Ferencváros, 2008 (18. évfolyam, 1-50. szám)

2008-02-29 / 8. szám

Fotó: UIP Duna Film 4 K ULTÚRA Ferencváros 2008. február 29. MOZISAROK Mindenképpen, talán - Definitely, maybe Különleges, meghökkentő Camp - rotterdami produkció a Trafóban A festészet alkímiája Zemlényi Csaba képei az Art 9 Galériában Zemlényi nem követ semmiféle divatirányzatot Édes-bús, szirupmentes, romantikus vígjáték a Bridget Jones: Mindjárt megörülök! forgatókönyv­írójának rendezésében. Adam Brooks forgatókönyv- író-rendező legújabb filmje egy válófélben lévő apuka és kislányának mókás és szív­melengető története. A hazai filmbarátok körében is egyre népszerűbb Ryan Reynolds ezúttal Will Hayes reklám­igazgató szerepét alakítja, aki kislánya unszolására megpróbálja újraértékelni a múltját, és így esélyt szerez­ni a boldogabb jövőre. A film a szerelem fogalmát több, viccesebbnél viccesebb olda­láról közelíti meg, és Brooks igazi bravúrja, hogy a cse­lekmény remekül elkerüli a giccsbe fulladás csapdáit. Willt egy napon tízéves kislánya, Maya arra kéri, hogy meséljen a házassága előtti életéről, arról, hogy mikor és milyen körülmé­nyek között találkozott az ő anyukájával. Will bele­egyezik a dologba, Maya azonban nagyon kíváncsi teremtés, aki minden rész­letet pontosan szeretne megtudni arról, hogy a szülei hogyan ismerkedtek meg, és miként szerettek egymásba. Will elmeséli Mayának, hogy 1992-ben, New Yorkba költözését kö­vetően, hogyan találta fel magát a nagyváros renge­tegében, hogyan indult a karrierje, és milyen volt az a három nagyon különbö­ző nő, akikkel akkoriban randevúzott. Will termé­szetesen igyekszik a valódi események szelídebb válto­zatát előadni Mayának, és a szereplők neveit is megvál­toztatja, hogy a kislánynak találgatnia kelljen, apukája végül melyik nőt vette fe­leségül. Lehet, hogy Maya anyukája Will barátnője a főiskoláról, a kedves, meg­bízható Emily (Elizabeth Banks)? Vagy talán a leg­Adjon választ alábbi kérdé­sünkre, és juttassa el már­cius 10-ig a szerkesztőségbe postán, e-mailben vagy sze­mélyesen! A kérdésre helyes választ adók között kisorsol­juk a Lurdy Házban találha­tó Palace Cinemas kétszer két tiszteletjegyét. (A válasz kedvesebb kollégája, April (Isla Fisher)? Esetleg a szabadelvű, ambiciózus új­ságírónő, Summer (Rachel Weisz)? Ahogy Maya ösz- szeilleszti apukája titokza­tos szerelmi történetének darabkáit, lassan kezdi megérteni, hogy a szerelem nem is annyira egyszerű dolog. És miután Will elme­séli a történetét, Maya se­gít neki rájönni, hogy soha nem késő visszafordulni, és talán végre megtalálni az igazi boldogságot... A legtöbb romantikus vígjátékban már az elején tudni lehet, hogy mi lesz a végkifejlet, ám jelen eset­ben a nézőknek csak tipp- jeik lehetnek arról, hogy mi is fog történni, de a bol­dog és tanulságos befejezés itt sem kérdéses, csak az, hogy milyen formában fog megvalósulni. Adam Brooks, aki a New York-i Egyetem filmművé­szeti iskoláján végzett, tanul­mányai befejezését követően rendkívül tehetséges fiatal filmesként többször is lehe­tőséget kapott, hogy együtt­működjön a Working Title céggel, például a Francia csók, a Wimbledon - Szer­va itt, szerelem ott, illetve legutóbb a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! for­gatókönyvírójaként. Brooks Mindenképpen, talán című írása és az abban szereplő karakterek annyira elnyer­ték a producerek tetszését, hogy ezúttal a rendezéssel is megbízták, a főbb szerepe­ket alakító színészek pedig a megható történet elolvasá­sát követően azonnal igent mondtak a felkérésre. A Mayát alakító Abigail Breslin szerint: „Ez a film arról szól, hogyan kell megbocsátani az embereknek, és továbblépni. Maya nemcsak meghallgatja édesapja történetét, hanem közbeveti saját véleményét és meglátásait is, így segít neki rájönni, hogy igazából kit szeret.” CS. D. mellett ne felejtsék el feltün­tetni telefonszámukat vagy egyéb elérhetőségüket) E heti kérdésünk: Melyik filmben nyújtott alakításáért jelölték tavaly a legjobb női mellékszereplő Oscar-díjára az akkor még alig tízéves Abigail Breslint? A holiand-flamand kortárs művészet bemutatkozását szolgáló Low Fesztivál kere­tében tűzte műsorára február 21-én a Trafó a rotterdami Hotel Modern Társulat elő­adását. Ezt megelőzően a Holokauszt Emlékközpontban ingyenes beavató programot szerveztek diákok számára. A darab címében szereplő tábor ugyanis Auschwitz. Igen, a Trafó színpadán fel­épült Auschwitz - ezernyi, fából készült, kézzel faragott apró figurából. Csíkos ruhásra festett, elgyötört arcú, vézna emberalakok százai, élethű­en megformált és elrendezett barakkok, gázkamrák, kre­matórium, szögesdrótkerítés, őrtornyok, az újabb transz­portokat szállító vonatok - ez fogadja a nézőt, amikor a szín­pad kivilágosodik. Az előadás egyetlen emberi hang nélkül zajlik. A darabot rendező és előadó három szereplő - Herman Helle, Pauline Kalker és Arlene Hoornweg - néma Gulliverként közlekedik ebben Különös előadással lepte meg a közönséget a Pinceszínház. A tavaly novemberben bemu­tatott EXIT című színdarab öt szereplője öt különböző nyel­ven beszél, mégis értjük őket. Ők pedig egymást próbálják megérteni. A darabot Petra Vykoukalova írta és rendezte. A nyolcvanas években járunk valahol Nyugat-Európában, ahol négy, közép-európai hazájából elmenekült fiatal készül elhagyni az öreg kon­tinenst. Cseh, lengyel, szlo­vák, magyar fiatalok, akik az Amerikába bebocsátó hivatal előszobájában találkoznak. Odabent el kell majd monda­niuk, miért akarnak kimen­ni, és ott mit szándékoznak tenni. Az interjú - természete­sen - angolul zajlana, mert ők - természetesen - csak az anyanyelvükön beszélnek. Nemhogy céljaikat, terveiket, indítékaikat nem tudják el­mondani, de még a legegysze­rűbb válaszokat sem képesek megadni, hiszen a kérdéseket sem értik. Kínos és mulatsá­gos helyzetek adódnak ebből, de e soknyelvű kavalkádból kibontakozik valamelyest ez a mi szánni valóan beszűkült, bezárt, elszigetelt, provinciális kelet-közép-európai sorsunk. Meg persze az angolszász gőg, amely természetesnek a különös „bábszínházban”, mozgatják a figurákat, és el­játsszák velük a koncentrációs tábor mindennapi életét. A je­leneteket hosszú pálcára sze­relt apró kamerával fölveszik, és kivetítik a színpad hátsó falára, így a közönség mint egy helyben készülő bábfilmet nézheti az előadást. Kell egy kis idő, amíg hozzászokunk, amíg túljutunk a lenyűgöző kézművesmunka és a modern technikai megoldások keltette csodálatunkon és csodálkozá­sunkon, és már arra tudunk - egyre nagyobb megrendü­léssel - figyelni, ami valójában történik a színpadon, amit a kivetítőn látunk. Erős hangef­fektusok kísérik a jeleneteket, és fokozzák drámai hatásukat. Halljuk a vonat nehézkes só­hajtásait, amint beér a tábor­ba az új transzporttal, halljuk a felügyelő rúgásait, a puska­tus ütéseit, amelyeket a teher alatt összerogyó áldozatára mér, halljuk a krematóriumok kemenceajtóinak véget nem érő csattanásait. Meg persze látjuk is mindezt, az elcsigá­veszi, hogy a világ angolul beszél. S ez az angolszász gőg még akkor is gőg, ha - mint a darabban is - a hivatal ügyin­tézője segítőkész és türelmes. Akinek persze fogalma sincs arról, miféle emberek ezek, miért, mitől menekülnek, mint ahogy hőseink sem igen tudnak többet a hőn vágyott Amerikáról, mint néhány sztereotípiát: „kokakóla”, „hoddog”, „mikimausz” és persze a nagy „frídom”. A sza­badság, amelynek fojtogató hiányát csak mi és itt értettük, de múlt időben, hiszen az el­telt évtizedek e hiány emlékét is elsöpörték. Kissé eljárt az idő e já­ték témája fölött, amelynek amúgy is van valami amatőr íze, mintha egy önképzőkör zott foglyokat, a gázkamrák­ban vergődőket és a szétszórt, gazdátlanul heverő cipőket; a kondért, amelyből a levest osztják, és a szörnyű priccse- ket, ahol esténként nehéz ál­mára hajtja fejét a tábor. Egyszerre meghökkentő és felkavaró ez az előadás. Ele­inte furcsállhatjuk ezt a mi­niatűr világot, ezeket az apró bábokat, idegenkedhetünk tőlük, hiszen eddig csak szép, békés mesefilmekben láttunk ilyesmit, most pedig a halál- | gyár elevenedik meg. Mégis, 1 éppen ez, ezeknek a gyönge S kis báboknak a törékenysége, S sebezhetősége kelti a legna- < gyobb hatást. Auschwitz a szerzők számára azt jelenti, hogy az ember gyenge és köny- nyen elpusztítható bábu volt egy szörnyű hatalom mérnöki pontossággal felépített és mű­ködtetett színpadán. Soha ennyi embert nem lát­tam még a Trafó nézőterén. Ültek a lépcsőkön, elöl párná­kon, s az átlagéletkor alig le­hetett több húsz évnél. Ferencz Zsuzsa lelkes társulatának előadását látnánk. Sem a szerző-rende­zőről, sem az idegen nyelven játszó személyekről - Hozhoni Zunzana, Hubert Jakab, Peksa Kamilla - nem tudunk semmit a nevükön kívül. A magyar Szabados Mihály, akit viszont számos színdarabban és film­ben láthatott már a hazai kö­zönség, igazán emlékezetes alakítást nyújt a nyelvi nehéz­ségekkel és jellembeli és intel­lektuális korlátokkal is küzdő, nehéz sorsú magyar kisember szerepében. Bordán Liliről pedig tudjuk, hogy sokáig élt Amerikában, ő a hivatalnok­nő, s valóban kiválóan beszél angolul. A darabot tavaly nyáron Prágában is előadták. Ferencz Zsuzsa Különös, elgondolkodtató képeket mutat be az Art 9 Galéria ezen a február végéig megtekinthető kiállításon. Zemlényi Csaba festményei nem simulnak bele semmi­féle, ma divatos, „trendi” irányzatba. Megnézésükhöz csend kell - és idő az elmélkedéshez. A nagyszerűen megmunkált felületek, a képek realizmu­sa első ránézésre szimpla csendéletet sejtet, melyek bár anakronisztikusán, szinte fényképszerűén, naturálisán ábrázolják a tárgyakat. A za­var akkor támad bennünk, amikor tüzetesebben vizs­gálódni kezdünk. Miért fest ma egy festő csendéleteket? Ezek a csendéletek valójában különös tárgyhalmazok, me­lyek mindegyikén csak átté­telesen, készített dolgaival idéződik meg az ember. Vala­mi régi kor embere ez, hiszen véletlenül sem látunk utalást korunkra, csak csupa régi tárgy vesz itt minket körül. Igaz, ezek rendkívüli tárgyak. A polc tetején egy struccto- jásból készült fedeles tartó, gazdag reneszánsz pompával készített, aranyozott ezüst, Johnny, azaz Délhúsa Gjon harminchét éve van a pályán - töretlen sikerrel. Ennyi idő pedig feljogosítja arra, hogy életműkoncertet adjon rajongóinak. S meg is teszi, zenéjének kedvelői március hatodikán a Művészetek Palo­tájában találkozhatnak vele és dalaival. Az 1971-es Popfesztiválon rob­bant be a köztudatba - akkor 16 évesen -, és a Hegyek lánya című dalával egyből a közön­ség kedvence lett. Rövid időn belül több kislemeze és egy nagylemeze is megjelent, és az akkori NDK legnagyobb lemez­kiadója, az Amiga is lecsapott rá, az általuk kiadott kislemez a Német Demokratikus Köztársa­ságban rögtön el is kelt ötven­ezer példányban, és ugyanott első külföldi énekesként Az Év Énekese címet is elnyerte. Emellett a következő években tucatnyi fesztiváldíjat is haza­hozott versenytársai elől. Az előadás mellett folyamatosan komponált is, több külföldi - köztük világhírű - énekes és együttes számára írt dalokat, például Demis Roussosnak és a Goombay Dance Bandnek is. 1980-ban már a nyugat­német Teldecnek dolgozott, ahol hároméves szerződése leteltével további három évet akartak vele aláírni úgy, hogy Délhúsa letelepedjen Német­öntött és trébelt míves tartó- szerkezettel. A polcról remek­mívű óra lóg, figyelmeztetve időnk múlására. A hátfalnak csillogó aranytál támaszko­dik, előtte - talán díszként - csigaház hever. Megint el­bizonytalanodom: talán más jelentése van az elém halmo­zott kincseknek? Egy szögön díszes elöltöltős pisztoly lóg, alatta két egymásnak forduló kaméleon, láthatóan ezek is míves ötvösmunkák. A tűz- zománcos aranyserleg mellett végre feltűnik egy emberi ko­ponya, de aztán látom, ennek más a hangsúlya itt, az alki­mista bronzmozsár, porcelán, latin feliratos mozsártörő, gyöngyházberakásos ébenfa ládika és a gazdagon díszített sisakpáncél mellett. Tobzódás ez a kincsekben! Hát ez a fes­tészet alkímiája! Zemlényi Csaba hosszú utat tett meg Erdélyből, két művé­szeti diplomával a zsebében New Yorkig. Ott élt majd’ egy negyedszázadot. Ez után ér­kezett hozzánk. Kiállítása ér­dekes összefoglalás, képeinek nézése messzire visz minket is a gondolatok szárnyán, ha haj­landóak vagyunk vele utazni. Knox országban. Ő azonban inkább hazajött, és a Hungarotonnal készített négy nagylemezt. Kubában 1988-ban a legjobb zeneszerző díját kapta szer­zeményeiért, és a következő években részt vett a világ leg­nagyobb fesztiváljain, amelye­ken díjazták is munkásságát. Itthon 1991-ben platinalemez lett Csavargó - százezer el­adott példánnyal, de előtte 1989-ben eMeRTon-díjat is kapott. Albániában a legmaga­sabb kormánykitüntetést kap­ta meg 1996-ban, Mediterrán című lemezéért, 2000-ben pe­dig a Roma Közösség adta át neki Az Év Énekese díját. Ha­marosan elkelt a nevével fém­jelzett egymilliomodik lemez is, 2005-ben pedig megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, amit „köny- nyűzenész” még soha nem ve­hetett át. Ugyanezen évben a Vitézi Rend tagjává avatták. Sir vitéz lovag Délhúsa Gjon március 6-án e tartalmas életművet mutatja be a Mű­vészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermé­ben. Hogy teljes mértékben fel tudjon készülni az estre, Johnny Indiába utazott feltöl­tődni. Hazatérését követően - s egyben 2008-ban - ez lesz az első nagyszabású koncert­je, amelynek vendége Szűcs Judith lesz, aki két dalt is el­énekel a színpadon. S. G. A február 15-i szám filmes játékának megfejtése: A kilenc és fél randi című fiiben Egres Kaünka játszotta Tündét. Nyerteseink: Jakab Tamásné és Szalainé Vasvári Csilla A nyereményhez gratulálunk! A szerkesztőség címe: 1094 Budapest, Ferenc tér 11., e-mail: ferencvaros@maraton.plt.hu Néhány kiló papír, lenyomat az ujjúnkról, egy halom pénz, eskü és utazhatunk Filmes nyereményjáték Sorakoznak a „halálgyári munkások” - Auchwitz, ahogy a Holland szerzők látták Nika se perimeno Délhúsa Gjon nem öregszik EXIT - egyszerre öt nyelven Nemzetközi színdarab a Pinceszínházban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents