Ferencváros, 2009 (19. évfolyam, 1-22. szám)
2009-04-17 / 12. szám
4 KULTÚRA Ferencváros 2009. április 17. 'Ö .9 Szépség, szenvedély, halál In TimE - Frenák Pál társulata a Trafóban A sajátosan szerkesztett címben - In TimE - megbúvó, finom szójáték is utal arra, hogy nem minden az, aminek látszik, s ez vonatkozik arra is, ami a Trafó színpadán történik. Mert amit először meglátunk, az maga a szépség és a harmónia, maga az élet. A hófehér tánctérbe vörös kanapét áhított Majoros Gyula díszlettervező, s a padlót vörös rózsaszirmokkal szórta tele. De már attól, ahogy az éles, váratlanul és szinte erőszakosan felvillanó fények megvilágítják ezt a tökéletes szépségű teret, megriad a szív. Szólni kell ezekről a fényekről is, Marton János ihletett munkájáról, mert egyenrangú része az előadásnak. Egy-egy jelenet Marton különleges megvilágításában szinte képzőművészeti alkotásnak hat. De ne tévedjünk, a vörös rózsákkal behintett világ nem jelent Valentin-féle giccspará- dét. Hogy is jelentene, hiszen ennél távolabb nem állhatna semmi Frenák PáltóU Ellenkezőleg, nyugtalanító és fenyegető ez a vörös-fehér harmónia, amibe folyvást „belerondít” az élet. Meg a halál. Meg a féktelen, (ön)pusztító szenvedély. Meg a vágy hatalmának kiszolgáltatott emberi test tehetetlen és szánalmas fetrengése vagy csetlése-botlása. Frenák kivételes tehetségű táncosai - Fekete Zoltán, Jantner Emese, Kolozsi Viktória, Lisa Kostur, Nelson Reguera, Czeh Balázs - gyönyörűek, s nem kímélik gyönyörű testüket. Az önfeledtségig átadják magukat a tánc szenvedélyének, szinte repülnek a meztelen testek a vörös kanapén föl-le. Szívszorító a lányok kettőse. Tétován lépkednek, olyanok, mint akik már sosem tudnak kijózanodni a kábulatból, mint akiket már kifacsart és elhasznált az élet: a férfiak, az éjszaka, a drog. Imitálják még a mozdulatokat, próbálnak még fel-felpörögni, de a lelkűk már nem engedelmeskedik, s fél- ájultan zuhannak hanyatt a kanapéra. Vagy a lány, aki a lágy, andalító ritmusú zenére csetlik-botlik végig a rózsaszirmok tengerében, mint aki már régen elveszett, soha nem találja meg a ritmust. Az élet ritmusát, melyet oly féktelen szenvedéllyel keresnek a zárójelenet hármasának szereplői, a két meztelen férfi és a köztük asszisztáló lány. Tombol a zene (Gergely Attila munkája), tombolnak a fények, tombol a test. Aztán vége. Illetve majdnem. Mert - micsoda fricska a szemkápráztató, hazug diszkóromantikának! - talpig aranyban vonulnak elénk a táncosok, szinte a szemünkbe vigyorogva: ha ez kell nektek, tessék, itt van. De már látjuk, hogy a háttérben, a vörös kanapén ott sötéüik egy sárral borított, piszkosszürke alak. Rez- zenetlenül, megfejthetedenül, mint egy Rodin-szobor. Megvárja, míg elvonulnak előtte a kijárat felé a nézők. Mintha azt akarná, hogy az ő sötét emlékét vigyék magukkal. A fények is kialudtak már. Távozóban valaki lehajol, s fölvesz a földről egy vörös rózsaszirmot. Hátha mégis van remény... Ferencz Zsuzsa Maga a szépség, a harmónia és az élet Mesevilág nem csak gyerekeknek Kovács Veronika kiállítása az FMK-ban Fiatal grafikusnő meseillusztrációiban gyönyörködhet gyermek és felnőtt a Ferencvárosi Művelődési Központ emeleti folyosóján a május 5-éig nyitva tartó kiállításon. Az értékőrző szemléletű, a Moholy- Nagy Képzőművészeti Egyetemen végzett grafikusnő Mesevilág című kiállítását Feledy Balázs művészeti író nyitotta meg április 3-án. Az irodalom és a képzőművészet találkozásához az alapot a közelmúltban elhunyt Bokros János költő Mesék mezején című kötete szolgáltatta. A mesék hangulatát a grafikusnő két, kevesek által űzött technikával, a linómetszés és a papírmetszés segítségével idézte meg. A fehér alapon barnás színvilágú linómetszetek közül némelyik - például a Délceg tűzoltók Vásárfia - papírmetszet vagy a Havas emberek - szinte rácáfol arra a tételre, hogy a linómetszés nem igazán alkalmas finom részletek, vékony vonalak megjelenítésére. A Papírmetszetek pedig - mint a Brekeke vagy a Vásárfia - vibráló, élénk színeikkel a festmények világát idézik. A fiatal grafikusnő egyéni ízekkel telíti a mesék hangulatát, s úgy tud érzelemgazdag lenni, hogy elkerüli a szentimentalizmus csapdáját. Mesealakjai karakteresek és humorosak, ígéretes pályafutás előtt áll Kovács Veronika, aki nívós munkáival űrt tölthet be a meseillusztráció műfajának manapság sajnálatosan sekélyedő területén. A kiállítás bátran ajánlható gyermekek, gyermekes családok és érzelemgazdagságukat megőrző felnőttek számára. Krivánszky Árpád Groteszk - hetedszer Szerzőnk a díjazottak között Rangos elismerésben részesült lapunk állandó külső munkatársa - a Ferencvárosban megjelenő képzőművészeti kritikákat Knox álnéven jegyző -, Szlaukó László. A két kiemelt díj egyikét vehette át a 7. Országos Groteszk Képző-, Ipar- és Fotóművészeti pályázaton. A mindannyiunk elé görbe tükröt táró kiállítás rendre a somogyi megyeszékhely - mind a résztvevőket, mind a látogatókat tekintve - legnépszerűbb tárlata. Nem véletlenül, hiszen itt minden kiállított alkotás, objektum üzenete aktuális, csavarosán elgondolkodtató és groteszk. Az idei mustrára 150-en jelentkeztek, a beküldött pályamunkák mintegy 80 százaléka látható május 10-éig a kaposvári Vaszary Képtárban. Szerzőnk a Művészetek Kincsesháza - Vaszary Képtár-díjat az „Állampolgári tudatmódosító” című alkotásáért kapta, amellyel a sajtónak, pontosabban a benne megjelenő agyromboló manipulációnak kívánt fricskát adni. (-) Munkatársunk átveszi a díjat Valló Péter a közelmúlt magyar történelmének kérdéseit vélte felfedezni a darabban Zsarnok álruhában Racine: Atália - bemutató a Nemzeti Színházban Több mint száz év után, március 14- én a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán hangzott fel ismét magyar nyelven a nagy francia drámaíró, Jean Racine utolsó műve, az Atália. Az előadást Valló Péter rendezte, aki rövid időn belül a harmadik Racine-művet állította színpadra. A klasszikus szöveg Szálinger Balázs fordításában hangzik fel - versbeszédben, de mai, élő nyelven. A trónbitorló zsarnok és az ellene szervezkedő, lázadó ellenzék ösz- szecsapásának drámája a klasszikus színjátszás nagy témája. Nálunk ez a Bánk bán. Míg Katona a magyar történelemből veszi az alapanyagot, Racine a kevésbé ismert héber mitológiából, az Ószövetség Királyok és Krónikák Könyvének egyik történetét dolgozza fel. Az író a maga koráról szól a drámával, a közte és XIV. Lajos között egyre romló viszonyról. Valló Péter a közelmúlt magyar történelmének kérdéseit vélte felfedezni a darabban. A rendszerváltás konfliktusát, amikor egy zsarnoki rendszert egy másik, jobbára csak elképzelt, bizonytalanul körvonalazott új renddel váltottunk fel. A történet megértését megnehezíti, hogy a néző, aki esetleg a görög-római mitológiában még így-úgy eligazodik, a közel háromezer éves zsidó királyháborúk történetét valószínűleg egyáltalán nem ismeri. Az első félórában csak kapkodjuk a fejünket, ki kicsoda, és mit akar, de lassan kibontakozik az alaphelyzet. Amelynek megértése Szálinger Balázs szép és szépen mondható szövegének is köszönhető. Atália, Júda királynője férje halála után megöli minden lehetséges trónkövetelő vetélytársát, beleértve saját kétesztendős unokáját, Joást is. A kisfiú azonban csak megsebesül, az életét nagynénje, Jozabet, a főpap hitvese megmenti, és a gyermeket a templomban rejti el. Itt őrzik, ő és a főpap, Joád Dávid király koronáját és királyi jelvényeit is. Ezek csak a rejtegetett gyermeket, a Dávid véréből való Joást illetik meg. A főpap és neje szítják az ellenállást, majd a katonák parancsnokát maguk mellé állítva szembeszállnak a zsarnok Atáliával, megölik, és királlyá koronázzák a gyermek Joást. Racine drámájából olyan erő és szenvedély árad, amely szinte a székéhez szögezi a nézőt. Antal Csaba díszlettervező mélyvörös drapériával körbevett, krómozott oszlopokból fölépített, galériás templomcsarnokában jobbára civil ruhában játszanak a színészek. Fizikailag sem kis feladat helytállni és intonálni a kétméteres magasságban. Kulka Jánost (Joád) és Udvaros Dorottyát (Jozabet) már csak ezért is megilletné az elismerés. Céltudatosságuk, szenvedélyük nagyon őszinte és hiteles, beszédük hibátlanul szép, és ezúttal Kulka sem morzsolja szét mondatai végét. A gyermek Joást alakító Mátyássy Bencéről nem tudok elfogulatlanul szólni. Most is lefegyverző hitelességgel játssza el a tétova, csetlő-botló kisembert, akiből hőst vagy áldozatot egyaránt faraghat a vele játszó hatalom. Ahogyan felteszik meg leveszik a szemüvegét, ugyanabban az ütemben vált a tudatlan és manipulálható gyermekből a leendő (és valószínűleg szintén zsarnok) uralkodóvá. A címszerepet Molnár Piroska játssza. Kétszer jelenik meg mindössze a színen, de akkor felszikráznak a tompa fényű oszlopok - és nem csak a pizsamaszerű aranyöltözéktől, amit visel. Atália ismerős, modern zsarnok. Aki mintha álruhában lenne. Alig cinikus, alig félelmetes. Inkább mosolygós, elsimító, behízelgő, amolyan joviális zsarnok. Néha még-csippent is egyet a szemével, cinkosan, békí- tőleg. Nem fenséges, emberi. Annyira rokonszenves, hogy még talán szeretni is tudnánk. Alig hisszük, hogy valójában tömeggyilkos. Mintha ismernénk valahonnan... Ferencz Zsuzsa Fotó: Steiner Gábor
