Ferencváros, 2009 (19. évfolyam, 1-22. szám)
2009-03-20 / 10. szám
Ferencváros 2009. március 20. 9 A BUDAPESTI „ÍGY ÍRTOK TI...” VERSENY ELSŐ HELYEZETT PRÓZAI ÍRÁSA A szilánk I deje lenne indulni. Menni, amíg visz az árja. Erezni, még süt a fáklya. Beszélni az ellenféllel, legyőzöttek oldalára állni, kiket hitegettél, nekik, kik olyan sokan voltak, lépéseik visszhangoznak, megvallani... de shss-shss... Erre gondolt, miközben ott feküdt. A szél lengette a fűszálakat körülötte. A hajnal még messze van, a Hold ezüstös szájából még árad a fénysugár. Nincs miért sietni, ha ennyi éven át várt, várhat még egy álomhossznyit. Az arca megrándult, ahogy a szél csípős ujjai megérintették az arcát. Nem a légy izmainak sötét birkózása volt ez a pókhálóban, hanem, mint, amikor egy friss szerető meztelen testét először érinti meg kedvese csókja. Milyen régen is volt, amikor utoljára ezt érezte. Azóta az évtizedek alatt az arcán le- csorgó, csöpögő, poroszkáló, guruló, folydogáló, ereszkedő, táncoló, ugráló, fröcskölő könnyek megszámlálhatatlan sok ráncot vájtak öreg arcára. Na jó, talán ha akarnánk, meg tudnánk számolni. Kedve is lenne most hozzá, megszámolni őket, van ideje, álomhossza. Míg a harmat első cseppjei megjelennek. Talán ha elkezdi, eszébe jutnak azok a könnyek is, belenézhetne a tükrükbe, és láthatná, amit akkor ők láttak. Badarság. A vidéki élet ezt teszi az emberrel. Ha nincs mivel foglalkozni, az ember teremt magának munkát, vagy egyszerűen csak álmodozni kezd: a fűszálak tánca sárkányokat rajzol ki, mikkel meg kellett volna küzdened, de nem tetted. Ám ezek csak ábrándok, illúziók, a szélirány megváltozik, és újra csak a zöldellő mezőt látod. Ez a kellemes a „senki földjén”: nincs ott senki, semmi és sehol. Nincs kinek felelni, nincs kitől elnézést kérni, csak shss-shss... A tengerkék égen csak néhány bárányfelhő ugrál a kékségben, vadul kergetve a sok fényes pontot, játszadozik velük, bekapja őket, megforgatja magában, majd kiokádja őket. Szerette ezt a helyet, annyit feküdt az utóbbi hónapokban ezen a helyen, a Vihánco ló Ibolyák jobbján, Magányos Fűcsomó alatt, Kedélyes Napraforgó árnyékában, amely úgy magasodott a többi növény fölé, fenségesen, mintha a királynőjük lenne. Néha azt képzelte, hogy amikor a méhek odagyűlnek köré, ajándékokat hoznak neki, énekelnek a dicsőségére, és körültáncolják vagy húsz lépésre az Almaillatú Házikótól, amit 10 éve vett, mikor érezte, hogy el kell vonulnia valahova. Nem bírja tovább. Mint az idősödő emberek nagy része, ő is magányra, elszigeteltségre vágyott. A miérten akkor még nem mert gondolkodni. Felült. Még érezte a nő illatát. Eszébe villantak az este kapujában történt dől gok. Erezte az ujjai alatt a bőr melegét, a vér eszeveszett loho- lását, a melle ízét, a haja ostorcsapásait, és a forróságot, amivel befogadta az izzadt, keserédes vonaglást, aztán szétszakadt a világ. Hallotta a papír rekedtes zörgését, mikor letette az asztalra, és shss-shss... Hiába, a szeretet is olyan, mint a kenyér. Eszébe jutott egy régi emléktöredék, hogy a rohangáló felhőket nézte az éjjeli égbolton. Féloldalas mosoly jelent meg az arcán. Töredék. Régen azt hitte, ahogy múlnak az évek, a teste lassan elfonnyad, lelassul. Félt tőle, hogy elveszti a rugalmasságát. Ha erre gondolt, mindig nevetni támadt kedve. Nem volt képes feltérképezni még megközelítően sem, milyen állapot ez. Lassan, szemmel követhetetlenül feltorlódik a múlt, és amikor már akkora a feszültség benne, hogy az elménk izzó szálai nem képesek elviselni a nyomást, szétrobban. A szilánkok szétszabdalják az agyat, mindegyik egy képet, hangot, zuhanást, ébredést, viccet, bűnt, moslékot tükröz, és szétszóródnak a tudat minden szegletében. Ez az igazi lépfenéje a kornak. Mikor ez megtörténik, sokáig úgy érezzük, hogy más ember bőrében élünk, évekig, évtizedekig nem emlékezve. Majd előjönnek. Néha, csak apró foszlányok, ha rátalálunk egy-egy régen elveszett szilánkra. És ekkor kezdődik a gond. Egyesült felülete olyan kiterjedt volt, hogy nem voltunk képesek átlátni, olyan sok volt, hogy a. tudatunk inkább nem is foglalkozott vele. Ám a szilánkok aprók, pontosak, befurakodnak, addig motoszkálnak, míg az ember kénytelen észrevenni őket, jobban szemügyre venni. Ilyenkor menekülni akarunk, tettetni, hogy nem értjük, nem voltunk ott, nem a mi kezünkről, szívünkből, szemünkből folyik a vér, izzadtság, kék, piros, finom, keserű hányadék, élvezet, puha és nyársaló. Igazából ezért menekülünk. Városoktól, kutató, kérdő szemektől távol. Szerencsés az ember, aki sohasem talál rá a saját szilánkjaira, aki shss-shss... Benyúlt agyába és kellemes fájdalommal előhúzott egyet. Egyszer az iskolapadban ült. Az ablakok átnéztek a templomtorony mellett, a régi várfalat fürkészték hajthatatlanul. Egyik óráján csatlakozott hozzájuk. Tanárának édes, sárga hangja, mint megannyi méh zümmögött a fülében. Szerette az érzést, megnyugtatta. Szemhéjai elnehezültek, és csak bámult ki az ablakon, mélázva, gondolatban körbefutotta a tornyot, megcsókolta a tetején égbetörő keresztet, felmászott a falon. Egy felhő felemelte, $ , körülölelte, játszott fi j A ] vele. Együtt táncoltak az égen, cirógatta, megszegendő ígéreteket tett neki. Hagyta, hogy a felhő levetkőztesse. Először ingét gombolta ki, finoman, csókot lehelt hamvas mellkasára, levette a nadrágját, kényeztette. Hirtelen belemart a húsába, belemélyesztette ujjait a testébe, és a bőrét is levette, óvatosan kibújtatta belőle. Felsóhajtott a gyönyörtől. Táncuk egyre gyorsult, egyre légiesebbnek érezte magát, és úgy érezte, hogy a létezés határán lebeg, lelkét szétfeszíti a sok és a semmi. Aztán hirtelen megrázkódott, a zümmögés emberi hangokká erősödött, kétségbeesetten próbálta kizárni az akaratos hangokat, de nem sikerült. Az osztályterem enyhén füstös, áporodott levegője, a tanára ezüstszakálla, mely kérdően nézett rá, azonnal visszarántotta. A dolga egyszerű volt: kérdésekre feleljen válaszokkal. Megtett minden tőle telhetőt, habár biztos volt benne, hogy kudarcra van ítélve. Az izgalom hevében teljesen megfeledkezett égi társáról, és mire újra csatlakozott volna hozzá keringőjükben, a felhő már messze járt. Csalódottan, ösz- szetörten kémlelte az eget, hátha ismét megpillanthatja, de soha többé nem látta. Az óra után elmesélte egy osztálytársnőjének mi történt, aki csak félszegen mosolygott rajta, azt tanácsolta neki, hogy vesse papírra. Akkor még belsejében ott szálltak a kéj fellegei, és biztos volt benne, hogy megteszi. Sohasem látott papírt a formája, nem táncolta el toll egykori románcuk. Ilyenek ezek a szilánkok, be nem váltott jegyek életünk vidámparkjában. ... shss-shss... A Viháncoló Ibolyák közül letépett egyet, megszagolta, de alig érezte. Az illat nem tudott utat törni a gyötrő kérdések tömegén, hiába kérlelte őket, hogy pihenjenek még, aludjanak. Csak egy álomhossznyit akart. Testéből, mintha kiszállt volna az erő, ismét visszahanyatlott a földre. A virág kihullt a kezéből. Hát ezért keresi az egyedüllétet minden öreg, ki küzd a töredékeivel. Túl sok szempár, túl sok magyarázat szükséges. Egyedül, vidéken, az Almaillatú Házikóban minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Nem tartozik senkinek magyarázattal. Azt gondol és cselekszik, amit szeretne. Apái és ősapái véres zászlókat lebegtetve kivívták számára a jogot, hogy szabad legyen, mind jóban, mind gonoszságban. A gondolkodás szabadsága magában hordozza, hogy szabadon szerethetsz, de szabadon is gyűlölhetsz. Ez a lényege a mai világnak, miért kéne akkor bárkinek is felelnie azért, amit tett, amiket tett. Ilyenkor kicsit irigyelni kezdte azokat az időket, mikor megmondták, mit csinálj, mit érezz, mit cselekedj, és miért, hogyan gyónj, főleg ezt. Az ősök kivívták a felnőttség jogát, de képesek vagyunk-e élni vele? Önbíráskodás. Ezt a szót ízlelgette, ahogy ott feküdt. Talán ez az egyetlen mód. Biztos volt benne. Mennyire örült volna, hogyha eljönnek érte. Egyszerűen béklyóba verik és elhurcolják vádlói elé, hogy ítéljenek fölötte mások. De a vádlók szótlanok, az őrök fegyvertelenek. Az Álmaillatú Házikó egyik asztalán már ott várták a vonatjegyek. Fel, fel a tömegbe. Az ég egyre világosabb lett, a napsugarak már megkezdték feladatukat, az álmok falainak ledöntését. Felsóhajtott. Újra a nőre gondolt. Bárcsak még egyszer... De nem. Minden Ádámnak ki van szabva a saját ideje az édenkert- jében. Búcsút vett a Magányos Fűcsomótól, a Viháncoló Ibolyáktól, majd a Kedélyes Napraforgó felé fordult. Letérdelt elé. Hát ennyi volt egy álomhossz, csupán egy csipetnyi ezüstkuncogás és lidérces, sárga, villanásnyi idő. Nem tudta, mit mondjon. Bőrét a hajnal hideg, nedves nyelve nyaldosta. Indulnia kell. Megpróbált felállni, de nem sikerült. Érezte, hogy a bal karja teljesen elzsibbadt, majd egy kis szúrást. Mintha az agyában keringő ezer szilánk közül egy leúszott volna a gondolatok árján, és belefúródott volna a szívébe. Hirtelen összeesett. Vergődött a földön. Észre se vette, hogy zsibbadó kezével megragadta a Kedélyes Napraforgót, és magával ragadta őt a földre, elszakítva a szárát. A szájából ömlött a nyál, az orrán nem kapott levegőt, mert a vér úgy tódult ki az orrán, és a belei elengedtek. Az egész világ széttört körülötte. Görcsös mosolyra húzódott a szája. Halántéka a földhöz tapadt, és csak a földet látta, és a Kedélyes Napraforgó szirmait. Egy csapat bogár masírozott arra. Gyászolni fognak, de egyben mulatni is. Meggyászolják az elhullott szépséget, és a hústömegből lakmározni fognak, ünnepelni. Bele is vetették magukat a szemgolyó édes zseléjébe. Végül megjelentek az első harmatcseppek, de nem a füvön, hanem a tájon most először és utoljára, a férfi szemében. ...shss-shss... Porkoláb András, Szilágyi Erzsébet Gimnázium 2008 októberében a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium valamint á „MEDÁLIÁK" Művészeti, Kulturális és Oktatási Szakközépiskola szervezésében 13. alkalommal került sor az „így írtok ti...” budapesti középiskolai kreatív íróversenyre. A szervező iskolán kívül három másik kerületi iskola - a Fáy András Közlekedésgépészeti Műszaki Szakközépiskola, a Leövey Klára Gimnázium és a Teleki Blanka Köz- gazdasági Szakközépiskola és Gimnázium - is helyszínt biztosított a versenynek. A megmérettetésen 33 budapesti középiskola 204 diákja indult. A fenti novella a próza kategóriában első helyezést ért el. „Most rajtad a sor A vén Európa....ugyan már! | A „Közreműködő Európai Ifjúság” program keretében most rajtad a sor, hogy megmutasd, mennyire ismered Európát! Teszteld magad, légy kreatív, és formáld Te Európát! Utazz az értékes nyereményekre, ...vagy esetleg Brüsszelbe! www.elsovalaszto.hu Alapítvány a Választásokért és Országos Választási Iroda A Prof. Dr. Kováts István Alapítvány budapesti illetőségű súlyos mozgáskorlátozott fiataloknak nyújt támogatást Segítsen, hogy segíthessünk! Kérjük, adója 1 %-ának felajánlásával támogassa Ön Is Pályázóinkat! Adószámunk: 18004360-1-41 Ferencvárosi Környezetvédelmi Közalapítvány • Ha szeretné közös erővel a Ferencváros erdő-, közterületeit otthonossá tenni! • Ha szeretné, hogy a hulladék csökkenjen a IX. kerületben, ahol él! • Ha jó célnak tartja a környezettudatosságot az oktatásban! • Ha védené természeti értékeinket! Támogassa adója 1%-ával a Ferencvárosi Környezetvédelmi Közalapítványt! Számlaszámúnk UTALÁS ESETÉN: 11709002 - 20073637 Adószámunk: 18014510 - 1 - 43
