevél is, amely arról beszél: a Lenin- évforduló tiszteletére felajánlott műszakon is példamutató, dicséretes munkát végeztek. Armós Erzsébet Felszabadítok (Vincze Lajos metszete) Láng Gépgyár Világjáró szerelők Elmaradt találkozás A Szovjet Déli Hadseregcsoport egyik alakulatát jó ismerősként kerestem fel. A kapcsolat egy emlékezetes kultúrműsorhoz kötődik: a katonák a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza szervezésében egyik angyalföldi nagyüzemünket keresték fel dalaikkal, táncaikkal; maradandó emléket hagyó színvonalas műsorokkal. A parancsnok politikai helyettesét hívtam fel telefonon, hogy információkat, segítséget kérjek tőle. Olyan szovjet katonákkal akartam találkozni, akik részt vettek a főváros és Angyalföld felszabadításában is. A politikai helyettes kérésemet hallván mosolyogva 'mondta: „Nehezen fog olyan katonát találni, aki harminckét éve is itt járt! De azért csak jöjjön el hozzánk, valamit talán tudunk segíteni!” Elfogadtam a meghívást és a latyakos, havas utcákon, a zsúfolt, ritkán járó buszokon eljutottam a városnak erre a csendesebb pontjára. A kertes házak között áll a laktanya. A kapuügyeletes szép szál, szőke hajú legény, alig túl a húszon — barátságosan kezet nyújtott, majd amikor újságírói igazolványomból elolvasta a nevem, kedveskedve betuszkolt a kapuügyeletesi szobába és hellyel kínált. Nyílt az ajtó. Két katona lépett be rajta. Pár rövid mondat hangzott el, 'majd az alacsonyabb, kerek képű, vidám mosolygás arccal, tört magyarsággal bemutatkozott: „No- szenko Vologya vagyok.” Elmondtam, hogy miért jöttem. — Igen — mondta Vologya széttárt karokkal, mintegy bocsánatkérőn —, mind fiatalabbak vagyunk, semhogy részt vehettünk volna a felszabadító harcokban. De van az egységünknek egy múzeuma, most rendezzük át. Pár hét múlva, ha ismét megnyitjuk, látogasson el hozzánk. Szívesen megmutatjuk a kiállítást... Ahogy a buszmegálló felé mentem, Vologya szavai jutottak eszembe: „Fiatalok vagyunk... annak már _harminckét éve...’ Igen. A háborút — szerencsére — ők is, mi is csak az elbeszélésekből ismerjük. Béke van. Azok a szovjet katonák, akik itt harcoltak, a Duna mentén, már sokan nyugdíjasok, nagypapák. Nem sikerült, amit elterveztem, de azért nem szomor- kodtam. Gazdagabb lettem egy emberi kapcsolattal: ösz- szebarátkoztam Vologyával. És várom a telefonját, hogy tárlatlátogatásira hívjon; hogy együtt nézzük meg a katonamúzeumot, a felszabadító harcok emlékeit. B. L. Ha a mátyásföldi szovjet egység kiállítását nem is, egy másik, hasonló témájút azért sikerült megnézni az újságírónak. A Hazafias Népfront XIII. kerületi Bizottságának Váci út 50. szám alatti helyiségében gazdag anyaggal — nagyrészt a Helytörténeti klub munkájának eredményeként — kiállítás nyílt Angyalföld felszabadulásának emlékére. A tárlaton korabeli fotókat, dokumentumokat tekinthetnek meg az érdeklődők. A képeken a háború-pusz- tította utcák, házak, harcoló csapatok láthatók, de itt vannak az új élet elindítóinak portréi, a béke első napjainak dokumentumai is. ANGYALFÖLD 5
