Ferencváros, 2011 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2011-03-04 / 5. szám
Ferencváros 2011. március 4. KULTÚRA 5 Lö’ tlüdö Wittmann Blanka kiállítása az IF kávézóban „Cukimuki és depresszíven cukimuki festményeimből aprócska kiállítás. Ha asztronautám összedobja a plakátot és a meghívót, közzéteszem itt is. Addig is dejóóóó... (Majd egy későbbi dátummal) Köszönet... mindenkinek, aki fényképezett, mert vittem ugyan gépet, de 19.10-kor még a festményeimet láttam el címekkel, utána pedig egy korsó sört szorongattam nagyon zavartan, és igyekeztem mindenkivel csevegni egy kicsit.” A tudósítás Wittmann Blankának az IF kávézóban megrendezett kiállításáról és a megnyitóról, magának az alkotónak a saját benyomásait rögzítő feljegyzéseiből (blogfejezéseiben, valamiféle felvállalt gyermeki naivsággal készíti igen jellegzetes portréit, gesztusokat, fintorokat, különös helyzeteket megjelenítve fiktív vagy talán mégsem annyira fiktív figuráiban. Kicsit abszurd, kicsit szürreális képeit az a bizonyos előbb emlegetett baráti kör, a blogvilág tagjai valószínűleg még nálunk, egyszerű nézőknél is jobban élvezhetik. Beleolvasva a további feljegyzésekbe válnak igazán értelmezhetővé a képek. A szövegek tartalma legalább annyira élvezetes olvasmány, mint a képek. A Piroskánál a blogkérdés: hol a farkas? Ezt írja válaszként: „Jelenleg leginkább két kép fut párElküldjük a gyereket tök egyedül az erdőn át egy üveg piával és fél doboz vállummal jaiból) áll így össze, amelyet a blogvilág lakóinak, valószínűleg rendszeres olvasóinak a részére küldött. Nekünk, idősebbeknek lehet, hogy idegen a látvány, de egyre több fiatal a világ legtermészetesebb dolgaként hurcolja mindenhová magával az egyre kisebb laptopokat, amelyek természetesen állandó internethasználattal permanens kapcsolatot biztosítanak egymással. Ennek a kapcsolatnak a része az állandó kommunikáció. Ez a kiállítás roppant élvezetes még így is, ha csak a képeket nézzük. Alkotója a „naiv” és az „art brut” határán egyensúlyozva a hályogkovácsok biztonságával teremti meg azt a kifejezési eszközkészletet, amelynek segítségével egy teljesen zárt világot megteremthet. Ez bizony a kívülállók művészete. Valószínűleg tudatosan primitív. Az anatómia és a festészet hagyományainak megtagadásával, felfokozott színekkel, világlátásában, kihuzamosan. Az egyik a piroskás kép nagy verziója. (Piroskával nem vagyunk jóban, éjjel felébredve az volt az érzésem, hogy engem néz, és ha nem figyelek, kimászik a képből.) A másik a medve majom és a birka majom szerelme. Talán, majd ha több lesz a szerelem, és kevesebb a setét erdőben rohangászás, akkor befejezem. Egyébként érdekes módon Piroska története arra nem tér ki, hogy a gyámügy indított-e eljárást kiskorú veszélyeztetése miatt. Szerintem kellett volna. Elküldjük a gyereket tök egyedül az erdőn át egy üveg piával és fél doboz váliummal szerintem bőven »szar anya« kategória. De ez mindegy is. Piroska AO-s méretben retteg a setétben, a karjaival nem tudom, mit csinál, még át kell egy kicsit gondolni/festeni.” Wittmann Blanka kiállítását ajánlom minden látogatónak, de ha van laptopja, szövegekkel együtt nézni sokkal élvezetesebb. Knox Kémény idők Denis S. Rose kiállítása a Videospace-ben Avideo es a vas ritkán találkoznak. Denis S. Rose vasból és talált tárgyakból készített műveinek azonban gyakran alkotórészei a mozgó elemek és mozgó képek. Rose területe a szobrászatnak egyfajta installációs, narratív változata. A német művész, Denis S. Rose kiállítása a Videospace 2010-2011- es kiállítási szezonjában a „hibrid” sorozat része. Ebben a közönség olyan művészeket ismerhet meg, akik a videó mellett más műfajban is alkotnak, mert a témából indulnak ki, amelyhez aztán megfelelő médiumot választanak. Több műfaj párhuzamos bemutatásával, összehasonlításával így a látogató komplex módon ismerhet meg egy-egy művészt. A Kemény idők olyan történeteket mesél el, amelyeknek politikai üzenetük is van, de alapvetően emberi tulajdonságokat boncolgatnak. Emlékeket, tanulságokat, traumákat idéz fel, nem hagyja, hogy megtartsuk a távolságot, hanem közvetlen közeliinkbe hozza a háborút, a terrorizmust, a levert forradalmakat, a már említett „kemény” anyag, a vas és a videó ösz- szekapcsolásával. Vannak olyan témák, amelyeket - tartalmuk okán - csak kemény formákkal lehet bemutatni. Néha fókuszálnunk kell a klisékre, hogy a megrögzült fogalmak széttörjenek. Hisz általában a múltat és a kellemetlen emlékeket rutinosan elnyomjuk magunkban. De Denis S. Rose gyakran nyers formanyelvében a konfrontáció mellett poétika is ott rejlik. Munkáiban olyan elemek kapcsolódnak össze, mint a koponya és a gázmaszk. Nehezen emészthető látvány fogadja a látogatót, képek, szimbólumok, amelyek hatása alól nehéz kibújni. A kiállítás címe, a Kemény idők a motívumválasztáson túl arra utal, hogy a látogatónak nem lesz köny- nyű befogadnia a műveket és az általuk közvetítet üzenetet. A kiállítás március 13-ig látható a Ráday utca 56. szám alatt található galériában. Steiner Gábor Változó Ferencváros - változó újság A Ferencváros áprilistól színesebb tartalommal, több képpel, sok olvasnivalóval, jobb papíron, magasabb színvonalú nyomdatechnikával, esetleg több különkiadással jelentkező havilapként úgy folytatja hagyományait, hogy megújul. Emlékezetesebbé igyekszünk tenni az olvasók számára a találkozást, tehát havonta egyszer látjuk majd egymást! Legalábbis a friss elképzelésekkel, új munkatársakkal megerősödő szerkesztőség, valamint az anyagi és műszaki háttérről gondoskodó önkormányzat erre törekszik, ahogyan a kerületben honosodó - országos kisugárzású - művészeti és oktatási és sportintézmények, a nemzetközi színvonalhoz egyre közelebb kerülő vendéglátás, szolgáltatás, kereskedelem is ezt a szellemi igényességet kívánja. Ferencváros eddig is büszke volt hagyományaira, aki itt született, vagy itt telepedett le, az örült a városképet alakító építkezéseknek, parkosításoknak, szolgáltatásokat bővítő beruházásoknak, fejlesztéseknek. Az európai városrész rangjához a kerület minél tágasabb önismerete és egészséges öntudata is elengedhetetlen. A havonta jelentkező Ferencváros a hírek és a hasznos tudnivalók, a belső folyamatok, tervek, elképzelések megismerésének izgalma mellé a kitekintés örömét is megadja. A szerkesztőség Város az autón túl Budapest-alternatívák a közlekedési lehetetlenségek megoldására Több más szervezettel összefogva ezzel a címmel rendezett tanulságos kiállítást kiállítótermében (V., Kossuth Lajos utca 14-16.) a Budapesti Városvédő Egyesület, amelyet március 11-ig tekinthetnek meg az érdeklődők. A városi közlekedés és az élhető környezet viszonyával foglalkozik a kiállítás. Megmosolyogtató, hogyan képzelték el eleink száz évvel ezelőtt a jövő közlekedését: a korabeli grafikákon, képeslapokon Zeppelin léghajók, drótkötélen sétáltatott kutyák és gőzmozdonnyal hajtott füg- gővasutak láthatók. A valóságot - a saját szemszögéből - Féner Tamás fotóművész fogalmazta meg: „Gyermekkorom helyszíneit akartam fotografálni, de rá- ! jöttem, hogy azokat az utcákat már nem lehet lefényképezni, mert nyaktól lefelé nincs utca. Nyaktól lefelé autók vannak”. A nagyvárosok, különösen a belső területek, mint például Ferencváros, fulladoznak a közlekedés szennyében és zajában. Budapesten 1990-hez képest ma ötször annyi az asztmások száma, 1970-hez viszonyítva pedig megháromszorozódott a tüdőrákban szenvedőké, évente sok ezren halnak meg a porszeny- nyezés miatt. A problémákra már eddig is születtek megoldások, például Közlekedés, ahogyan eleink képzelték száz éve a legelső „hazai” sétálóutcának, a Rádaynak számos társa született, terjednek a 30 kilométeres sebességkorlátozással védett, csillapított forgalmú lakóövezetek, s az illetékesek arra is rájöttek, hogy a gyalogos és a kerékpáros is ember. Az is leszűrhető azonban a kiállításból, hogy az eddig elért eredményekkel nem lehetünk elégedettek. Jó példa erre a tömegközlekedés helyzete. Az még érthető, hogy miért nincsenek Budapesten hidrogénhajtású autóbuszok, az már kevésbé, miért nem nyertek teret a sokkal tisztább gázüzeműek, holott máshol, például Madridban a teljes buszflotta ilyen. Ott sorakoznak a falakon a távolabbi jövőre vonatkozó futurisztikus elképzelések is, mint például a DunaExpress a Budapest agglomerációját vízen kiszolgáló gyorsjáratú katamaránokkal, vagy a Sync-rendszer formatervezett akkumulátoros, egyszemélyes járművei, amelyek a zónákra osztott városban a zónákon belül önállóan, a zónaközpontok között pedig kiépített pályára felcsatlakozva közlekednek. Lehet, hogy megvalósulnak ezek az elképzelések, de az is, hogy száz év múlva ezen mosolyognak majd egy kiállítás látogatói. Krivánszky Árpád- KÖNYVAJÁNLÓ Szászi Júlia: A császárváros Bécsből Becsről, ez az alcíme Szászi Júlia második, bővített kiadásban megjelent könyvének, segítségül azoknak, akik esetleg nem találnák ki, mit is takar a „császárváros” név. A szerző újságíró, hosszú ideig volt lakóhelye, második otthona Bécs. A várost, mondhatnánk közhelyszerűen, úgy ismeri, mint a tenyerét, de ez még nem volna elég ahhoz, hogy ilyen nagyszerű könyvet írjon róla. A császárváros nem bedekker, amely felsorolja a látnivalókat, és tanácsot ad, hol érdemes megszállni, olcsón étkezni vagy vásárolni. Szerencsére elmúltak már azok az idők, amikor a magyar csak a bevásárlóközpontig és a Mariahilferstrasse üzleteiig jutott el egy-egy hétvégén a Trabantjával. De még azok sem tudnak sokat Bécsről, akik beültek már egy kávéházba a Kártnerstrassén, megnéztek egy kiállítást az Albertmában vagy a Kunsthistorisches Museumban, megreszkíroztak egy Tafelspitzet valamelyik erre specializálódott vendéglőben. Szászi Júlia imponálóan gazdag ismeretekről tanúskodó könyve történelem, kultúrtörténet, művészet- és gasztronómiatörténet egyszerre, emészthető, élvezetes előadásban. Mintha egy nagyon változatos ízű, formájú, méretű finom csemegével teli tálból szemezgetnénk, úgy vesszük birtokba a szerzővel együtt mi is Bécset, ezt a barátságos, otthonos, biztonságot nyújtó, derűs, nagyon élhető várost. Megismerjük hétköznapjait, hogy milyen például egy belvárosi bérház élete, ahol tavaszonként az udvaron piknikeznek a lakók, és Herr Nyúl, a házmester decemberben közös karácsonyfát állít fel. Bécs a hagyományok városa, s a bécsiek nagyon tudják, hogyan kell ezeket a hagyományokat őrizni, a maguk és mások örömére. Itt van mindjárt a Habsburg-hagyo- mány, amelyre oly büszkék, hogy képesek a köztársaságuk fővárosát a mai napig császárvárosnak nevezni. Hagyomány a Spanyol Lovasiskola és a Belvedere, Strauss és Schönberg, a Wiener Sängerknaben, a fiúkórus, elődeik már Mária Terézia esküvőjén is énekeltek. Hagyomány Karajan és a Füharmonikusok, Klimt és a bécsi szecesszió, a Sacher és a Meinl, a gyönyörű paloták és múzeumok. Ez a város ragaszkodik az értékeihez, őrzi és karbantartja őket. És nemcsak abban az értelemben, hogy itt már akkor elkezdenek felújítani egy házat, amikor szabad szemmel még hibátlannak látszik. Hanem úgy is, hogy visz- szaszerzi azt, amit önhibájából elveszített, mint ahogy visszaszerezte magának például nagy íróját, Thomas Bemhardot. Akinek egy jó szava nem volt a honfitársairól, aki szenvedélyesen és nagy írói leleményességgel ostorozta az osztrákok idegengyűlöletét és provincializmusát, sőt fasizmusát, és aki végrendeletében megtiltotta, hogy hazájában előadják vagy megjelentessék műveit. Az osztrákoknak mégis sikerült kicselezni őt, és most „minden ausztriai sufniban” játsszák a darabjait, a közönség pedig nagy lelkesedéssel fogadja a rázúduló szitkokat és a szerző mégvetését. A kép tehát, amelyet Szászi Júlia könyvéből Bécsről kapunk színes, de árnyalt. Nagy erénye, hogy éppen annyit adagol mindenből az olvasónak, amennyit az be tud fogadni, s nemcsak befogadni, élvezni is. Aki szereti és (azt hiszi) ismeri Bécset, azért olvassa el, aki pedig nem, az jobb kalauzt keresve sem talál. (Kalligram, 2010) Ferencz Zsuzsa
