Angyalföld, 1976 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1976. november / 2. szám
VASAS-LANYOK SIKERE Bajnokság — sorozatban Vannak sportágak, amelyekben a kiugró teljesítményekről csak a bennfentesek vesznek igazán tudomást. Még a sportbarátok többsége is átsiklik fölöttük, vagy csak egyszerű „nocsaíc”-kal intézik el a dolgot. Az U. Dózsa Labdarúgócsapatának sorozatos bajnoki e. Aége állandó beszédtéma volt a szurkolók között. De ha mondjuk o Vasas női kézilabdacsapatá- nak „különös ismertető jeléről” kezdenénk faggatni valakit, valószínű hogy nem tudna válaszolni. Talán annyit még megmondana, hogy pillanatnyilag a legjobb Magyarországon, de hogy mióta, azt már biztosan nem. Mostoha sors ez, egy kicsit mindig a labdarúgás árnyékában kullogni. Pedig a kézilabdázásban ma lényegesen előbbre tartunk. Ha nem is ott, mint 11 évvel ezelőtt — amikor a női válogatottunk világbajnokságot nyert — de legalábbis a közelében. Igazolásul talán elegendő emlékeztetni a tavalyi világbajnokság és az idei olimpia bronzérmére: olyan bronzérmek ezek, amelyek köny- nyen válhattak volna nemesebbé is. De maradjunk a Vasasnál. A női csapat idén sorrendben ötödször nyerte meg az első osztályú bajnokságot. Nem akármilyen fegyvertény ez. S ha hozzátesszük, hogy ez idő alatt alig-alig szenvedtek vereséget, különösen dicséretes teljesítmény. „Jó, jó — mondhatná a kézilabdában járatos sportember, — könnyű nekik, a legjobb játékosok ott játszanak.” Ez igaz. A jó játékos azonban még önmagában nem elég — csapatot kell belőlük csinálni! De nézzük csak, kik is a Vasas kiemelkedő egyéniségei? Bujdosó Ágota, az olimpia legjobb kapusa, Csik Jánosné, a nagyszerű balkezes átlövő. Angyal Éva, a fürge közelharctól sem visszariadó beállós. Ster- binszki Amália a gólgyáros átlövő, Vadászná Vanya Mária, a kiismerhetetlen szélső Valamennyien ott voltak Montrealban, s nemcsak ott voltak, jól is játszottak. És — bár jelenleg már a Bp. Spartacus játékosa — hiba lenne, ha nem emlékeznénk meg a korábbi évek egyik meghatározó egyéniségéről, talán a legjobb magyar irányító játékosról, Fler-kné Babos Ágnesről. Mégis, amikor Csik Jánossal, a csapat edzőjével beszélgettem, őrségváltásról esett szó. — Ezzel számolni kellett — magyarázta. — Évek óta nyerjük a bajnokságokat, lényegében változatlan csapattal. Most néhányan a visszavonulás gondolatával foglalkoznak, mások pedig... szóval arról se feledkezzünk meg, hogy nőkről, feleségekről, leendő vagy már gyakorló családanyákról van szó... De azért ne gondoljon senki sem arra, hogy ég a ház, ellenkezőleg: nagyon is együtt van a gárda, mégis hiba lenne a sikerek melegében sütkérezni, megfeledkezni arról, hogy az évek szállnak, lassan-lassan megöregszünk. Józan, előrelátó szavak, egy fiatal, mindössze harmincesztendős edző szájából. Különösen meglepőek akkor, ha hozzátesszük: október 10-én fél tizenkettőkor, egy perccel a Vasas—Tatabánya mérkőzés, egy perccel a bajnokság ötödszöri megszerzése után hangzottak el. — Hálás vagy hálátlan feladat volt átvenni az edzői szerepkört Fleck Ottótól? — kérdeztem. — Azt hiszem • inkább az utóbbi. Sokan meg is kérdezték tőlem „Talán meg akarok bukni”? Az együttes korábban sorozatban háromszor nyert bajnokságot, s akkor abban az idényben bizony borotvaélen táncolt az elsőségünk. De talán éppen ezért gondoltam arra: semmit sem veszthetek. A Bakony Vegyésznek nagyobb volt az esélye a végső győzelem kivívására, hiszen a döntő mérkőzést Veszprémben játszottuk. Mégis sikerült. Idén pedig mindössze egyszer, az őszi szezonnyitón kaptunk ki a Ferencvárostól. Igaz, ekkor egy kicsit megijedtem. A tavaszi idény után már öt pont volt az előnyünk. Megnyugtatónak látszott. Csakhát a lányok rendkívül fárasztó nyár után voltak. Az olimpia, az arra való készülés nagyon sokat kivett belőlük. Sokkal inkább pihenni vágytak, mintsem a bajnokságra edzeni, figyelni De összeszedték magukat, simán verték a következő ellenfeleket. Igaz, az akarat hajtotta őket, s nem a játékkedv. Olyan sokat dolgoztak, hogy bizony most már kicsit utálják a kézilabdázást. Tudja, egyfajta csömör ez. Most pihenni kellene, de nem lehet. A Bajnokcsapatok Európa Kupája a céL — A kupa megszerzése? — Nem vagyunk esélytelenek. Ha kedvező lesz a sorsolásunk, ha fokozatosan jönnek a nehezebb ellenfelek, eljuthatunk a fináléig. Beszéljünk mqst egy kicsit az edzőről. Mi köti őt jelenlegi elfoglaltságán kívül a Vasashoz, Angyalföldhöz? — Nagy Vasas-drukker voltam világéletemben. Nem volt a focistáknak olyan hazai meccsük, amelyikről hiányoztam volna. De mivel én a kézilabdázást választottam, persze, hogy idevágytam. A Testnevelési Főiskola csapatában kezdtem, de amint a főiskolát elvégeztem a Vasashoz vezetett az utam. Itt játszottam és edzősködtem. Nyolc éve már. Kezdetben a legfiatalabb gyerekekkel, a 10 év körüliekkel foglalkoztam. Ma már néhányan közülük, a felnőttek között is helyet kérnek. — Engedjen meg még egy személyes jellegű kérdést. Helyesnek tartja, hogy ott edző, ahol a felesége játékos? Nem vezethet ez később, amikor esetleg gyengébben megy a csapatnak, ellentétekhez? — Én ebben semmi kivetnivalót nem látok. Ha ellentétek lesznek, akkor nem emiatt. Sőt, úgy érzem, hogy kifejezetten jó ez a családi jelenlét. Egyrészt, mert abban biztos lehetek, hogy a feleségem mindig nagyon húz a mérkőzéseken, másrészt amíg tőle a maximumot követelem, mások sem lazsálhatnak. Hogy Csik János jól látja a dolgokat, abban Bujdosó Ágota erősített meg. Bujdosó Ágota, aki hamarosan visz- szavonul. Láttam őt sokszor parádés teljesítményt nyújtani, s most sajnálom, hogy így határozott. — Nem gondolod meg magad? — Nem. Próbálj meg húsz évet eltölteni a kapuban ... Nem, elég volt. Megbeszéltem Csik Jánossal, jövőre, ha szükség lesz rám, még be-beállok a kapuba, de már nem tudok annyit edzeni. Húsz év. S ezt az időt Bujdosó egyetlen egyesületben töltötte el: a Vasasban. — Csábítottak máshová? — Hajaj. Sokan, sokáig, kitartóan. Az ajánlatokból már egy kastélyom is lehetne. De aztán lassan-lassan elmaradoztak. Rájöttek: úgyse megyek el. — Miért? — Hogy-hogy miért? Hogy kérdezhetsz ilyet? Úgy éreztem, ha a Vasast elhagyom, olyan mintha a szüleimnek fordítanék hátat. Nem szereti, ha dicsérik. Harminc- három évesen, 167 válogatottsággal is megmaradt az az egyszerű lány, aki volt. Kilenctagú angyalföldi család ötödik gyerekének. Tisztelem érte. N. P. 20 ANGYALFÖLD
