Ferencváros, 2010 (20. évfolyam, 2-23. szám)
2010-06-25 / 11. szám
Ferencváros 2010. június 25. KULTÚRA 5 Álmodott városok Kádár Katalin kiállítása a Képesházban Örömtánc Beethoven zenéjére A Sinfonia Eroica a Trafóban Az utazás közben látott helyek emléke, ahol éppen csak átsuhanunk, a mindig más és gyorsan változó környezet, amely körülvesz, futó benyomásaink. Ezen valós és vélt úti élmények a témája Kádár Katalin Képesházban bemutatott kiállításának. Petőfi Sándor vagy Arany János még rajzokon is rögzítette benyomásait, miközben természetesen megírta ízes útirajzait az utazás közben látott és végiggondolt dolgokról. Ma már a művész is csak fényképeket készít utazásai közben, vagy kész képeslapokat vásárol. Ilyen képek adják az alapját Kádár Katalin mostani kiállítási anyagának. Erre a fényképalapra fest, vagy éppen visszakapar, az így kialakult felületet alakítja tovább különböző rajzi technikákkal, kollázs- vagy montázskiegészítések alkalmazásával. Átrajzolások, kiegészítések kerülnek a képekre, így válik igazán személyessé az útirajz, a közhelyek hirtelen átváltoznak a lélek belső tereivé, olyan homlokzatokká, amelyek mögött már magát az alkotót találjuk. Bár megfogja őt az ódon házak hangulata, váfosai sosem egy konkrét hely, inkább egy-egy hangulat kivonatai. Más képeit még tovább fejleszti, csak képalkotó formák részeként jelenik meg a konkrét élmény okot adva a kompozíció sajátos kiegészítéséhez, érzéseit is belerajzolva (-festve). Ahogy írja is katalógusának előszavában, naplórészletként: „2010. Nem utaztam sehová. Az itthoni, az asztal melletti belső tájakon való kalandozást nagyon szeretem. Felhőkar- colós nagyvárosokról, völgyekben fekvő kisvárosokról, hegyi városokról szól legfrissebb sorozatom.” Emlékképek és reprodukció, ezek a kulcsszavak. Emlékképek sokaságából varázsolja elő és álmodja tovább városait az alkotó, mi, nézők pedig - ha tudunk - vele utazunk. Knox Mozarttól Boban Markoviéig Nyári koncertek a Ferencvárosi Fesztiválon Idén az Albert Stadionban talált átmeneti otthonra a Ferencvárosi Fesztivál szabadtéri rendezvénysorozata. A gyep szélén, a III. szektorral szemközt állították fel a fedett színpadot, a nézők pedig sportcsarnoki körülmények között nézhették- hallgathatták a műsort, amelyben több ferencvárosi kötődésű művész, illetve együttes is fellépett. így 17-én, az Experidance előző napi nyitóelőadása után a Páva utcai Zeneházban működő Concerto Budapest Szimfonikus Zenekar koncertjére került sor. Az egykori nagy hírű Matáv Zenekar jogutódjaként működő együttes a Magyar Rondó címet adta zenei összeállításának. Ennek első részében egy Mozart- Divertimento, Kodály Magyar Rondája és Weiner Leó Diverti- mentója szerepelt. Valószínűleg azok voltak a fesztivál legkényesebb pillanatai, amikor néhány vonósnak kellett felvennie a „hangversenyt” a környező világ (nevezetesen az Üllői út és a Könyves Kálmán körút) dübörgő zajával. Sajnos ebben a csatában Mozart vesztett. Amiből talán levonható az a tanulság: ha továbbra is a stadionban lesz kénytelen szerveződni a FeFe, akkor csak erősítővel működő együtteseket vagy nagy hangerővel muzsikáló szimfonikus zenekarokat érdemes meghív- J ni. A kamarazenétől óvnám a “ szervezőket, mert az stadioni •§= körülmények között lényegé- “ ben élvezhetetlen. Akkor is az lenne, ha néma csend honolna a környéken. Maga a műfaj nem bírja el a vastraverzeket meg a betonpilléreket. Valamivel jobb volt a helyzet az est második részében, amikor Vivaldi Négy évszak és Piazzolla Négy évszak Buenos Airesben című művét kopírozta egymásra a zenekar és a szólista, Környei Zsófia hegedűművész. Olyan izgalmas, virtuóz módon felelgetett a huszadik századi latin-amerikai dzsessz Vivaldi jól ismert barokk dallamaira, hogy végre sikerült kicsit megfeledkeznünk a környező, igaz, egyre csendesedő forgalom zajáról. Meglepő módon az időjárás viszonylag kíméletesen bánt a programokkal, nem mosta el a szombati Ghymes-koncertet, sem a vasárnapi nagy hármast. Gyülekeztek a fellegek erősen, amikor a hetvenéves (!) Benkó Sándor mint ferencvárosi házigazda üdvözölte a közönséget és az esten fellépő zenekarokat. Nagy tapsot kapott, amikor elmondta, hogy a Benkó Dixieland Band egy ferencvárosi pinceklubban (ma a Pince- színház) alakult meg 1957-ben, s azóta is ott játszik minden héten. Aztán belefújt a klarinétjába, a banda csatlakozott, és hipp-hopp szétfújták a felhőket. Az örökifjú Berki Tamás meg széténekelte őket teljesen. Remek hangulatú, olykor kicsit nosztalgikus, Moszkva-parti estes műsort adtak, majd az Old Boys együttes ötvenes-hetvenes évekből játszott slágereire mozogtak a lábak, verődtek össze a tenyerek. Végül jöttek Boban Markovicék, a fergeteges cigány-szerb muzsikájukkal, s velük szemben már tényleg semmi esélye nem volt a legádázabb tűzoltóautó-szirénának sem. Jó sűrű koncert volt ez, három ütős együttessel, de a közönség szépen állta a sarat három és fél órán keresztül. Hátravan még az idei, 16. Ferencvárosi Fesztivál záróelőadása, az István, a király. A népszerű, látványos rockoperát a Társulat előadásában láthatjuk majd, Feke Pállal a címszerepben. Két alkalommal, pénteken és szombaton (25-26-án) adják elő az Albert Flórián Stadionban. A szükséges hangerő ez esetben biztosan meglesz, jegyek pedig megfizethető áron (990-1900 Ft) még kaphatók. F. Zs. Az Old Boys zenéjére sokan perdültek táncra a lelátó mögötti folyosón Marko és Boban Markovié hatalmas sikert aratott együttesével A belga táncos- és koreográfusnő, Michele Anne De Mey társulata június 7-8-án lépett fel a Trafóban, Sinfonia Eroica című lenyűgöző produkciójával. A táncjátékot Beethoven III. (Eroica) szimfóniájának zenéjére adták elő, tomboló sikerrel. Ilyet se hallottunk még a Trafóban! No, nem az előadás után percekig zúgó tapsra és szűnni nem akaró ovációra gondolok, mert hasonló szerencsére gyakran megesik e falak között. Hanem hogy itt, ahol általában a legkortársabb kortárs zenék és zörejek szokták kísérni a táncelőadásokat, most majd egy órán át Beethoven muzsikája zúg, szárnyal, dübörög és árad, akár a víz, amelyből valóságosan is kaptunk jó néhány vödörre valót az előadás végén. Michele Anne De Mey, a társulat alapítója az előadást követő beszélgetésen elmesélte, hogyan született az előadás. Húsz évvel ezelőtt, egy hosszú autóút alatt Beethoven Eroica-szimfóniáját hallgatta, s hirtelen felébredt benne a vágy, hogy a maga eszközével, a tánccal fejezze ki mindazt, amit számára ez a muzsika jelent. Társulatát is ennek az ötletnek a megvalósítására hozta létre 1990-ben. Az akkori előadást 2006-ban felújították, s azóta járják vele a világot. Az izlandi vulkánkitörés miatt némi késéssel ugyan, de végre elérkeztek hozzánk is, természetesen a Trafó (nem létező) színpadára. Amelynek közepén most egy kötélpálya ível át, ezen időnként vidáman átlendülnek a bátrabb táncosok, és mint díszlet, játszótéri tereptárgy vagy cirkuszi eszköz vesz részt a já„A néző pedig lélekben velük játszik, pancsol, táncol, és boldog, mert érzi, hogy élni jó’’ tékban. Játék ugyanis ez a javából: felszabadult és érzelmeket felszabadító, boldogító és felkavaró, vidám és melankolikus, erotikus és évődő, kidolgozott és spontán, komolykodó és csú- folkodó játék, a zene és a tánc nagy-nagy fiestája. Nyoma sincs északi hűvösségnek a színpadon, az egész teremben a latin temperamentum és életöröm árad szét. Nem lehet tudni, a táncosok, a négy lány és a három fiú (köztük a magyar Varga Gábor) vajon szigorúan megkomponált koreográfia szerint mozognak-e, vagy valami ben- sőleg egymásra és közösen a zenére hangolt improvizációkat mutatnak be. Ez a spontaneitás nyilvánul meg a változó érzelmek kifejezésében és abban is, ahogyan magukat a táncelemeket és -stílusokat váltogatják. Mintha bemutatót tartanának, ahol ők maguk hol nézők, hol előadók, meg is tapsolják egymást egy jól sikerült emelés, egy virtuóz pás de deux után, aztán jön újra valaki, hogy ő is mutassa, mit tud. Bedobnak egy rockit, valaki breakel egy parádésat, a következő előad néhány ír sztepptáncfigurát, az éppen összeállt pár meg egy tüzes paso dobiét. Aztán mintegy „kiszaladnak” a mozdulatsorból, a színpad szélén lefékeznek, mint edzésen a sportolók. Ez a folyamatos és folyamatosan változó mozgás, érzelmi hullámzás, a monumentális zene (Beethoven mellett kis lehetőséget kap Mozart és Jimi Hendrix is) az örömérzés olyan magaslatára emeli a nézőt és - gondolom - a táncost, ahonnan, azt hinnénk, már nincs tovább. S ekkor, a finálé végsőkig fokozott mámorában valaki fölkap egy vödröt, és lelocsolja az eksztázisban forgó táncosokat. Majd újabb és újabb vödrökből zúdul a víz gyönyörűen gyöngyöző ívekben a tánco- lókra és az egyre síkosabbá váló padlóra. És a táncosok boldogan, önfeledten csúszkálnak, siklanak hosszú perceken át a hatalmas tócsákban. A néző pedig lélekben velük játszik, pancsol, táncol, és boldog, mert érzi, hogy élni jó, nagyon jó. Ferencz Zsuzsa Megint itt a nyár, és újra itt a nagy országos textilkiállítás az Iparművészeti Múzeumban. Immár a harmadik alkalommal hozták el Budapestre a Szombathelyi Textiltriennálé válogatott anyagát. Az eredetileg több mint háromszáz kiállított munkából most itt száz darab látható. A téma, a kiállítás főcíme a „Jelen-lét”, és erre az összetett, többértelmű hívószóra készítették és adták be az idén munkáikat anyag-, öltözék- és kiegészítőtervezők, falikárpitokat és tértextileket különböző technikákkal létrehozó - (meg) alkotó - iparművészek. A kiállított munkák kivétel nélkül a magyar iparművészetben éppen most folyó kísérleteket, i jelenlegi tendenciákat mutat- j nak be, de ez azt jelenti csak, í hogy bemutatják a nézőknek a j leghagyományosabbtól a leg- ‘ szokatlanabbig szinte az ösz- szes elképzelhető lehetőséget. Szerencsére itt még, ellentétben a mai képzőművészettel, az anyag és a szaktudás folyamatos használata megakadályozza a mellékvágányokat. A sokaknak oly kedves, csak virtuálisan megvalósítható vagy pusztán esztétikai és filozófiai problémává torzított alkotás itt szinte nem is létezik. Ezek a darabok mind kézzelfoghatóak, szerethetőek, nagy szakmai tudással kivitelezettek, miközben a formákkal, anyagokkal és technikákkal kísérleteznek az alkotók. A miniatűr és szalag kategóriáknál is csak méretbeli megkötés volt, a szabad asszociációknak minden művész számára tág lehetőség kínálkozott. Az új, csak most megismert nevek mellett megtaláljuk a már jól ismert alkotókat is, az ötletek és művek kavalkádjában gobelinek, horgolás, nemez, lószőr, szalag, papír, fantasztikus ruhák és ruhaszerű plasztikák, applikált disznóbél, bőrkollázs, kárpitszövés keverednek látszólagos összevisszaságban, de így együttesen lenyűgöző az élmény. Kéry Czóbel Anita bél-papír applikációja és Végh Krisztina Talált világok osztálya kijelölnek már egy igen magas kezdő szintet. Valójában nem is tudom, mi az, ami külön kiemelhető lenne ebből a tényleg nagyszerű válogatásból. Esetleg a misztikus és konzervatív Balogh Edit és Máder Indira kettőse? Kaliczky Katalin remek táskái? Tóth Lívia nemezeit hun életfája? Kányási Holb Margit óriás borítékja? Molnár Viktória fehér alapon fehér (csontszínű) plasztikus ruhareliefje? Nem tudom eldönteni! Érdekes, hogy az előző években nem ragadt meg bennem igazán semmi, de most a legnagyobb hatást rám a ruhák tették, akár használhatók, akár csak mint plasztika, kompozíciót képezve a próbababával. Különös élmény volt látni Bállá Mária gézre rádolgozott nemezegyüttesét, amely nem tudom, hogy mennyire viselhető mint ruha, de a nézegetés közben a kiállítás számomra egyik leglátványosabb darabjává vált. A nyári melegben pihentető, jó szórakozás, és még augusztus 22-ig itt van, nézzék meg ezt a különleges élményt nyújtó kiállítást. Knox Minden, ami textil Jelen-lét az Iparművészeti Múzeumban Lehet, hogy ezek a ruhák hordhatók, lehet, hogy nem, mindenesetre attraktívak
