Angyalföld, 1976 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1976. november / 2. szám

+ HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + Hegedűs Géza író Mozgékony, mindenből tréfát csináló ember; tele vitalitással, szenvedéllyel. A mai magyar irodalom legtermé­kenyebb alkotó egyénisége. Eddig het­ven könyve jelent meg, nem számítva a fordításokat. Ö írta Európában a leg­több hangjátékot: százharminckettőt... Dolgozószobája egy kisebb közkönyv­tárnak is bediene. — Én csak egy kis szekrényre valót írtam teli — magyarázza menlegetődzve amikor észreveszi, hogy a könyveket mustrálgatom — olvasó író vagyok, meg örökké tanuló — teszi hozzá, mert a mellettem levő asztalkán éppen a „Perzsa archeológia” hever. — Mostaná­ban fejeztem be egy rádiójátékot, a Zarathusztrát. Ehhez alaposan meg kel­lett ismerkednem az iráni két-isten vallással. A kisasztalon az öreg írógép, amely­ről az a hír járja: magától ír, csak rá kell tenni egy pakli kéziratpapírt, mellé egy pohár rumot... Elérti a pillantást, hangosan felnevet. — Sok viccet gyártanak rólam, pedig egyszerűen csak gyorsan gépelek, s szenvedélyesen szeretek dolgozni. Azt vallom: a művésznek egy kicsit tanár­nak kell lennie, s miután nekem kény­szer, hogy mindig tanuljak valamit, amit megtanultam — másoknak is to­vább akarom adni. Egy kritikusom azt írta rólam: még a leglíraibb verseimbe is becsempészek valami hasznos tudni­valót ... A háborús éveket leszámítva, egész életemben itt laktam Angyalföld belvá­ros felé eső szélén. A sors véletlen já­téka, hogy azt a két utcát, 'amelynek sarkán születtem, két kedves barátom­ról: Rajk Lászlóról és Radnóti Mild ős­ről nevezték el. Az ostrom alatt minde­nünk elpusztult a lakással együtt. Így lettem, a teljes nyomor állapotában, a jelenlegi feleségem albérlője... Két évig ma sem tudom miből éltünk. Aztán megint elkezdtem megjelenni, de az igazi sikeres időszak a „Miléthoszi ha­jós” kiadásával kezdődött. Azután fog­tam hozzá az „Európa közepén” soro­zatomhoz. Szenvedélyesen szeretek olvasni, látni, tapasztalni — utazni. Ez áttétele­sen mind lecsapódik abban, amit ír az ember. Évenként néhány hetet külföl­dön töltök, de egyhuzamban két hétnél tovább sehol sem bírom ki. Bejártam Európát, végigszaladgáltam Ázsia egy részét... gyorsan és alaposan megnézek mindent, ami érdekel, aztán jövök haza, mert a világ minden gyönyörű tájánál jobban szeretem ezt a kis országot, ahol dolgozom, s ezt a kerületet, ahol lakom ... JUU \hldov izol i or Azobraózmut'eóz Igazi közéleti ember. A szó tiszta ér­telmében. Műtermében naponta har­minc-negyven ember is megfordul: da­ruszerelők és kőművesek, vasön tőik és hegesztőik, esztergályosok és kazánko­vácsok ... Nézelődnek, kritizálnak, vagy éppen csak megkérdezik: „mi újság Vi­tya? Jól megy a meló?” Művészetekről, politikáról, sportról meg a mindemiapi gondjaikról vitatkoznak, de ha kell; márványtömböket mozgatnak, bronz­öntvényeket reszelnek, szállítanak és anyagot szereznek be. Barátok... A műterem közepén ott áll a félig kész szövőnő, de a polcok majdnem teljesen üresek, még nem hozták vissza az Elektromos Műveknél rendezett kiállí­tásról a kisplasztikákat. így csak fotó­kat nézegetek a Köztársaság téri Hősök emlékművéről, a fehérvári, a debreceni, - a békéscsabai, a Béke téri emlékművek­ről, s az ország minden táján felállított közel harminc köztéri szobráról. — Tudja, az ember élete olyan fur­csán alakul... Ma ott áll a Köztársaság téren a szobrom, ahol az a műhely volt, amiben dolgozni kezdtem. Az is egy szerencsés véletlen volt, hogy annyi je­lentkező közül, engem a szakmunkást is felvettek a Képzőművészeti Főiskolára. Igaz, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam: sikerült, egészen a mai napig igen sokat dolgoztam. Elő­ször 'a főiskolán ... Szinte bent laktam a műteremben. Rengeteg pótolni valóm volt — de végül jelesre diplomáztam. Aztán megnyertem a Köztársaság téri pályázatot... — Csak úgy, ismeretlenül? Azt mond­ják sok a „bunda" a pályázatok kö­rül,, . — Egy-kettőt leszámítva, én minden munkámat pályázaton nyertem, s tudo­másom szerint, nincsenek „protekto- raim” ... A főiskola elvégzése után kap­tam ezt a műteremlakást. Először fil­tern Angyalföldtől. Akkoriban még tele volt a környék bicskázókkal, vereke­dőkkel, garázdákkal... De valahogy engem hamar befogadtak, a gyerekeim itt születtek, itt nőttek fel. Ha így visz- szagondolok, veszem csak számba: mennyit változott körülöttem minden ezalatt a húsz év alatt. Azt hiszem, nyu­godtan állíthatom, ma Angyalföld már az összetartásról, az egészséges patrio­tizmusáról híres. Egyszerűen el sem tudnám képzelni, hogy máshol éljek, vagy dolgozzak. — Nem akarom, hogy azt higyje: ne­kem minden simán ment. A dolgok nem ennyire leegyszerűsíthetők. Az a véleményem, bár ez ma még nem „nép­szerű” álláspont; tisztességes munkával előbb vagy utóbb, de el lehet érni azo­kat a célokat, amiket az ember kitűz magának. Olyan az életem, amilyennek mindig szerettem volna, van munkám, szeretik és szeretem, amit csinálok, van családom és vannak barátaim... Azt hiszem: az embernek ott kell prófétá­nak lenni — ahol él... oCáng ^özAeß Azínművéiz A színház társalgójában ülünk le be­szélgetni. Nyüzsgés, zaj, cigarettafüst: főpróba van, a színészek a „Salemi bo­szorkányok” kosztüméiben ugranak be egy-egy kólára, feketére. Láng József is durva darócruhában, fején karimátlan, zöld kalappal — egyáltalán nem „an­gyali kosztümben” feszít. Láng József népszerű ember. Ország­szerte ismerik: jellegzetes baritonját — kölcsönözze hangját bármilyen figurá­nak — a mozirajongók, tévé nézők csal­hatatlanul felismerik. „Próféta”-e saját, szűkebb pátriájában? Mosolyogva válaszol, arcán nem is titkolt büszkeséggel. — Ügy érzem, nemcsak ismernek, de szeretnek is az angyalföldiek. Az üzle­tekben, a piacon, az utcán, az eszpresz- szóban és nem utolsósorban itt, a szín­házban nagyon sök barátot szereztem. 14 éve lakom a kerületben, tizennégy éve vagyok a „József Attila” színésze. Akárhogy is, hosszú idő ez, sokminden belefér... (A színész, alkotó ember. Műve, egy- egy sikeres alakítás nemcsak színházi munka — számtalan megfigyelés, élet- tapasztalat, emberismeret eredménye. A hiteles munkásfigurák megteremtésé­ben van-e szerepe annak, hogy a szí­nész munkáskerület lakója?) — Az én esetemben, feltétlenül. Hogy magyarázzam ezt el? Imádok sétálni, céllal, céltalanul járni az ismerős utcá­kat, tereket. Hobbim ez ... nem is, több annál. Szóval, jövök be, mondjuk a szín­házba. Jó korán elindulok, hogy legyen időm mindenre. Ide is beköszönök, oda is, eldumálok egy-két mondatot a have­rokkal, megállítanak az utcán, leülünk egy gyors kávéra... Van kocsim, de ha jó idő van, ha csak tehetem a rövidebb 18 ANGYALFÖLD

Next

/
Thumbnails
Contents